Hatszor gyorsabban. Ezt ígéri egy új technológiai fejlesztés, egy új applikáció az olvasásban. A vívmány alapgondolatát az a felismerés adja, hogy az olvasásban a legtöbb időt a szemmozgás viszi el. Mármint a tekintet elmozdítása a mondatok, sorok elejétől a végükig. Erre az időre „csapott le” az applikáció, olyan módon, hogy írott sorok helyett az adott, olvasásra megnyitott csíkban mindig csak szavakat villant fel. A szemünk nem mozog, hiszen a csíkban egy állandó, középen kijelölt ponthoz rendelődik minden szó, mi mindig csak oda nézünk. Szóval, kedves Olvasó, Ön mostanáig csak fecsérelte az idejét. Valahogy úgy kellett volna ezt a cikket megjeleníteni, hogy
szavanként
egymás
után
megjelenő
betűsorokat
lásson
– akár egy önmagát feloldó, darabjaira tornázó képversben. Itt van tehát egy újabb megoldás az emberi cselekvések hatékonyságát növelők sorában. Arra az igényre válaszol, amely a hasznosságot az idő rövidségében méri. Beleillik a tíz perc alatt elkészíthető vacsorák, a villámnyelvtanulás vagy a rövidhírek sorába. Ami gyors, az jó, az „hatékony”. Aki gyorsan olvas, többet olvas. És azt sugallja, hogy a nézés már maga az olvasás. Hogy a szavakat látni egyet jelent a felfogásukkal, értelmezésükkel, tudásba, jelentésbe illesztésükkel. Hasonlít ez arra a filozófiára, amely szerint az étkezés csak „táplálkozás” és nem kultúra, amely szerint az egészség csupán testi mutatókban mérhető, nem pedig test és emberség titokzatos egységében. A technika diadala, a művelet győzelme ez az értelemtételező emberi viselkedés felett.
Egyre több felmérés szerint manapság tanítványaink fogalmazásaiban már nem helyesírási hibából van a legtöbb. Hanem szótévesztésből. Helytelen, rosszul formált szóalakokból, oda nem illő, pontatlan vagy furcsa szóválasztásból, az időt, személyt, számot nem érzékelő toldalékolásból. Ilyenekből, mint: „fogalomtalan vagyok”; „ez egy hatékonytalan megoldás”; „Rákóczi akkor már offolta az akciót” vagy „minden embernek járnak a jogaik”. Sok kutatás mutatja, hogy miközben mindenről olvashatunk, és legtöbb gondolatunkat már le is írhatjuk, mégsem érezzük magunkat igazán otthon a világban: veszélyesnek látjuk, magunkat pedig, saját erőnket felmérve, tehetetlennek, miközben intézményeinkben nemigen bízunk.
Lehet, hogy a hatszor gyorsabb olvasás nem visz el bennünket a nagyobb megértés korába? Lehet, hogy a változó írás korában már nem másoknak közlünk, hanem magunkat kutatjuk a szenvtelen digitális múlékonyságban? És lehet, hogy túlszerettük az időt, annyira, hogy elfelejtettünk lassan élni?
Egy biztos: a gazdag, kódolhatatlan jelentést teremtő olvasás kihívása adott – még ember kell hozzá. Ennek megtartásában kellene talán hatszor hatékonyabbnak lennünk.