Lejtős utca

Hazafelé mentem az iskolából. Az utcánk, ahol lakom, nem túl hosszú. A Főnix pizzériától az árvaházig tart, ez a távolság nem lehet több kétszáz méternél. Mégis, rendkívül érdekes, hogy milyen sokféle ember lakik vagy jár-kel ebben a kis utcában.

Ezen persze magamtól sosem gondolkodtam volna el. Amikor hazafelé megyek, általában csak bámulok magam elé, az utam zavartalan, hacsak közbe nem jön egy hirtelen ajtócsapódás, egy nyitott ablakon kiszűrődő tévéműsor hangja, esetleg a szomszéd néni morgása, miközben kiviszi a szemetet.

De ezekre általában ügyet sem vetek. Sokszor észre sem veszem, mi történik körülöttem, csak bambulok ki a fejemből, és ha még egy fülhallgató is van nálam, akkor végképp ki tudok zárni mindenféle jelzést, amivel a külvilág magára vonná a figyelmemet. Ám ezen a napon valami mégis behatolt a tudatomba, szemfülessé tett.

Kivételesen másik irányt választottam, nem a Főnix pizzéria felől indultam el, hanem az árvaháztól. (Tudom, gyereknevelő intézet vagy valami ilyesmi hivatalosan, de mindenki csak árvaháznak mondja.) Ezt a környéket sosem szerettem, kifejezetten nem jó hely ez, ráadásul itt van a börtön is, pontosan az árvaházzal szemben. Általában néptelen itt minden, de most két, pontosabban három ember is tartózkodott a börtön előtt: egy nő meg egy férfi, a húszas éveikben járhattak, fiatalok és egy négy-öt éves kisfiú, aki a nő hátán csimpaszkodott. Beszélgettek egy férfival, aki kihajolt a börtönablakon.

– Mióta vagy bent? – kérdezte a nő.

– Á … pár napja.

– Na! Hónap nekünk is lesz ítélet.

– Má’ meg micsinátá?!

A nő válaszát már nem hallottam, ahhoz meg kellett volna állnom vagy feltűnően lassítani, de bennem ragadt a jelenet. Szegény gyerek – gondoltam –, esélye sem lesz megtapasztalni, milyen egy normális vagy legalábbis szerintem normális élet! Nem is tudom, miért, de most elkezdtem alaposabban szemügyre venni a környéket, ahol lakom. Pont az árvaház előtt haladtam el, rapzene szűrődött ki az ablakokon, a szöveg magyar, de nem ismertem, nem is tetszett, túlságosan erőltetettnek, közhelyesnek találtam. Két megtermett fiú lépett ki éppen az épületből, csak a túloldalra mentek, a kukákhoz, cigizni. Nap mint nap látom őket. Egyébként kedvesek. Amikor ideköltöztünk, segítettek behurcolkodni.

Kicsivel arrébb egy romos ház áll. Régebben az alagsorában egy nagyon szegény család lakott. Anya ismerte őket valahonnan, de lehet, hogy csak az anyát. Gyakran vittünk nekik ételt vagy kinőtt ruhákat, de azóta már elköltöztek egy közeli faluba. A szülők kaptak ott valami munkát is. Kíváncsi lennék, mi van most velük.

Ahogy továbbhaladtam, hirtelen észrevettem, hogy ez a ház, ez a halott ház mintha valamiféle választóvonal lenne. Utána rendezett, gondozott épületek következnek, családok otthonai, kicsi üzletek. Ott van például a Coco Szalon, szemben a romos házzal. Egy nő lép ki éppen az ajtaján, tökéletes, friss frizurával, csillogó hajjal, mellette egy idős hölgy, aki láthatóan bosszús, folyamatosan beszél, azt panaszolja, hogy elképzelni sem lehet, mennyi kellemetlenséget okozott a rövid vízszünet neki meg a szomszédjának.

Utána a Belvárosi Iskola, a kapun kilépő tízéves kissrác az apjával vitázik, új telefont szeretne, és úgy tűnik, az apa beadja a derekát, könnyen meggyőzhető. Ezer meg ezer érv, hogy ezt, ami van, igenis ki kell dobni, mert vacak, és persze már mindenkinek jobb van.

Mi a Belvárosi Iskolával szemben lakunk. Egyszerű, sárga ház. Előkeresem a kulcsomat, kinyitom a kaput. Ismerős illat csapja meg az orromat, anya vár, süt valamit. Mielőtt belépnék, visszatekintek az utca tetejére. Az árvaház előtti kukáknál már csak az egyik fiú áll. Fázósan toporog, és elnyomja a csikket.