Majdán Ferencné

Fontos, hogy mi, felnőtt kollégák is odafigyeljünk egymásra, hiszen a gyerekek azonnal észreveszik, ha valami – akár óvodától független ok miatt – fáradtak, rosszkedvűek, figyelmetlenek vagyunk.

Margó néni saját otthonában fogad minket. Finom süteményekkel és számos, óvodával kapcsolatos emlékkel, élménnyel…

– Alapvető indíttatást az óvónői pályára az adott számomra, hogy mint minden pályatársam, én is nagyon szerettem a kicsi gyerekeket. Ahhoz azonban, hogy ezt válasszam, fontos volt, hogy elképzeléseimet más tartalommal is meg tudjam tölteni. Mindig az volt a célom, hogy azokat a kisgyerekeket, akiket a szüleik ránk bíztak, ne csak neveljük, hanem növeljük is: erkölcsi, értelmi, testi-lelki szempontból többek legyenek a mi segítségünkkel az óvodai évek alatt. A legfontosabbnak azonban azt tartottam, hogy boldog gyerekeket neveljünk, s ehhez kiegyensúlyozott, jó légkört kellett teremtenünk. Olyanok az óvodásaink, mint a növénypalánták, akiket gondos kertész módjára kell táplálnunk, nevelnünk – olykor szelíden nyesegetnünk is. Éppen ezért, amikor nevet kellett választanunk, Gyermekkertész Óvodára kereszteltük intézményünket. (Régen gyermekkertnek hívták az óvodát, gyermekkertészeknek az óvodapedagógusokat. – Szerk.)

Negyvenéves pályafutása során számos élménnyel gazdagodott az immáron nyugalmazott óvodavezető.

– Szép emlék volt – meséli –, amikor 2002-ben, intézményünk alapításának 50. évfordulóján több generáció énekelt együtt, gyertyákkal a kezükben. Mindig is szerettem az óvodai ünnepélyeket, mert ilyenkor kiléphet az ember a hétköznapok egyhangúságából. És mindig fontosnak tartottam ezt megtanítani a gyerekeknek is: tudniuk kell, hogy vannak olyan alkalmak, amikor szebb ruhát veszünk fel, kidíszítjük a csoportszobát és ünneplőbe öltöztetjük a babaszoba lakóit is. Sok gyerek az óvodában tanulja meg, hogy a családi eseményeken túl vannak olyan események, amelyeket az egész ország ünnepel: ők itt ismerik meg a nemzeti évfordulók hagyományait. Ezért különösen szép emlék számomra – bár tagadhatatlanul sok izgalmat rejtett magában – a rendszerváltás utáni első március 15-i ünnepség… Akkor lettem vezető és még nem alakult ki az esemény megünneplésének gyakorlata. Rengeteget készültünk rá: én magam varrtam meg negyven kisfiúnak és kislánynak az ünnepre szánt magyaros ruhát, mellényt. Akkor koszorúzták meg először óvodásaink a kápolnai csata emlékművét is – hatalmas tapsot kaptak.
Csodálatos emlék marad számomra, hogy a jelenlévő felnőttek is megértették e gesztus üzenetét.

A kompolti óvoda gyakorlatában jól megférnek az értéket közvetítő konzervatív nevelési szemlélettel Celestin Freinet pedagógiai elvei. Margó néni így vall az élménypedagógiai eszközök alkalmazásáról:

– A kompolti óvodában az ismereteket cselekvés által, több érzékszerven keresztül sajátítják el a gyerekek – hiszen így válnak ezek igazán maradandóvá. Ha egy képen mutatja meg az óvónő a hangyát vagy a katicabogarat, könnyen lehet, hogy másnapra már alig emlékeznek rá a gyerekek. Ha azonban az udvaron – nagyítókkal, kis vödrökkel felszerelkezve – figyelhetik meg ezeket az állatokat (s közben láthatják, hallhatják, vagy akár meg is érinthetik őket), akkor olyan élményeket szerezhetnek, amelyek sokáig megmaradnak az emlékezetükben. Ráadásul mindezt a szabadban, a jó levegőn, szórakozva tehetik! Mindig is igyekeztünk minél több élményszerző programot biztosítani a gyerekek számára – így akkor is, amikor környezetvédelmi találkozónk alkalmával „minierdőt” telepítettünk az óvoda közösségi helységébe és hivatásos vadászok ismertették meg a jelenlévőkkel az erdő varázslatos világát. Az ilyen programok során tudatosan építettünk a gyerekek kíváncsiságvágyára is. Az élménypedagógia eszközének mind gyakoribb alkalmazásával egyre inkább környezetvédő magatartást alakítottunk ki az óvodásaink s általuk a szülők körében. Ennek eredményeként immár harmadik alkalommal nyerte el a kompolti intézmény a „Zöld Óvoda” címet.

Ezek az élmények azonban csak nyugodt, rendezett körülmények között valósulhatnak meg, s ennek elengedhetetlen feltétele a fegyelem elsajátítása is.

– Úgy gondolom – mondja Margó néni –, egy gyereknek mindent el lehet és el kell mondani – főként arról, hogy mit miért csinálunk, illetve mit miért várunk el. Természetesen ki fogja próbálni a határait, hogy meggyőződjön róla, hogy „meddig mehet el”. Rendszerint addig, amíg mi, felnőttek engedjük… Ám ha egy gyerek érthető magyarázatot kap arra, hogy mit miért kell megtennie, majd ezt követően várjuk tőle egy-egy feladat végrehajtását, s azt következetesen számon kérjük, akkor azt gond nélkül megtanulja, elvégzi. Fontos tudni, hogy az óvodai „követelmények” nem öncélúak és nem is következetlenek. Az itt elsajátítandó alapszabályok azt a célt szolgálják, hogy biztonságosan, egymás testi-lelki épségét tiszteletben tartva teljenek a gyerekek óvodai napjai. Néha szomorúan tapasztaltam munkám során, hogy a szülők közül sokan úgy „nevelnek”, hogy – jó szándéktól vezérelve – korlátok nélkül mindent megvesznek és megengednek gyermekeiknek, mivel azt hiszik, hogy így teljesítik szülői kötelességüket. Ezt az elgondolást nem tartom helyesnek. Számos okos, nagy tudású pedagógus elődömmel vallom a „követelek, mert szeretlek”-elvet. Ennek szellemében igyekeztem kollégáimmal igényességre nevelni a gyermekeket, s rajtuk keresztül a családokat is. Céljainkkal többnyire a szülők is egyetértettek.

Tudnunk kell azt is, hogy az óvodai szabályok nem azonosak a felnőtt életben megszokott követelményekkel…

– Amikor óvodai szabályokról beszélünk, éppen a gyerek életkori sajátosságaira vagyunk tekintettel – ilyenkor ugyanis figyelembe vesszük, hogy azok a tevékenységek, amelyek nekünk, felnőtteknek természetesek, nekik még tanulni- és gyakorolnivaló feladatokat jelentenek. Olyan elemi dolgokra gondolok például, hogy ha óvodai csoporttal megyünk valahová, mindenkit meg kell várni és egyszerre kell elindulni, mert huszonöt sétáló gyermeket három felnőtt csak így tud biztonsággal „átlátni”. (Élénken él bennem egyik első közös kirándulásunk óvodai csoportommal, amikor egy másik intézmény gyerekeit hangosbemondóval keresték az állatkertben…) Ezek nem életidegen szabályok, betartásuk sikerélményt, sőt biztonságot jelent a gyerekek számára. Tapasztalataim szerint hamar megtanulják és a nagyobbak meg is tanítják rá a kisebbeket vagy az újonnan érkezett csoporttársakat – vallja Margó néni.

Amikor arról kérdezem Majdán Ferencnét, mennyiben más a munkája most, mint negyven évvel ezelőtt, nem a változó intézményi keretekről vagy pedagógiai programokról beszél. Ismét a gyerekek kerülnek szóba – hiszen a velük való törődés jelenti a munka középpontját Margó néni számára, minden más csak ez után következik.

– Bizonyos szempontból nincs különbség – mondja. – A mai óvodások ugyanolyan kíváncsiak, mint azok a gyerekek, akikkel pályám kezdetekor találkoztam. Viszont változik a világ; érzésem szerint a mai gyerekek sokkal nyitottabbak, ellenben kevésbé elmélyültek, mint a korábbiak. Eltérő a két generáció technikai érdeklődése is, hiszen ma már új ismeretek és eszközök állnak rendelkezésre. Ennek következtében az utóbbi időben egyre több olyan kérdést kaptam a gyerekektől, melyek esetében hirtelenjében gondolkodni kellett a válaszon. A Föld forgásáról vagy a világűrről feltett kérdésre adandó feleletet „le is kellett fordítanom” a kérdező gyereknek, azaz külön ügyeltem az óvodások számára is érthető, ám pontos megfogalmazásra. S ez nem volt könnyű feladat.

Nem véletlenül kerülhetnek szóba a csillagokra vagy a Földre vonatkozó információk a kompolti óvodások között. Margó néni környezetvédelemmel kapcsolatos elhivatottságát munkája során igyekezett a legkisebbeknek is továbbadni. Ő kezdeményezte a Föld Napja tiszteletére megrendezett Környezetvédelmi Tehetséggondozó Találkozót is.

– Az immáron hét éve működő rendezvény töretlen sikernek örvend a környékbeli óvodákban is – mondja büszkén Majdán Ferencné. – Programjában játékos vetélkedők kaptak helyet, melyekben csapatban vesznek részt a gyerekek. Természetesen a feladatok is játékosak, óvodásokra szabottak: puzzle-játék, természetvédelmi ismeretekre építő társasjáték, illetve tréfás kvízkérdések kaptak benne helyet. A program lebonyolítása során mindig figyeltünk arra, hogy senki ne térjen haza üres kézzel. Rendszerint nagyon élvezik a gyerekek, s az is előfordult már, hogy a környékbeli óvodák csoportjai közül csak akkor tudtunk újabb résztvevőket fogadni, ha egy másik „küldöttség” nem tudott eljönni a találkozóra. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy – bár semmiképpen sem akartuk „iskolásítani” az óvodában elsajátítandó tudást – valamifajta áthidaló programunk legyen a hagyományos, játékos óvodai ismeretátadás és iskolai versenyzés között. Olyan rendezvényt szerettünk volna, amelynek ugyan van „tétje”, azonban mégsem „megy vérre”. Fontosnak tartottuk, hogy a gyerekek megismerjék, megérezzék a versenyzés hangulatát és örömét. A csapatok csoportmunkájában pedig kiemelt szerep jutott a közös munkának, az együtt elért sikernek.

A kompolti óvoda programjai nemcsak szakmai berkekben és a környékbeli óvodák körében váltak ismertté, Margó néni irányításával igyekeztek a falu felé is „nyitni”…

– Óvodásainkkal 2012-ben csatlakoztunk a Föld Órája programsorozathoz is – meséli. – E nemzetközi mozgalom keretében – az energiatakarékosság jegyében, bolygónk védelme érdekében – hatvan percre sötétbe borul a résztvevő település egy ismert épülete. Ennek keretében Kompolton nemcsak az óvodai villanyokat kapcsoltuk le a megadott időpontban, hanem gyertyafényes felvonulást is rendeztünk a faluban. A menet büszke résztvevői voltak óvodásaink is, akik ekkorra már természetesen – életkoruknak megfelelő szinten és módon – tisztában voltak a program jelentőségével. Később egyre többen csatlakoztak hozzánk: faluszerte kedvelt, sőt várt eseménnyé vált a program az évek során. Ennek keretében környezetvédelmi előadásokat is tartottunk és energiatakarékossági tippeket is népszerűsítettünk, illetve egy-egy kapcsolódó témában külön tájékoztató füzeteket is állítottunk össze. Kedves emlékem volt, amikor valaki azt kérdezte, hol vesszük azt a nagyon finom kenyeret, amellyel a felvonulás utáni zsíroskenyér-parti keretében megvendégeltük a résztvevőket. Meglepődött, amikor megtudta, hogy ugyanabban a boltban, ahol ő is vásárol: jobban esett neki a kenyér, mivel közösségben, jó hangulatban ehette meg. Fontos volt számomra, hogy nyissak a település lakói felé. Nem titkolt céllal: azért, hogy az óvoda programjainak közösségteremtő hatása legyen – és ezzel is példát mutassunk a gyerekeknek.

Margó néni pályájának fordulópontja volt vezetői kinevezése, melynek során csoportos óvónőből intézményvezetővé kellett válnia. Így emlékszik vissza rá:

– Miután a gyermekek között nagyon jól éreztem magam, nem készültem tudatosan az újabb feladatokra, bár tíz évig voltam vezető helyettes, s az elődöm saját tapasztalatainak átadásával is igyekezett felkészíteni a váltásra. Nagy szabadságot kaptam tőle, s ez rendkívüli módon inspirált, további munkára serkentett. Csoportvezető óvónőként is voltak tehát bizonyos típusú vezetői tapasztalataim, bár én magam sokáig ódzkodtam a pozíció betöltésétől, hiszen az addig megszokottól gyökeresen eltérő feladatot jelentett egy egész óvodáért felelni… Hosszú ideig kellett tanulnom és tapasztalnom e munkakör eredményes végzése érdekében. Az új módszerekre és irányzatokra mindig nyitott voltam. Igyekeztem az óvodánkba kihelyezett továbbképzéseket szervezni, s az évek során óvodánk továbbképző központként működhetett: így minden kollégánk első kézből kaphatott új ismereteket. Jól képzett munkatársaink pedig a gyerekek között kamatoztathatták tudásukat. Soha nem éreztem nehéznek a munkámat, mert segítő és megértő környezetben éltem, sok segítséget kaptam a kollégáimtól. Kiváló helyettesem volt, akinek örök jelszava mindig a fülembe csengett: „ne izgulj, megoldjuk”! Rengeteg munkám fekszik az óvodai pályázatokban is. Talán azért voltam bennük sikeres, mert sohasem nagy tételekre pályáztam – és mindig az volt a legfőbb célom, hogy az elnyert összegek révén magasabb szinten tudjuk végezni a munkánkat, s egyre jobb feltételeket biztosítsunk óvodásainknak.

Arról, hogy mi lehetett sikerének, eredményes vezetői éveinek titka, a következőképpen vall Majdán Ferencné:

– Azt gondolom, szigorú, de lojális vezető voltam – és mindenkitől annyit vártam el, amennyit én magam is tudtam teljesíteni. Vallom, hogy mindenkinek vannak pozitív tulajdonságai, ezeket kell kihasználni. Az egyik kolléga rajzolni, a másik énekelni tud jobban, a harmadiknak pedig a szervezőkészsége jó: fontos, hogy egymást segítve adjuk ezeket a közösbe – a gyerekek érdekében. Nagyon szeretem az embereket, s nem vagyok haragtartó: el tudom felejteni a rosszat és tudok újrakezdeni. Éppen ezért kolléganőkkel semmi gondom nem volt vezetőként. Azért is fontos, hogy mi, felnőtt kollégák is odafigyeljünk egymásra, hiszen a gyerekek azonnal észreveszik, ha valami – akár óvodától független ok miatt – fáradtak, rosszkedvűek, figyelmetlenek vagyunk. Ezért óvodavezetőként mindig nagy hangsúlyt fektettem az egymást elfogadó és kiegészítő óvónői párok kiválasztására, akik biztonsággal vezetik az óvodai csoportokat és segítik egymást. Fontos volt számomra az is, hogy elképzeléseimet – bármilyen ötletről legyen is szó – közösen oldjunk meg a kollégákkal. Nagy örömet jelent nekem, ha azt látom, hogy egykori munkatársaim – köztük a számomra legkedvesebb, Kati lányom – is megtalálta örömét abban a munkában, amely kitöltötte az életem. Jó érzés látni, hogy sok tekintetben ma is követik azokat az elveket, amelyeket én dolgoztam ki vagy honosítottam meg az intézményben.

Majdán Ferencné a lányával, Katalinnal

Összegzésképpen joggal tehető fel a kérdés Margó néninek: mit tanácsol azoknak, akik az óvónői pályát választják? Gondolkodás nélkül feleli:

– Fontos, hogy jó teherbírása legyen és össze tudja egyeztetni az óvodai feladatokat a magánéletével. Egyaránt átlátja a gyerekekkel, a szülőkkel és az intézmény működésével kapcsolatos feladatokat. Képes megújulni, s akár a fiatalabb kollégáktól is tanulni.

Bármilyen kérdést tettem fel – pályafutásáról, intézményvezetői tapasztalatairól vagy éppenséggel arról, miként adta át tapasztalatait óvodavezető lányának –, Margó néni szabatosan fogalmazott, lényegre törő válaszaiban előbb-utóbb mindig kitért a gyerekekre: azokra az emberpalántákra, akiket ma is az ő elvei alapján nevelnek, növelnek a kompolti Gyermekkertész Óvodában. A mai napig gyakorta látogat az intézménybe. Ma délelőtt mi is elkísérjük.

„Örömteli, szép napot!” – ilyen és hasonló feliratokkal találkozunk a bejárat mellett a kompolti Gyermek­ker­tész Óvodában. Az épület falai kívül-belül mosolygós napsárgák, folyosói patyolattiszták. Már-már kételkedni kezdenék abban, hogy ide – szaladgáló, olykor-olykor maszatos kezű – gyerekek járnak, mikor benyitunk az egyik csoportszobába: jókedvű, gyereknapi táncmulatságba csöppenünk. Az óvodások önfeledtek, de nem fékezhetetlenek. Már messziről integetnek Margó néninek.

– Óvodánkban rend és tisztaság van – mondja Oroszné Majdán Katalin, az intézmény jelenlegi vezetője, Margó néni lánya –, de ez nem áll ellentétben a jó hangulattal. Amilyen nagy gondot fordítunk ugyanis a környezetünkre, annyira tudatosan igyekszünk ápolni az emberi kapcsolatainkat is. Reggelente beszélgetőkört tartunk az egyes csoportokban, s ilyenkor megemlítjük azokat az óvodásokat is, akik adott napon – betegség vagy más ok miatt – hiányoznak. Továbbá bevezettük a felnőttek között a napindító pozitív kártyák gyakorlatát. Az egyik ajtónkon pedig gyakran és szívesen használt eszközünk „A 100 pozitív állítás” listája: ez abban segít mindannyiunkat, hogy változatos megerősítésekkel, különféle módokon tudjuk megdicsérni a gyerekeket és egymást is. Fontos, hogy ilyen téren is tudatosan fejlesszük a szókincsüket és példát mutassunk ennek gyakoroltatásában. Olyannyira „vérünkké vált” ez, hogy elnyertük a Mosolygós Óvoda címet és referenciaintézmény lettünk e téren.

Nem hagyhatom szó nélkül, hogy Kati édesanyja nyomdokait követte az óvónői, majd óvodavezetői pályán…

– Nekem huszonöt évig volt a főnököm az édesanyám, de a munkahelyen mindig Margó néni volt, még az irodájába sem mentem soha egyedül – kezdi mesélni Kati. – Mindig is óvodapedagógusnak készültem, semmi nem tántorított el ettől. Elszántságomat az élet is igazolta: a pedagógiai szakközépiskolába kétszáz jelentkező közül vettek fel harmincunkat… A szarvasi főiskolára is a magam erejéből jutottam. Édesanyám – óvónőként és óvodavezetőként is – elsősorban saját példájával tanított. Mindig támogatott az ötleteim megvalósításában, bármilyen új módszert kipróbálhattam – de óvodánk egészére is jellemző volt, hogy mindig igyekeztük az újdonságokat és jó gyakorlatokat meghonosítani. A stafétabotot szerencsére tovább tudom adni: a lányom is kedvet érez a tanításhoz.