Lampert Zoltán

A géntechnológia és biotechnológia ma már szintén része az életünknek. Fontos, hogy ezekről a viszonylag új, dinamikusan fejlődő ismeretágakról is megalapozott információkkal rendelkezzenek a fiatalok. Komoly jelentősége van tehát annak, hogy tanítványaink minél jobban tájékozódjanak a világban, ne legyenek könnyen becsaphatók.

– Hogyan alakult ki természettudományos érdeklődése?

– Nem általában a természettudományok iránt érdeklődtem, engem kifejezetten a biológia fogott meg. A világ csodája az élővilág, ami körülvesz bennünket! Összetett, bonyolult rendszer, ami újra és újra lenyűgöz. A mai napig roppant izgalmasnak tartom akár egy cserebogár felépítését is… Középiskolásként is csodálatosnak tartottam annak tanulmányozását, hogy mitől zöld a fű, miként virágzik és hoz termést a cseresznyefa… Ezekhez képest a fizika és a kémia túl egysíkúnak tűnt akkor számomra. Már csak azért is, mert bizonyos fizikai és kémiai folyamatokat a biológián keresztül értettem meg. Egyformán szeretem a növénytant, az állattant vagy akár a biokémiát is: a biológia minden ágában találok érdekes, izgalmas részeket. A másik szakomat, a földrajzot eredetileg második szakként választottam a biológia mellé, de később abba is beleszerettem. A két tárgy sok tekintetben ki is egészíti egymást, s az összefüggésekre szívesen utalok óráimon – például az ökológiával vagy az éghajlatokkal kapcsolatos anyagrészekben.

– Mi a jelentősége a középiskolában a biológia tanításának?

– Azoknak az életében is nagyon fontosak az ilyen irányú ismeretek, akik nem biológusnak készülnek. Ők is lesznek betegek, s ilyenkor jó, ha tudják, hogy mi történik a testükben, hogyan segíthetnék elő a gyógyulásukat. Kinek-kinek hasznos értenie azt is, mi történik a szervezetében, ha önpusztító életmódot folytat. Ma már naponta találkozunk biológiai ismereteket igénylő reklámokkal: fontos, hogy ezekből bárki ki tudja szűrni, mi igaz, és mi hamis. Rengeteg a piacon az áltudományos információ, tele vagyunk téglapor-hatékonyságú vitaminkészítményekkel, ránctalanító krémekkel… Éppen ezért egyrészt elkeserítő, hogy mennyi áltudományos hír ömlik az emberekre a különféle fórumokon, másrészt örvendetes, hogy ezekre rákérdezve, s a válaszokat megvitatva közelebb kerülnek diákjaim a biológiához. A géntechnológia és biotechnológia ma már szintén része az életünknek. Fontos, hogy ezekről a viszonylag új, dinamikusan fejlődő ismeretágakról is megalapozott információkkal rendelkezzenek a fiatalok. Komoly jelentősége van tehát annak, hogy tanítványaink minél jobban tájékozódjanak a világban, ne legyenek könnyen becsaphatók – és egészségesebben éljenek, s erre neveljék később a gyerekeiket is.

– Mit tart a biológiatanítás legszebb részének?

– A tanításban az a legszebb, hogy amit én tudok, azt megtaníthatom másnak is. E tekintetben mindegy, hogy fizikát, magyart vagy éppen kémiát tanítok a diákoknak… De hogy biológiai példánál maradjak, fantasztikusan izgalmas például az a folyamat, melynek során hozzánk kerül nyolcosztályos képzés keretében egy tízéves kisgyerek, aki semmit nem tud a biológiáról – és tizennyolc éves korára már képes szakszerű választ adni arra, hogy mi az a mitokondrium. Jó érzés, hogy azzal a tudással, amit tőlünk kapott, elindíthatja a saját pályáját, jövőjét… A fentiek nyomán talán nem meglepő, hogy számomra az jelenti a legfőbb kihívást a tanításban, hogy el tudom-e juttatni megfelelőképpen a szükséges ismereteket a gyerekekhez. Sokféle diákkal találkozom, nincs köztük két egyforma: van, akit jobban érdekel a biológia, van, akit kevésbé – és én mindenkihez szeretnék kulcsot találni. Nem lehet általánosítani: mindenkit más és más fog meg a biológián belül is. Volt olyan osztály, amelyet éppen az általában száraznak és nehéznek tartott biokémia. Számomra tehát komoly feladat, hogy úgy tanítsam meg például a máj felépítését, hogy az élmény legyen az adott osztály tanulóinak. És ebből a szempontból lényegtelen, hogy tizenkilenc másik osztálynak már megtanítottam: meg kell találnom az utat az aktuális gyerekcsoporthoz – és ezért nem kizárt, hogy huszadszorra új módszert kell alkalmaznom. Akkor is, ha már az első tizenkilenc is különbözött egymástól…

Számomra újra és újra kiemelkedő örömforrást jelent az iskolánkban évente megrendezett biológustalálkozó, amelyre iskolánk egykori tanulóit hívjuk meg: ilyenkor ők tartanak előadást a jelenlévők számára egy-egy, tanulmányaik során mélyebben megismert biológiai témakörből.

– Hogyan kelti fel a gyerekek érdeklődését egy-egy szárazabb anyagrész iránt?

– Vannak olyan témakörök, amelyeket csak projektmunkaként tudok elképzelni. Ilyenek például a nemzeti parkokról szóló tankönyvfejezetek. Ahelyett, hogy órákon keresztül magyaráznám a kapcsolódó adatokat, sokkal célszerűbbnek tűnik minden óra elején meghallgatni egy-egy tanuló kiselőadását, amire ő otthon gondosan felkészül. Nem az a cél, hogy minél több adatot halmozzanak fel a gyerekek, elég, ha a legfontosabb védett értékeket és a leglényegesebb összefüggéseket mutatják be. Ilyenkor rendszerint ők maguk találnak kulcsot egy-egy témakör izgalmas feldolgozásához, továbbadásához. Volt olyan – először száraznak tűnő – anyagrész is, ami a kiselőadások témájául megadott címek nyomán annyira népszerűvé vált, hogy végül sorsolással kellett eldönteni, ki tartson belőle prezentációt. Ilyenek voltak az ökológiai kérdések vagy a parlagfűvel kapcsolatos ismeretek. Sokkal többet tanultak így egymástól a gyerekek, mint ha csupán felsoroltuk volna a parlagfű jellemzőit. De nem csupán az ilyen jellegű anyagrészeket dolgozzuk fel ezzel a módszerrel. Egyszer egy gombákkal kapcsolatos projektmunkát azért adtam ki, mert láttam, hogy csupán egy tankönyvi fejezet foglalkozik csodálatos világukkal. Sajnáltam volna, ha csak úgy „keresztülgyalogolunk” rajta… Volt, aki a gombák gyógyászati szerepéről beszélt, más az élelmiszeripari jelentőségükről, megint más a betegségokozó hatásukról… Fantasztikus volt! Fontos ilyenkor, hogy a gyerekek megtapasztalják az önálló ismeretszerzés örömét – ha elakadnak, természetesen segítek nekik. Leginkább abban, hol és hogyan tudnak utánanézni egy-egy kérdéskörnek.

– Mit tapasztal, mennyire érdeklődnek a gyerekek manapság a biológia iránt?

– Úgy látom, ma már sajnos nemcsak a városi, hanem a vidéki gyerekek sincsenek természetközelben. Ebből adódóan úgy gondolom, hogy velem ellentétben ők elsősorban a biológiaórákon köteleződnek el a tantárgy, illetve a tudományág iránt. Nagy felelősségük van tehát a tanároknak. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, nem érzem, hogy a gyerekek elutasítóak lennének a biológiával szemben, többnyire szívesen tanulják. Az is igaz, hogy én magam is megpróbálom élményszerűen tanítani a tárgyat. A biológia tanulását és tanítását illetően az élményt tartom az egyik legfontosabb tényezőnek: ha ez hiányzik, hamar törlődik a gyerekek fejéből az olykor keservesen bemagolt tananyag. Nem azt tartom például elsődlegesnek egy terepgyakorlaton, hogy az összes fellelhető növényt meghatározzák és megjegyezzék a diákjaim. Oktatói célom csak annyi, hogy a gyerekek kinyissanak és szakszerűen használjanak egy növényhatározót – és közben új élményekkel gazdagodjanak. És ezek révén könnyebben megmaradnak az információk is. Fontos, hogy a tinédzserkor elején pozitív élmények érjék az amúgy is érzékeny fiatalokat. Jó volt megtapasztalni, hogy olyan gyereknek is adhattam ötöst a kiváló projektmunkájára, aki egyébként nem nagyon tündökölt az órákon. Kiderült, hogy fel lehet kelteni az ő érdeklődését is a biológia iránt, csak egész egyszerűen addig nem fogta meg semmi. Éppen ezért tudatosan törekszem a dicséretre, büntetni csak elkerülhetetlen esetekben szoktam. Nem szeretem, ha a gyerekek némán, büntetéstől félve ülnek az óráimon – ettől szerintem senki sem lesz okosabb. De ezekben a módszerekben semmi különlegeset nem látok. Úgy gondolom, minden tantárgya és a tanítványai iránt elkötelezett pedagógus él velük.

– Igen népszerűek iskolájukban az ön által szervezett biológustáborok is…

– Valóban. Évről évre olyan sok jelentkezőnk van, hogy két turnust kell szerveznünk. Az úgynevezett „kisturnusba” a fiatalabbakat osztjuk be, a „nagyturnus” a 16–18 éveseké. A táborlakókkal rengeteget kirándulunk, igen változatos formákban: biciklitúra és evezés egyaránt volt már „műsoron”. Mindig máshol táborozunk. Tavaly az Őrségi Nemzeti Parkban jártunk. Eveztünk a Rábán, és részt vettünk egy veleméri biciklitúrán is – előbbihez vezetést is kértem. Minden táborunk visszatérő programja az egynapos növénygyűjtő terepgyakorlat is. Ennek során négy-öt fős csoportok kapnak egy-egy számukra kijelölt területet az adott terepen, s ott önállóan kell feldolgozniuk az ottani növényvilággal kapcsolatos ismereteket. Ennek során növényeket azonosítanak, rögzítik az előfordulásukat, és térképen is bejelölik az élőhelyüket. A cél az, hogy közösen dolgozzanak, osszák be a feladatokat, szervezzék meg a munkát. Ebbe én csak viták esetén szólok bele – szerencsére ezek egyáltalán nem jellemzőek.

– Mit gondol, miért olyan népszerűek ezek a programok?

– Megpróbáljuk a lehető legtöbb látnivalót megnézni az adott környéken, gyakran kérek helyi vezetőt is az egyes túrákhoz – de mindig ügyelek arra, hogy az együttlét során minél kevesebb „iskolás” szabályt kelljen betartaniuk a gyerekeknek. Jó érzés, hogy sohasem élnek vissza a tőlem kapott szabadsággal: a táborozóim betartják a megbeszélt időpontokat és szabályokat, meg lehet bennük bízni. Komoly gondban lennék, ha elkószálnának az Aggteleki Nemzeti Parkban… A táborok legfőbb célja, hogy minél több gyerekkel megszerettessék a természetet és a biológiát. Azzal is elégedett vagyok, ha egy diák csupán három mondatot jegyez meg a helyi vezető magyarázataiból – úgy gondolom, ekkor is rengeteg élményt adott neki a bebarangolt tőzegmohás lápos rét. Így pedig jobban megjegyzi a látottakat, mint ha csak elméletben tanult volna róla. Sokkal fontosabbnak tartom az ilyen típusú ismeretátadást, mint hogy tíz embernek tartsak egy szűk keresztmetszetű, információkkal teletűzdelt szakismereti hetet. Fontosnak tartom azt is, hogy olyanok is eljöjjenek erre a kirándulásra, akik elsősorban nem az új ismereteket, hanem a kalandot és a közösséget keresik. Éppen ezért az itt szerzett információmennyiségnél fontosabbnak tartom a kellemes élményeket – amelyek természetszerűen megalapozzák a gyerekek érdeklődését, információigényét is.

– Az a gyerek, aki tehetséges matematikából, többnyire gyorsabban oldja meg a feladott példákat. Az irodalomból tehetséges diák jó verselemzéseket ír… Hogyan tűnik fel egy biológiából tehetséges gyerek?

– Nagyon nehéz megítélni – sokszor csak az egyetemen derül ki egy gyerekről, hogy van érzéke a biológiához. Arról nem is beszélve, hogy hiába tehetséges valaki, ha nincs kitartása, vagy éppenséggel a kellő mértékű érdeklődés hiányzik belőle egy adott szakterület iránt. Volt olyan tanítványom, akinek szívem szerint azt javasoltam volna, hogy ne is tegyen emelt szintű érettségit – később mégis évfolyamelső lett a Szegedi Orvostudományi Egyetemen. Másik igen tehetségesnek tartott biológus tanítványom viszont végül fizikus lett, mert az a tárgy jobban érdekelte… A tehetséget tehát nem lehet minden esetben egyértelműen megállapítani, és nem is célszerű messzemenő következtetéseket levonni belőle. Tanárként annyit tehetek, hogy igyekszem minél hamarabb felmérni, hogy melyik tanuló mire képes – s ehhez mérten alakítani az órák menetét és támogatni a diákokat. Éppen ezért majdnem minden óra elején játékos kérdéseket teszek fel a korábbi anyagrészekből, s ezek megoldásaként jópontokat kaphatnak a diákok. Mivel ezek „beváltásáról” ők maguk dönthetnek (van, aki dolgozateredményén javít a beszámításukkal, van, aki feleletjegyre váltja be őket), nem érzik tehernek, s az oldottabb légkörben könnyebben derülnek ki az egyéni képességek, érdeklődési területek.

– Mit érdemes tudni iskolájuk biológiafakultációiról?

– Iskolánkban jelenleg négy biológiafakultáció működik, egyenként 15-20 fővel. Az itteni képzés jelentősen eltér az alapórákétól, mivel itt az emelt szintű érettségi, illetve a választott felsőoktatási intézmény követelményeire való felkészülés az elsődleges. A biológiafakultációt választó diákjaink közül sokan egészségügyi pályára készülnek: többnyire orvosok, fogorvosok, gyógytornászok szeretnének lenni. Az elmúlt évek ugrásszerű géntechnológiai fejlődésének, illetve a biotechnológia előretörésének köszönhetően újabban igen népszerű a biomérnöki pálya is. A gyógyszer- és élelmiszeripar pedig voltaképpen mozdulni sem tudna biológiai végzettségű szakemberek nélkül – nálunk is népszerűek a kapcsolódó szakmák. A fakultációs órákon több idő jut a tananyag elmélyítésére, kísérletezésre. Tesztfeladatok megoldásával pedig tudatosan készülünk a megmérettetésekre, versenyekre is: így gyakrabban találkoznak a gyerekek azokkal a feladattípusokkal, amelyekre alapórákon kevesebb idő jut. Egyetemi előkészítőnkre egyébként újabban külsős iskolákból – sőt a szlovákiai Párkányból is van érdeklődés.

– Számos alkalommal rendeznek iskolájukban biológiaversenyt…

– Ezeknek két fő céljuk van: az egyik az emelt szintű érettségire való felkészülés, a „rendszeres edzés”. Másrészt arra is szolgálnak, hogy megtaláljam azokat a gyerekeket, akik komolyabban érdeklődnek a biológia iránt, és szívesen versenyeznek is. A megmérettetés összesen öt írásbeli fordulóból áll: októbertől minden hónapban kiteszek az iskolai faliújságra egy témát, s ennek alapján készülnek fel a diákok a hónap végi „zárthelyi” tesztre. Ilyenformán „végigtapogatjuk” a teljes tananyagot az állatrendszertantól az emberi test felépítéséig. A tematikus feladatsorok összeállításakor gyakran szemelgetek korábbi OKTV-k vagy emelt szintű érettségik feladataiból. Fontos ugyanis, hogy a gyerekek ne csak tárgyi tudásban, hanem a versenyzésben, a feladattípusokban, sőt a megszokottól olykor eltérő kérdezési stílusban is gyakorlottak legyenek. A nyolc legjobb eredményt elért versenyző a szóbeli döntőben mérheti össze tudását. Ennek során imitáljuk a szóbeli emelt szintű érettségi helyzeteit. A zsűriben kollégáim mellett hajdani, immáron egyetemista diákjaim is helyet foglalnak. Sokat tanulok tőlük magam is: új szemszögből látják a feladatokat, kérdéseiket is más szempont szerint teszik fel. Ők is büszkék rá, hogy jöhetnek, számukra ez kitüntetés. A szóbeli forduló nyilvános, bárki eljöhet rá, sőt a résztvevőknek közönségjátékot is szervezünk: viszonylag egyszerű, biológiai témájú kvízkérdésekre kell válaszolniuk, és a helyes megoldás fejében csokoládét nyerhetnek. Így aztán nem csoda, hogy olykor 20-30 főnyi közönsége van a versenynek. Ilyenkor titokban abban bízunk, hogy a „drukkerek” közül is sokan kedvet kapnak a biológia mélyebb megismeréséhez.

– Diákjai országos szintű versenyeken is jeleskednek. Felkészítő tanárként milyen tapasztalatai vannak ezekről?

– Azt gondolom, versenyre annak érdemes mennie, aki nemcsak a tananyagot tanulja meg, hanem további ambíció is van benne: ki akarja magát próbálni versenyhelyzetben, és akar is nyerni. Minden jó tanuló gyerekből tehát nem lesz versenyző. Mivel az ilyen diákokat nem egyszerű felkutatni, akit csak lehet, elindítok egy-egy versenyen. Ilyen esetekben olykor magam is meglepődöm: a versenyhelyzet sokszor váratlanul jó eredményt „hoz ki” addig kevésbé sikeres gyerekekből is. Az OKTV első fordulóján az elmúlt 25 évben mindig volt továbbjutó tanítványom, s az országos döntőben is az elmúlt hét-nyolc év majdnem mindegyikében. Számos más országos versenyen is voltak eredményes tanítványaim, például az Árokszállásy Zoltánról elnevezett biológiai-környezetvédelmi versenyen. Elsősorban azokat a megmérettetéseket tartom jónak, amelyek a gyerekek számára érdekes, izgalmas és nem utolsósorban könnyen feldolgozható anyagrészeket kérnek számon.

– Melyek a legkedvesebb élményei a biológiaoktatással kapcsolatban?

– Számomra újra és újra kiemelkedő örömforrást jelent az iskolánkban évente megrendezett biológustalálkozó. Immáron több mint egy évtizede rendezzük meg. Erre a rendezvényre iskolánk egykori tanulóit hívjuk meg: ilyenkor ők tartanak előadást a jelenlévők számára egy‑egy tanulmányaik során mélyebben megismert biológiai témakörből. Nagyon szívesen jönnek, van, aki már októberben érdeklődik, hogy mikor lesz a következő találkozó. Egy-egy ilyen alkalommal szinte szó szerint a csilláron is lógnak az érdeklődők. Az előadásokat én is nagy örömmel hallgatom. Különösen azokat a beszámolókat, amelyekből magam is új ismereteket szerezhetek: például a pszichológia szakokon folyó újabb kutatásokról szólókat.

Itt kapcsolódik be beszélgetésünkbe Lampert tanár úr felesége, Lampert Mária, a Dobó Katalin Gimnázium földrajz–biológia–természetismeret szakos tanárnője:

– A gyerekek hihetetlen dolgokra képesek már egész fiatalon is! Az én legkedvesebb tanári élményeim épp a legfiatalabbakhoz kapcsolódnak. Előfordult már, hogy ha az időbeosztásunk megengedte, gimnáziumunk ötödikesei szabadon választott, általuk kitalált kísérleteket mutattak be. Egyikük épp előadást készít triopsairól (pajzsos rák – a szerk.), napról napra rögzítette azt is, hogyan változnak az állatkák.  Másikuk édesapjával egy egész napon át filmezte, hogyan hat az ecet a tojás héjára. Volt, aki egy tó élővilágát mutatta be egy általa készített maketten. Öröm volt látni, mekkora lelkesedéssel végezték ezt a munkát a gyerekek. Nem is beszélve arról, mennyi időt áldoztak rá…

– Férjével ugyanabban az intézményben dolgoznak, részben azonos tárgyakat tanítanak. Vannak-e közös, tanítással kapcsolatos élményeik?

– Korábban – amíg ezt egyéb elfoglaltságaim lehetővé tették – rendszeresen részt vettem a férjem által szervezett biológustáborokon. Mai napig segítem munkáját az iskolánkban szervezett biológiaversenyeken is. A döntő diavetítéssel kapcsolatos feladatait többnyire én állítom össze: fajismerettel és hazánk élővilágával kapcsolatos kérdéseim különösen népszerűek voltak. Magam is szerveztem már háziversenyt az alsóbb évfolyamos tanulóknak, és rendszeresen készülünk országos szintű, korosztályos versenyekre is. Nyolcosztályos gimnáziumunk általános iskolás korú tanulói természetesen nem az egyetemi felvételire készülnek, de akkora bennük a lelkesedés, hogy a felkészülés során egy-egy nehezebb anyagrésszel is megismertetem őket. Aki azt állítja, hogy a mai fiatalok nem motiváltak, nem mond igazat!

– Hasonlítanak vagy különböznek a tanítási elveik, módszereik?

– Azt gondolom, hasonlóak. Egyikünk sem fegyelmez szívesen, inkább próbálunk úgy tanítani, hogy felkeltsük a gyerekek érdeklődését. Igyekszünk tehát élményszerűen tanítani, hiszen legfőbb célunk az, hogy megszerettessük a gyerekekkel a tanulást és a tantárgyainkat is. Abban is osztom férjem véleményét, hogy a tanítás során nagyon komolyan oda kell figyelni a gyerekek habitusára, érdeklődésére. Ezért is állítok össze minden évben új és új dolgozatkérdéseket az egyes témakörökből… A biológia szeretetét szerencsére gyermekeinknek is sikerült továbbadnunk: leányunk tájépítész mérnöknek, fiunk gyógytornásznak tanul.

– Mit gondolnak, milyen lesz húsz év múlva a biológiaoktatás?

L. M.: – Abban bízom, egyre inkább gondolkodni tanítjuk a gyerekeket, és nem „lexikont” nevelünk belőlük. Fontos lenne (különösen manapság), hogy a fiatalok minél jobban megismerjék saját testüket és annak működését. Így kisebb az esélye, hogy olyan dolgokra vegyék rá őket – akár a reklámok, akár egy rosszul megválasztott baráti kör –, amelyekkel ártanak maguknak vagy a környezetüknek. Jó lenne, ha a biológia mindennapjaik részévé válna: ha mindenki tudná, milyen állatok felbukkanására számíthat az erdőben, és mit kell tenni, ha valaki rosszul lesz az utcán.

L. Z.: – Azt remélem, a maihoz képest sokkal gyakorlatiasabb lesz a biológiaoktatás, szerencsére már most is érzékelem ezt a tendenciát. Bízom benne, hogy minél több biotechnikával kapcsolatos anyagrészt taníthatok, és még ennél is több olyan ismeretet, ami a hétköznapi életben mindenki számára fontos lehet – például az egészségvédelemről, az emberi testről… Jó lenne, ha a tananyag egyre több projektmunkára és kísérlet bemutatására adna lehetőséget. Nem utolsósorban pedig remélem, hogy a jövő tankönyvei minél több új kutatási eredményről adnak számot, de nyelvezetükben és hangvételükben is egyre közelebb kerülnek a fiatalokhoz. Azt gondolom, minél többet kéne mesélni, kísérletezni, projektmunkát végezni az órákon, mert ezek révén sokkal több maradandó ismeret ragad meg a gyerekek emlékezetében. Akkor is, ha nem biológusok, hanem például könyvtárosok vagy műszerészek lesznek.