Kulturista

Volt egyszer egy Nagy-Magyarország

A tájékozódást célszerű olyan átfogó gyűjteményekkel kezdeni, mint amilyen Bencsik Gábor munkája, a kétkötetes Vármegyék könyve (Magyar Mercurius, 2008). Ez a lenyűgöző ismeretanyagot egyberostáló, békebeli látképekkel illusztrált munka ábécésorrendben mutatja be a régi Magyarország megyéit, kisesszékben ismertetve az illető terület nemzetiségi, közigazgatási, művelődési és gazdasági viszonyait, történelmének főbb fordulópontjait, majd egyenként szentel figyelmet a nevezetesebb településeknek. A szerencsés arányban társított képanyag, illetve leírások már a karosszékben is az országjárás élményét nyújtják, kiegészítve az időutazás sajátságos hangulatával.

Hasonló elveken alapszik Scholtz Róbert 64 vármegye című albuma (Szalay Könyvek, 2013), amely mind képanyag, mind szöveg tekintetében kiemelt figyelmet fordít a népélet és az adott vármegye híres szülötteinek bemutatására.

Szabó Pál Csaba értékes gyűjteménye – a Városok és várostérképek a történelmi Magyarországon az 1900-as évek elején (Magyar Egyetemi Kiadó, 2005) – a régi Magyarország városait veszi sorra Aradtól Veszprémig, látványos képanyagában esztétikai élményt is nyújtó régi térképekkel és olyan, a korabeli élet mozaikját adó érdekességekkel, mint a hírlapok, a távbeszélő-állomások, a bérkocsik vagy épp a kerékpárok száma egy-egy századeleji magyar városban.

A történelmi bédekker műfajának egyik klasszikusa a Száraz Miklós György és Tóth Zoltán szerkesztette, több kiadást megért Emléklapok a régi Magyarországról (Szukits Könyvkiadó, 2002). Gazdag képanyaga a képes levelezőlapokra fókuszál, és miközben ez a gyűjtemény is hozza a legfontosabb statisztikai adatokat (lélekszám, nemzetiségi és vallási arányok, egy-egy jellegzetes gazdasági mutató), a településeket bemutató, korabeli hangvételű leírásai amolyan jól értesült kalauz gyanánt igazítanak el az első világháború előtti világ forgatagában. „1906. augusztus 18-án, délután 3 óra tájban a kézdivásárhelyi Rudolf kórház udvarán (…) Péntek Ferenc földmunkás ásója megpendül. Alaposan beleizzadnak a Jakobovits József kolozsvári illetőségű vízvezetékszerelő keze alatt dolgozó munkások, mire nagy nehezen kiemelik az ágyúcsövet a gödör partjára. (…) Úgy lehet, Gábor Áron ágyúja lesz ez.” „Nászéjszakáját Petőfi a nagybányai öreg fogadó épületében töltötte, és ha ma nem is koptatják ugyan forradalmár költők a város utcaköveit, azért robusztus, magyar sorsú festők rendre áthágnak a téren, és letámasztják vállukról az állványt, hogy a fogadó söntésében megigyanak egy pofa savanyú bort.” Ilyesféle apró közlések remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kirándulásra induló diákok saját kutatással térképezzék föl a célba vett hely kulturális értékeit.

Madártávlat, közelkép

Erdély és a Felvidék hatalmas irodalmi recepciójából válogat Sas Péter a Mesélő képeslapok sorozatban megjelent két jókora kötete: Erdélyi vá­ro­sok (Noran 2005); Felvidéki városok (Noran, 2006). A megidézett szerzők az irodalom, a helytörténet és a művelődéstörténet olyan kiválóságai, mint Makkai László, Krúdy Gyula, Tabéry Géza, Ady Endre, Bajor Andor, Benedek Elek, Cs. Szabó László, Divald Kornél, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső és társaik, akik jó ismerői, mindenekelőtt pedig valóságos rajongói a tolluk megörökítette országrésznek, településnek. Márai sorai remekül összegzik a két kötet irodalmi szemelvényeinek szellemiségét: „Az ismerős tájak fölé hajolunk, s mint ezer éven át annyiszor, e történelmi napokban átjárja a magyar lelkeket a felvidéki szellem áramlása. Ez az áramlás üdít és gyógyít, mint a hazatérő fenyvesek lehelete.”

Boldog idők, békeidők

A békeidős kulturális útikalauz műfajának megkerülhetetlen alapműve a Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke szerkesztésében megjelent, A tegnap világa című gyűjtemény (Officina Nova, 1992). A kötet az elsők között adta közre a Trianon előtti Magyarország életét megelevenítő fotóarchívumok kincseit. Nemcsak a történelem és a városépítészet, de az életmód, a tárgyi kultúra és a társadalmi élet korabeli állapota is elénk tárul képben-szövegben. Szépérzékkel berendezett üzletbelsők, kedélyes zöldvendéglők, takaros utcaképek között kóborolhatunk, elvesztett városainkon kívül olyan letűnt életformákra bukkanhatunk, mint a mutatványosoké, a rikkancsoké, a lóvasúti alkalmazottaké vagy a konfliskocsisoké. Pozsony fényét 1897-ben már közvilágítás emeli: „Az aszfaltozás és a jó éjjeli világítás barátságossá teszi a szűkebb utcákat is, melyek közül a Mihály-kapu nevű tűzoltótoronnyal végződő Mihály utca az egyik legkedveltebb esti sétálóhelye a közönségnek.” Egy 1909-ből való nagyszombati útikalauz pedig a mába vezet: „A rokkantak temploma és a hozzá tartozó menedékház hatalmas arányával vonja magára a figyelmet. Ez a palota művelődéstörténeti szempontból egyike talán az ország legjelentékenyebb épületeinek, ez volt ugyanis székhelye a Pázmány Péter által 1635-ben alapított magyar egyetemnek, amelyet innen másfél század múlva Budára, majd később Pestre helyeztek át.” Eperjes, amelyet egy 1910-ből fennmaradt turistakalauz Tarcal-parti Athénnek nevez, a „legtisztább és legnemesebb ízlésű felső-magyarországi renaissance stílű ház” képében ma is őrzi a Rákócziak emlékét. „A régi magyar művészet e gócpontjánál, Rákóczi e nemes patinájú hajdani székvárosánál nincs artisztikusabb város Magyarországon” – adja tudtul egy beszámoló immár Kassáról 1913-ból. Nagyváradra látogatóban Szent László, Ady Endre és Juhász Gyula emlékei fogadnak, Aradon résztvevői lehetünk az 1910-es évek októberi gyászünnepeinek, ami pedig a történelem nem elhanyagolható szeletét, a személyes világokat illeti, sok más mellett kiderül, hogy „Kolozsvár különösen híres ősi időktől fogva, hogy hölgyei a legkarcsúbbak és a legszebbek Erdély összes városainak hölgyei közül”.