Lehoznám neked a Holdat

Tanító, fejlesztőpedagógus és háromgyermekes édesanya vagyok. Idősebb fiaim ikrek, három lombikprogram után, 38. hétre egészségesen jöttek a világra. Az orvosok véleménye az volt, hogy spontán úton esélyem sincsen teherbe esni. Nem így lett…

Legkisebb gyermekem, Zalán, csodaként érkezett az életembe. A 36. héten ugyan szükség volt a szülés beindítására, de semmi probléma nem merült fel. Nyugodt, kiegyensúlyozott kisfiú volt. Nem sírt, nem panaszkodott, csak mosolygott, ahogyan a mai napig teszi. Legelőször azt vettem észre, hogy testvéreihez képest igencsak hajlékony, azonban szinte semmit sem mozog még félévesen. A család elhessegette az aggodalmamat, mondván, szakmai ártalom, hogy a saját gyermekemnél is keresem a fejlesztendő területeket. Egyéves volt, amikor határozottan láttam már, hogy testvéreihez képest jócskán le van maradva. A fejét nem tartja, nem kúszik, nem mászik. Szakemberhez fordultam, ahol megerősítették az aggodalmamat. Itthon kezdtünk el fejlesztő feladatokat, mozgássorokat végezni, de nem működött. Zalán bezárkózott számomra. Később jöttem rá, hogy ő csak azt látta, valami olyat várok el tőle, amire nem képes, tehát úgy vélte, nem fogadom el.

Bekerültünk a korai fejlesztő rendszerbe. Itt derült ki, hogy igazán nagy a probléma. A mozgásfejlődés késése mellett értelmileg is vissza van maradva. Ekkor már elváltam, illetve visszamentem dolgozni, így segítséget kellett igénybe vennem, hogy Zalán eljusson a fejlesztésekre. Az autizmus diagnózisa ekkor még nem hangzott el.

Bölcsődét kerestem. A fő szempont az volt, hogy kisfiam helyben megkapjon minden szükséges fejlesztést, és szerető, elfogadó közegbe kerüljön. Két ilyen intézmény volt Pécsen, de az SNI-férőhelyek telítve voltak, a többi pedig határozottan elutasított az SNI-papírt látva. Nem volt más választásom, személyesen kerestem fel az egyik bölcsődét. Két és fél éves volt, amikor elkezdtük a beszoktatást. Az autizmussal élők egyik jellemző tulajdonsága, hogy személyekkel, sokszor családtagokkal sem alakítanak ki szoros kötődést. Nálunk is így volt ez. Jeleztem a nevelőnek, hogy nálunk sajnos nincs szükség a szokásos beszoktatással járó procedúrára, mert Zalán nem kötődik. Ekkor ért az első meglepetés. Erzsike néni, a gondozó, mikor szembesült ezzel, úgy vélte, akkor meg kell fordítanunk a folyamatot. Nálunk a beszoktatáskor a kötődés kialakítása lesz a cél. Míg más szülők azért hagyták rövidebb időközökre a csoportszobában a gyermeküket, hogy az megszokja a távollétüket, addig én azért tettem, hogy hiányérzet alakuljon ki a kisfiamban. Működött, és ezért a mai napig hálás vagyok, hiszen valaki felfigyelt a problémánkra, és talált rá megoldást. Zazi ekkor még nem járt, állni is csak nehézkesen tudott. 3 hónap vízben végzett mozgásfejlesztés után, melyet a gyermekneurológián receptre írtak fel számunkra és a bölcsődében helyben kapott meg, elindult. Az odafigyelésnek a dadusok részéről további eredményei is lettek. Kinyílt, érdeklődővé vált, szorosan kezdett kötődni hozzám, és Erzsike néniért is rajongott. Ez a mai napig így van, mert egy életre szólóvá vált a kapcsolatuk.

Óvodát ötéves korában kezdtem el keresni számára. Hiába volt szakvéleményünk, a pedagógiai szakszolgálat nem tudott segíteni. Velük jó és rossz tapasztalatunk is volt, bár kezdetben inkább csak rossz. Tisztában voltam a fiam lemaradásával a kortársaihoz képest. Tudtam, hogy instabil a járása, nem beszél, gyenge fizikumú és értelmileg is sérült, de nem voltam hajlandó feladni, vagy lemondani arról, hogy a társadalom részévé váljon. Egyre inkább látszódott, hogy ő is tisztában van a ,,másságával”. Esténként általam kitalált meséket mondtam neki, melyeknek egy olyan kisfiú a főhőse, aki olyan csoda, hogy csak nagyon szerencsés szülőkhöz érkezik meg. Attól csoda, hogy más, mint a legtöbb gyerek. Csillogó szemekkel hallgatta, és kezdte elfogadni, hogy nem számít, mit gondol a környezete. Nem kell foglalkozni a furcsa mozgására, mozdulataira megjegyzést tevőkkel.

Ekkor kezdődött nála a robotmánia. Képes volt egy zsúfolt bevásárlóközpont közepén robottá változni és úgy is viselkedni. Magában motyogott, külön világot alkotott. Nekem is nehéz volt nem foglalkozni a környezetünkkel, de tudtam, hogy nem szeretném, hogy kizárjon a világából. Elfogadtam, hogy egy „félig robot” kisfiam van. Az óvodát ismét sikerült szerencsésen megválasztanunk. Erika és Éva néni folytatta a bölcsődében elkezdett munkát. Befogadó és elfogadó közegbe kerültünk egy vegyes csoportban. Sanyi bácsi, a logopédus ekkor lépett az életünkbe, az óvodának köszönhetően. (A szakszolgálat a logopédushiányra hivatkozva nem írt elő logopédiai fejlesztést, pedig Zalán már betöltötte az 5. évet, és nem beszélt.) Sanyi bácsi lett a bálványa. Ő mondta ki először, hogy nem lát igazán értelmi lemaradást. Igaz, hogy Zazi nem beszél, de reagál a humorra, csillognak a szemei a feladatok közben. Ezt videóra is vette nekem. Ekkor már hangokat formált, majd lassan rövid szavakat is. Itt talált első barátjára, Bálintra, aki olyan figyelemmel, kedvességgel fordult felé, ahogyan csak egy gyerek tud. Járt külön tornára, hittanra, és nem az én noszogatásomra, hanem mert szeretett volna. Jól érezte magát abban a közösségben.

8 évesen – bár nem éreztem még késznek őt a feladatra – iskolát kellett választanunk. Mivel én is integráló iskolában dolgoztam, így egy kisebb, falusi intézményt választottam a számára. Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem a munkahelyemen írattam be. A célom ugyanaz volt, mint a testvéreinél, hogy ki tudjon bontakozni, megtanulja érvényesíteni magát az én jelenlétem nélkül. Olyan iskolát találtunk, ahol tanév végén könyvet kapott az egész éves mosolyáért, és hogy színt vitt az életükbe. Első tanév végén kértem, hogy évet ismételhessen. Közben számos szakkörre beiratkozott, pedig kommunikálni csak szavak szintjén tudott. Egyvalamit viszont láttam. Bármilyen sok is a befektetett energia a tanító néni részéről, Zalán nem fejlődik. Külön, állandó figyelem szükséges számára ahhoz, hogy megtanuljon írni, olvasni. A második évet ezért egy speciális iskolában kezdtük el. Itt már nem ő volt a különleges kisfiú. Egy a többiek közül, akit folyamatosan motiválnak, megkapja a szükséges fejlesztéseket, miután nehezen, de a logopédia is rákerült a papírjára. Jó helyen van, ismét. Mosolyogva megy iskolába, és jön haza. Barátai vannak, és szinte nem is iskolában, hanem egy családként működő közösségben van.

Mi a tanulság? Nem szabad feladni! Keresni kell! Minden gyerek számára van a világban egy Erzsi, Erika, Dóra néni vagy Sanyi bácsi.

Vannak-e félelmeim? Igen. Voltunk úgy kórházban, hogy nem tudtam, túléli-e. Nem tudom, képes lesz-e önálló életet élni. Nem tudom, mit hoz a jövő. Egyet tudok. Én és a testvérei itt leszünk neki, mert hálásak vagyunk a sorsnak, hogy egy csodát kaptunk ajándékba.

Zalán most 12 éves, negyedik osztályos. Zavarban van, ha mások előtt kell beszélnie, mert az artikulációja erősen hibás. Jár, szalad, pedig nagyon régen azt mondták, nem fog. Felismeri a betűket, szavak szintjén olvas, szereti a matekot. Az ételek között erősen válogat, nem eszi meg a rágós dolgokat. Nem szereti a tömeget, a hangzavart, viszont engedi, hogy feszegessük a határait. Imádja a vizet, a robotokat és a családját. Szavakkal nem lehet elmondani a hozzám fűződő viszonyát. Én vagyok számára a világ és a biztonság. Felszabadult, igazi csibész, ha velünk van. Egy dolog miatt: tudja, hogy ÖNMAGA lehet.

Mit mond a fejlesztőpedagógusi énem? Egy gyereket a családja és az őt körülvevő személyek formálnak leginkább. Szakemberként csupán hozzájárulhatunk, segíthetjük a fejlődés menetét, ütemét. Minden korosztálynak fontos a mese, de leghasznosabb az anya meséje. Egy fejlesztő feladat csupán egy a sok közül, de ha ez beépül a napi játékba, akkor már nem rutin, hanem boldogság társul hozzá. A félelmeket, gátlásokat, amit egy SNI‑gyermek cipel nap mint nap, oldhatja egy terápia, de igazán feloldani a család tudja. Nekünk kell tudni elfogadni, és akkor ŐK is elfogadják majd önmagukat. Nem hibásak, csupán mások, nem átlagosak. Sokszor bizonyos dolgokban jobbak, tehetségesebbek, mint mi, átlagos emberek vagyunk. Nem csupán tanítanunk kell őket, hanem tanulni is tőlük.