Kulturista

A tehetség természetrajza

Pedagógiai programokban, módszertani eszmecserékben visszatérő téma a tehetséggondozás kérdésköre. Hisz a tehetség, ez a nehezen körülírható fogalom különleges bánásmódot igényel, hogy kiteljesedhessék. Ugyanakkor a tehetség a fejlődés motorja. Ha nagy általánosságban kellene megfogalmazni, mit is jelent, legtalálóbban talán úgy fogalmazhatnánk: a tehetség a világnak egy olyan látásmódja, amely mélyebbre lát a közvetlenül adotton, és a lehetőségek, a megvalósulandók megpillantására is képes. Ezért, hogy a tehetséges ember nehezen kategorizálható, és gyakorta tévesztik össze a renitens, deviáns személyiséggel. Ugyanez az oka annak is, hogy a tehetség fölfedezése és kibontakoztatása egészen különös pedagógusi hozzáállást feltételez. Hisz a tehetséget alapjában véve csak a tehetség ismeri föl a másik személyben. A művelődéstörténetben se szeri, se száma az olyan típusú súrlódásoknak, amelyeket a kisszerűség, korlátoltság és rövidlátás idézett elő, akadályokat gördítve a tehetség útjába. A tehetség fölfedezése márpedig olyan készség – divatos szóval kompetencia –, amelyet leginkább a tehetségekkel való közvetlen találkozás tapasztalatai mélyíthetnek el. Hisz minden tehetség egyedi és újszerű eset.

A utóbbi években több sikeres tudománytörténeti munkát jegyző – eredeti szakmája szerint kémikus – akadémikus szerzőpáros, akikhez immár szintén kémikusprofesszor fiuk is csatlakozott, Különleges elmék című interjúkötete 111 tudós (köztük 68 Nobel-díjas) példáján mutatja be a tehetség eredetinél eredetibb eseteit, és a vallomások hátteréből az is kibontakozik előttünk, mekkora jelentősége van egy-egy kiemelkedő életműben az érzékeny és támogató tanári hozzáállásnak.

Lelki társasutazás

Irvin D. Yalom: Minden nappal közelebb
Park, 2017

Se szeri, se száma az önismerettel, személyiségfejlődéssel és -fejlesztéssel foglalkozó kiadványoknak, és a gazdag kínálatban egyaránt találunk haszonnal forgatható szakmunkákat, de a kritikus olvasói megközelítést alig-alig kiálló, mindenre könnyű megoldást kínáló sarlatánságokat is. Viszonylag ritka, hogy a szakmai rendszeresség olvasmányossággal és személyes élményszerűséggel társuljon.

A pszichoterapeutaként és filozofikus látásmódú szépíróként nálunk is egyaránt ismert Irvin D. Yalom (akinek Egzisztenciális pszichoterápia című munkája az utóbbi idők egyik leginkább elgondolkodtató olvasmánya a lelki egészség és az élet alapkérdéseinek témakörében, ám inkább csak középhaladó szinttől ajánlható) most különös naplójegyzeteket ad közre. A kötetben egy huzamos ideig tartó terápia gyümölcsét: az írói mesterségben is jártas analitikus és egy irodalmári ambíciókat dédelgető páciensnő egymásnak szánt feljegyzéseit olvashatjuk. Orvos és kezeltje teljes nyíltsággal számolnak be egymásnak – és a leendő olvasónak – szorongásaikról, kudarcaikról, előrehaladásukról és megtorpanásaikról, amelyek – különös módon – nem csupán a kezelt, de a vele foglalkozó szakember önismeretét, önképét is merőben új fénybe állítják. Mi több: az olvasót is rávezetik illúzióink, öncsalásaink felismerésére, a józan önértékeléshez vezető útra és kapcsolataink gyümölcsözőbb átélésére.

Édes kettős

Ami a zenehallgatást illeti, egy klasszikus és egy népzenei albumot ajánlunk szíves figyelmükbe, mindkettő remek a maga nemében.

Cecilia Bartoli, a koloratúraéneklés királynője, a barokk áriák specialistája időről időre előrukkol egy-egy olyan albummal, amely már-már feledésbe merült, ínyencek számára is meglepetéseket tartogató zeneműveket kelt életre. Vivaldi-, Gluck-, Stefani- és Salieri-albuma, a szentpétervári és a római barokk operaházak ritkaságait bemutató vagy a Rossini kedvenc énekesnője, Maria Malibran kultuszának hódoló lemezei után ezúttal olyan áriákat adott közre, amelyek a korszak igen hamar népszerűvé vált hangszere, a cselló hangját társítják az operaénekes szólama mellé Sol Gabetta csellóművész, valamint a Cappella Gabetta zenei együttes kongeniális közreműködésével, Andrés Gabetta vezényletével. A korszak nem csupán az énekművészet aranykora, de ekkoriban hódítja meg a zenekedvelők szívét viharos gyorsasággal a talán leginkább emberi hangszínű hangszer, a cselló. Nem csoda, hogy a korszak kifinomult ízlésű zeneszerzői, ha csak módjukban állt, előszeretettel társították az emberi hangot a gordonka meleg, éneklő tónusával. És mert az énekesi, illetve a hangszeres bravúroknak egyaránt Velence volt az egyik bölcsőhelye, az sem meglepő, hogy a lemez Velence négy óriásának csodálatos szerzeményeivel indul. Igaz, a korabeli operagyár szalagjáról lekerült művek címei – mint például Aurora születése vagy Szent Zsigmond, Bologna királya – a mai fülnek semmit sem mondanak, ám nem úgy az ékkőként tündöklő áriák! Antonio Caldara, Tomaso Albinoni, Domenico Gabrielli és persze a velencei komponistafejedelem, Antonio Vivaldi hangjai két és fél évszázad múltán is megborzongatják a hallgató szívét.

Tisztítókúra a Balkánról

Noha Könyves Kálmán királyunk óta tudvalévő, hogy boszorkányok nem léteznek, a népi kultúra sohasem vált meg teljesen a különféle bűvös-bájos alakoktól, szellemektől és miegyebektől. A boszorkányokba, rontó tündérekbe, ártó szellemekbe vetett naiv hit arról a helytálló felismerésről tanúskodik, hogy az ember könnyen kerülhet kiismerhetetlen késztetések hatalmába. Eleink igyekeztek gondoskodni róla, hogy az ember életét megkeserítő hatalmak mesterkedéseinek minél hathatósabb formában vessenek véget. S mi szolgált volna alkalmasabb eszköznek a settenkedő démonok elijesztésére, mint a harsány muzsikaszó? A dudák és sípok régtől fogva delejes erő kifejezői, az ütőhangszerek szilaj ritmusa pedig alighanem a legalkalmasabb az ismeretlen erők megregulázására.

Szabó Zoltán dudás, Orczi Géza tamburás, Juhász Katalin népdalénekes és zenésztársaik déli szomszédaink, a balkáni népek, illetve a hazánkban élő délszláv nemzetiségek népzenei örökségéből nyújtanak át egy csokorra valót a gonosz szándékok elijesztésére – és a hallgató gyönyörűségére. Feszes ritmusok, szűkített hangközök és aszimmetrikus ütemek teszik keleti módra varázslatossá ezt a zenei világot, amely többek között Bartók Bélát is rabul ejtette. Nem is csoda: a délszláv énekmondók hagyománya csak úgy hemzseg a különféle bűvös-bájos tündérektől és varázserejű lényektől, akik a dudák, sípok és ütőhangszerek hangjára megjelennek, hogy szédült táncba ragadják az emberlelkeket. És mert a tündérek nem vesznek tudomást országhatárokról, az sem meglepő, hogy a magyar folklórba is belopakodtak: Tündér Ilona és Árgyilus királyfi históriája például Ciprusról jutott el egészen Moldváig abban a formában, ahogyan Juhász Katalintól hallhatjuk ezen a páratlan hangulatú, csakugyan varázslatos lemezen.