„Legjobb motiváció az élménybe vonás”

– Eötvös Józsefre hivatkoznék először, aki úgy vélte: „Semmire se tudok megtanítani olyan gyereket, aki nem szeret engem.” Tehát az alapvető szeretetkapcsolatról nem szabad elfeledkeznünk. Lélektanilag és motivációs szempontból is nagyon fontos, hogy szeretem-e a tanítványomat és ő engem, illetve milyen a kapcsolatunk. Nagy létszámú osztályokban heroikus feladat áll a pedagógus előtt, ha személyes kapcsolat kialakítására törekszik, gyakran csak hosszú idő után van erre esélye. Tehát az első tételünk: a tanítás, az oktatás során legyen személyes kapcsolatunk a tanítványainkkal, és ezen a köteléken át legyen kiváltható, fenntartható az érdeklődésük. Nagyon oda kell figyelnünk arra, kikkel dolgozunk, kiket akarunk bármire is megtanítani.

– Kezdjük az óvodáskorral. Mivel tudjuk a kisgyermek érdeklődését felkelteni és fenntartani?

– Ebben az életkorban egyértelműen a játékosság a meghatározó. Fontos, hogy az összes érzékszervi csatorna bevonásával viszonylag rövid időre szóló feladatokat adjunk, és ezeket váltogassuk. Legyen benne vizuális (pl. képek), auditív (pl. ének) és rengeteg kinesztéziás, azaz mozgásos elem is. A mozgás nagyon fontos, hisz fokozott mozgásigénye van a gyereknek. De legyenek ízek, illatok és fizikai érintés is, megsimogatás, ölelés, karba vétel. Nyilvánvalóan nem kell lépten-nyomon ölelgetnünk a kicsit, csak amikor meg akarjuk nyugtatni, bátorítani vagy erősíteni. A gyerek számára maga a fizikai érintés immunstimuláns, endorfintermelést és lelki megnyugvást hoz. Tehát az összes érzékszervi csatorna bevonásával változatos programokat kell biztosítani – ez az  óvodai nevelés alapszabálya.

– Mi a helyzet a 6–10 éves korú gyermekekkel?

– A lelki élet sajátos és személyiségfejlődésbe ágyazott folyamata az, hogy 6 éves korban megtörténik az úgynevezett átpártolási jelenség (Mérei Ferenc írta ezt le). Ebben az életkorban a szülőnek a mindenhatósága megszűnik – ha volt egyáltalán –, és a tanító lesz a kisgyermek számára a mindentudó: amit mond, az úgy van. Ezt a fajta különleges, idealizáló szeretetkapcsolatot idealizáló áttételnek is nevezzük. A gyermeki lélekben megszületik ez az érzés, de ha a szülők leszólják a pedagógust, akkor összerombolják azt az érzelmi erőt, amivel a gyerek kötődik. Tudnunk kell, hogy a kisiskolás nem a tantárgyat szereti meg, hanem azt a tanítót, aki a tantárgyat közvetíti. Neki akar eleget tenni, megmutatni, milyen ügyes, milyen okos, mekkorát teljesít. Boldog, ha felszólítják, mert dicséretre, megerősítésre vágyik. A 6–10 éves kor a pszichológiai fejlődés szempontjából az önbecsülés, az önértékelés kialakításának szenzitív időszaka. Pozitív megerősítéssel, bátorítással, „varázsszavakkal” lehet ebben az életkorban a kisdiákoknál eredményeket elérni. Például, ha azt mondjuk: „Nagyon ügyes vagy, és tudom, most nem megy úgy a dolog, mint szeretnénk (mi együtt szeretnénk!), de én bízom benned, ez neked menni fog. Majd meglátod, a legközelebbi alkalomra te ezt már meg tudod csinálni.” Ezek varázsszavak! Hiszen még a mi felnőtt világunkban is sokat jelent, ha azt érezzük, bíznak bennünk. Tehát bízni kell a kisdiákban és megerősíteni őt! A büntetésben pedig azt a sajátos – de a szülők által is jól ismert – formát célszerű alkalmazni, ami valami vágyottnak a megtiltása. Tehát egy jó elmaradása, amit a gyerek vár, az büntetésértékű, és elég is számára, nem kell több. (Pl. a számítógéptől való eltiltás a mai gyerek számára nagyon komoly büntetés.)

– Professzor asszony hangsúlyozta a szeretet, a pozitív megerősítés, a bizalom szerepét, de vajon a pedagógus hogyan tudja „megszerettetni magát”? Mit tehet annak érdekében, hogy lelkesedjenek a tantárgya iránt, jobban tanuljanak?

– Sajnos megint csak arról beszélünk, mit tegyen a pedagógus annak érdekében, hogy a tudást a diáknak át tudja adni, és nem interakcióban gondolkodunk. Hát bocsánat! Nem pólyás csecsemőkkel dolgozunk, akiknek a szükségletét ki kell elégíteni, hanem olyan gyerekekkel, akik képesek arra, hogy a kapcsolatot viszonozzák. Olyan interaktív állapotot kell kialakítani, ahol a gyereket bevonjuk. Tudjuk azt, hogy 6–10 éves kor között a gyerek boldog, ha produkálhatja magát, ha megélheti: jaj, de ügyes vagyok, megdicsértek, piros pontot, jelest kaptam… Egy életre bevésődhet ebben az életkorban az önbizalom, a kompetenciamotívum, hogy képes vagyok valamire, meg tudom tenni. 

A kisiskolásoknál a kulcsszó a bátorítás, a pozitív megerősítés, amellyel a gyerek kompetenciáját erősítjük, és megakadályozzuk azt, hogy önmagát szellemileg értéktelen lénynek érezze. Ennek semmiféle kifejezéssel, direkt vagy indirekt módon nem adjuk jelét, hogy ne tiporjuk össze a gyermek kibontakozó önbecsülését. Az inkompetenciaérzést csak így tudjuk leküzdeni. Minél problémásabb egy gyerek viselkedése, annál inkább azt fejezzük ki: „Nézd, ha te így viselkedsz, az azt üzeni nekem, hogy benned nagyon sok erő, ügyesség van, de ez nincs igazán kihasználva. Kérlek, segíts nekem, te fogod mostantól csinálni a…” – és adjon a pedagógus olyan kiemelt szerepet és feladatot, hogy a nagyon nehezen kezelhető gyerek másokat szabályozzon. Ez azért is fontos, mert az osztályban egyetlen gyerek is teljesen meg tudja bontani a jó légkört, és befolyásolja azt a helyzetet, hogy figyelmet lehessen kérni és kiváltani.

Adjon a pedagógus olyan kiemelt szerepet és feladatot, hogy a nagyon nehezen kezelhető gyerek másokat szabályozzon.

– Az integráció kapcsán sok iskolába bekerülnek olyan gyerekek, akik megbontják a már kialakult osztályközösséget, az órai munkát. Ebben a helyzetben mit tehet a pedagógus?

– Nem lehet elvárni a pedagógustól, hogy multifunkciós legyen, hol gyógyító, hol nevelő, hol pedig fejlesztő. Nem lehet feladata a korrekció, a gyógyítás, a magatartás-zavarosok gondozása. Ez lehetetlenség! Neki a saját fővágányán kellene maradnia, és olyan légkörben dolgozni, ahol a problémás gyerekeket bizonyos foglalkozásokra kiemelnék az osztályból ún. idegrendszert erősítő foglalkozásokra. (Pl. ha egy hiperaktív gyereknek biztosítjuk a túlmozgását, azt követően képes lesz egy ideig a figyelemre.) Szerintem igenis nagy szükség volna minden iskolában iskolapszichológusra. Ha több száz gyerekre csak egy iskolapszichológus jut, nem tudja azt a segítséget nyújtani, amit kellene!

– Mi történik 10 éves kor után? Számíthat itt a tanár diákjai együttműködésére?

– 10 éves korig önismereti zárlat van, a gyerek „nem tudja, kicsoda”, de a pedagógus, a szülő megmondja. 10–20 éves kor között viszont egy végtelenül nehéz időszak következik, hiszen idegrendszeri változások, idegsejt-kapcsolatok átépülése zajlik. A serdüléssel a szexuális érés felgyorsul, a pszichológiai fejlődés viszont hihetetlenül lelassul. Napjainkban szinte 30 éves korra jutnak el oda a fiatalok, hogy befejeződik az identitásépítés, pedig ennek már 20 éves korra be kellene fejeződnie. Ezt az identitáskutatás tárja elénk. 10–15 éves kor között, tehát felsőtagozatos korban a szülők szövetségére is szükség van, anélkül nem létezik nevelés, mert annyira sok a probléma a bontakozó személyiségen belül is.

Aztán 15–20 év között megjelenik az ideálképzés, egy integrált példaképképzés igénye. Kivé legyek? Milyen legyek? Merre tartsak a világban? A fiatal lélek szinte sóvárogja, hogy legyen számára egy ideál, és optimális esetben jó lenne, ha ez egy pedagógus lenne! Pedagógiai tapasztalatok tömege bizonyítja, mennyire befolyásolja egész életünk irányvételét a tanáraink személyisége. Felelősséggel kijelentem, a pedagógus a kulcsa az egész nevelésnek. Nem a feltételek, nem a technikai felszereltség, hanem a  tanár, aki elvarázsol, aki lenyűgöz, aki kinyitja a világot. Mert igenis ablakot nyitunk a világra, és megmutatjuk a világot a gyerekeknek, látni tanítjuk őket.

Ebben az életkorban igen nagy a kortárscsoport hatalma is. Középiskolásoknál tehát két dolog fontos: a kortárscsoport iszonyúan nagy befolyásoló szerepe és – optimális esetben – az ideál, egy olyan valaki, aki a szellemi fejlődést valóban segíti és meghatározza. Persze, nagyon fontos lenne az apa szerepe, de be kell látnunk, ma egy apa nélküli társadalomban élünk. Virtuális apák vannak, agyonhajszolt, űzött apák, akik, ha haza tudnak egyáltalán jutni, a gyerekük már vagy alszik, vagy nincs vele igazán személyes kapcsolatuk. Tehát a családi életnek az a kultúrája, ami az erőt adná, a kapcsolatot építené, egész egyszerűen nincs meg. Ebből ered, hogy a pedagógusra és az iskolára helyeződnek át olyan nevelési feladatok, amelyek a családban kellene, hogy megvalósuljanak.

– Beszélgetésünk elején említette a tanulók bevonásának fontosságát. Milyen interaktív módszert javasolna a pedagógusok számára?

– Sokféle interaktív módszer van. Én például rátaláltam egy remek módszerre… Boldog volnék, ha bevezetnék a tanításba, bár lehet, hogy nem fogok vele újat mondani. Ez a módszer a PBL (Problem Based Learning), amelyet a kanadai McMaster Egyetemen dolgoztak ki. Zseniális és egyszerű módszer, amely az egyetemi oktatásban is – ahol nagyon komoly, tényszerű dolgokat is meg kell tanítani  – alkalmazható, miközben nagyon élvezetes és eredményes. Személyes tapasztalataim is vannak viszont, hogy már az általános iskolában lehet alkalmazni. Egyszer Ajkára mentem el egy tanítótársamhoz, engedje meg, hogy kipróbáljuk, ellenőrizzük a módszert gyerekeknél is – és működött. Az egyik téma, ahol éppen a tananyagban tartottak A káposzta és kártevői volt, a másik pedig Petőfi Szeptember végén című időmértékes verse.

– Mi a módszer? Hogyan zajlik az óra?

– Az osztályt 6-7 fős csoportokra bontjuk. Minden egyes órán más szempont szerint célszerű bontani (pl. a születési hónapok vagy névsor alapján), hogy mindig mások dolgozzanak együtt, így mindenki mindenkinek a munkastílusát megismerheti. Aztán a tanár kiadja a feladatot: vajon az egyes csoportok mit tudnak összegyűjteni írásban és szóban egy adott dologról – például esetünkben a káposztáról – egy meghatározott idő (pl. 10 perc) alatt. Az idő leteltével minden csoport fölírja az osztály előtt egy nagy lapra, hogy mit sikerült összeszedniük. (Csoportonként kell valaki, aki figyeli az időt, kell valaki, aki képviseli a csoportot, és kell egy olyan, aki jegyzeteli a csoport munkáját.)

Vezényszóra kezdődik a munka, és a következő munkalépéseket kell betartani: 1. meghatározzák a témát, 2. ötletelnek, összegyűjtenek mindent, amit tudnak (versenyhelyzet), 3. felírják egy lapra, amit összegyűjtöttek, 4. a csoportok képviselői beszámolnak arról, mit tudnak, és azt felírják az osztály előtt egy nagy lapra vagy a táblára, 5. a csoport munkájából a tanár vezetésével kigyűjtik a közös dolgokat (konszenzus), és ezt leírják a füzetbe, 6. végül a tanár pontozza a csoportok munkáját, és kiegészíti az összegyűjtött anyagot a szükséges ismeretekkel.

Egy vers esetében pedig úgy járhatunk el, hogy egy diákot megkérünk, olvassa fel a verset, majd – ugyanúgy kiscsoportokat alkotva – minden csoportnak azt a feladatot adjuk, hogy egy-egy versszak kapcsán mozgással, énekkel, rajzzal vagy tetszés szerinti módon fejezzék ki, mit üzen az számukra. A csoportok itt is kapnak gondolkodási időt (kb. 15 percet), de ugyanúgy van időgazda, moderátor stb. Ahol én jártam, ott az egyik csoport rajzot hozott, a másik körtáncot alkotott, és időmérték szerint lépkedtek-dobbantottak, voltak, akik ritmusra táncoltak, mások pedig dramatizálták a vers üzenetét, így fejezték ki az adott versszak tartalmát és ritmusát.

Ennek a módszernek a lényege tehát az interaktivitás, a gyerekek bevonása, melynek köszönhetően az órai munka számukra érdekes és emlékezetes marad. A pedagógus előkészíti a feladatokat, végül összefoglalja a csoportok munkájának az eredményét, és kiegészíti az aktuális tananyaggal: pl. az időmértékes verseléssel. Nem kell félni, hogy elszáll az idő, és nem kell úgymond „letanítani” a tananyagot. Itt az érzelmi és az értelmi memóriával egyaránt dolgozunk, a két agyfélteke együtt működik, ezért a módszer nagyon eredményes. A pedagógus e módszer során felfedezheti, melyik gyerekben milyen adottság, tehetség van, hiszen a kiscsoportok között járkálva látja, milyen a munkastílusuk, melyik gyerek hogyan dolgozik, ki az, aki aktívabb, és ki az, aki lusta, aki nem vesz részt a közös munkában.

– Vajon egy idő után nem történik meg, hogy a rosszul dolgozókat senki sem akarja a csoportjába?

– Nagyon nagy önismereti lecke ez, mert a rosszul dolgozóknak nem a pedagógus fogja megmondani, hogy baj van, hanem a társak minősítik. A csoportmunkának gazdag irodalma van: eszerint a gyerekek egy idő után fölzárkóznak, mert a leszakadók szégyenkeznek, és nem akarnak a kiközösítettek sorsára jutni, inkább elkezdenek dolgozni, hogy integrálódjanak a csoportba. Spontán. Amit nem csinálnak meg a pedagógusnak – még ha az meg is feszül –, azt megcsinálják hiúságból a társaik kedvéért, mert nem akarnak „leégni”. Ez az interaktív módszer nagyon motiváló.

– Hogyan összegezhetjük az eddigi tapasztalatokat?

– Véleményem szerint ma már nem elégséges a hagyományos frontális osztálymunka. Ma más gyermekekkel dolgozunk, mint tíz éve! Nagyon fontos, hogy a pedagógus kreativitása, hivatástudata érvényesülhessen, hogy ne csak a gyerekek, de ő maga is élvezze az órai munkát! Legjobb motiváció az élménybe vonás, a cselekedtetés, az akcióba vitel és az ötletesítés. Végül pedig beszéltetnünk kell a gyerekeket arról, amit megértettek, amit átéltek. Beszéltetni, hogy tudjanak magyar nyelven, szépen beszélni. Ez utóbbi egyúttal az élmény megosztását is jelenti.