Megújul az Új Pedagógiai Szemle

– Hogyan mutatkozna be a lap olvasóinak és szerzőinek?

– Addig, amíg az idei első lapszám meg nem jelenik, márpedig nagy késéssel jelenik meg, tulajdonképpen semmit nem mondanék magamról, hiszen miért is lenne érdekes egy szerkesztő, aki azzal kezdi a működését, hogy láthatatlanná teszi a lapot. Azután meg, ha a lap tényleg látható lesz – talán már ebben a hónapban, de még az is megeshet, hogy csak júniusban, gondolja el, megeshet, hogy a tanév utolsó hónapjában jelenik meg az idei év első száma, micsoda baljós előjel –, akkor meg minek kell a szerkesztőről bármit is mondani, mentse ki, minősítse őt a lap, amit összeállított.

– Valamit azért mégis mondhatna, ehhez a helyzethez nem illik a titokzatoskodás.

– Rendben, akkor hát annyit magamról, hogy a pedagógiai lapszerkesztést éppen ennél a lapnál kezdtem el tanulni húsz évvel ezelőtt, Schüttler Tamás főszerkesztő mellett, aztán dolgoztam a Taní-taninál több évig, s végül volt egy néhány számot megért saját pedagógiai lapom is, az Iskolakép, Horn György bizalmának köszönhetően.

Van tehát szerkesztői múltam, gyakorlatom, mégis mindenekelőtt tanár vagyok, vagyis szeretnék lenni, már vagy harmincöt éve. Rendes, jóravaló tanár, akivel jó együtt tölteni az időt a tanulásban, a gyermekkor, a kamaszkor drága szép idejét, ez aztán néha sikerül, sokszor pedig nem. Ugyanakkor minél inkább tanár vagyok, annál fontosabb számomra a tanárról, az iskoláról, a gyermekekről, a tanítványokról, a fiatalságról, a nevelésről, vagyis végső soron az élet dolgairól való tudás, e nélkül hogyan is boldogulnék, hogyan is boldogulnánk? Így hát a tanárságomnak része az írás, az olvasás, a töprengés, ehhez pedig nyilvános tér kell, például jó pedagógiai lapok, amelyek felkeltik és egyúttal megpróbálják kielégíteni is ezeket az igényeket.

Tanár vagyok, tehát elemi érdekem a tartalmas és érdekes Pedagógiai Szemle léte, nem véletlen, hogy valahai elődjét, a Magyar Paedagógiát a Magyar Paedagógiai Társaság alapította, még a 19. század végén, melynek épp csak egy ’a’ betűvel rövidebb nevű utóda ma is szellemi társtulajdonosa a lapnak.

– Nem ebben a szellemben működött a lap az elmúlt években?

– Az elmúlt években a lapnak nehéz sorsa volt, főszerkesztője, Mayer József nem nagyon tehetett egyebet, mint a lap túléléséért, életben maradásáért harcolt. Egyre nehezebb volt szinten tartani a lapot, az olvasók is észrevették a bajt, megrendelőket veszített a folyóirat, az elmúlt években rapszodikusan jelent meg, összevont, nagy terjedelmű számokkal. Sem a szerkesztő, sem a szerkesztőbizottság nem tehetett többet érte.

– És most mi történt?

– Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet (OFI) vezetése az év elején változtatásra szánta el magát, sikerült forrást találni a rendes működéshez, ahogy a Közneveléssel is történt, s most úgy tűnik, az, hogy a Szemle a régi rangjához méltóan működjön, már „csupán” a szerkesztőségen múlik.

– Hogy állt fel a szerkesztőség?

– A lap az OFI keretei között készül. Én és leendő szerkesztőségi munkatársam is itt dolgozunk majd.

– Milyen tervezett változásokkal biztatná a lap megrendelésére az intézményvezetőket, a kollégáit, a pedagógiai tudományok művelőit?

– Az a célom, hogy a lap érdekes legyen mindenki számára, akit az iskola, a fiatalok nevelésének, oktatásának ügye foglalkoztat. Így hát összefogásban gondolkodom. Mindenki a szerkesztőség szövetségese, aki az intézményi nevelés gondjait látja, érti, s megoldásukban érdekelt, akár szülő, akár tudós.

Összefogtunk Halász Gáborral, az új szerkesztőbizottság (SZB) elnökével, az SZB további OFI-s delegáltjaival, Horváth Zsuzsával és Kállai Máriával, valamint a Pedagógiai Társaság SZB-s képviselőivel, Hunyady Györgynével, Mészáros Györggyel és Zsadányi Lászlóval, hogy a lap olyasféleképp működjön, mint egy jó konferencia, ahol mindig legalább két kihagyhatatlan előadás zajlik egyidejűleg. Vagy egy másik analógiával, a Szemle egyfajta kerekasztal kellene legyen, ahol mindig van hely, idő, türelem, figyelem, felkészültség a fontos ügyek megvitatására.

Azon leszünk, hogy a gyakorlat és az elmélet a közelmúltbeli „elhidegülésük” után ismét közeledjenek egymáshoz. Mindent megteszünk, hogy az elmélet ismét vonzónak mutatkozzék, tanulmány rovatunk lektorált lesz, eredetiség, frissesség, tájékozottság és gyakorlatorientáltság tekintetében is, a gyakorlatot közvetítő írásoktól pedig őszinteséget, természetességet, bátorságot és személyességet várunk. Lesz ehhez egy új rovatunk is, az Óvodai-iskolai jelenetek, ahol írhatnak a kollégák pedagógiai mindennapjaikról mindenféle igazat, fájdalmasat és szépet.

– S miféle nagy témákra kell számítania az olvasóknak?

– A nagy témákat egyelőre az iskolai élet kereteinek, szabályzói­nak a változásai adják, igyekszünk olvasóink segítségére lenni a tájékozódásban. Másfelől a mai magyar közoktatás legfájdalmasabb vonása, hogy a szociális hátrányok iskolai hátrányokká való átalakulását mérsékelni sem tudjuk. Egy pillanatra sem szünetelhet ez ügyben a megoldások keresése. Ebben a keresésben is sokat jelenthet, ha az új pedagógus és az új kutató generáció szellemi otthonává válna a lap.