Kultúra és vita

Heltai Miklós, nyugalmazott gimnáziumi igazgató

Nem emlékszem olyan esetre, hogy idősebb és tapasztaltabb kollégáim a viták során kioktattak volna, arra viszont igen, hogy őszinte érdeklődéssel kérdeztek mint frissen végzettet, mi a tudomány legújabb álláspontja erről vagy arról. Vitáink a kollegialitás szabályai szerint folytak, akceptáltuk a másik álláspontját, s ha egyetértésre nem is jutottunk mindenben, abban igen, hogy véleménykülönbségeink „elférnek” egy közösség keretein belül.

A hivatalos oktatáspolitika is adott a stílusra és illendőségre, a változtatásokat (kivéve, ha világnézeti kérdésről volt szó) szakmai viták is megelőzték, melyekben hangot kaphattak az ellenvélemények. Formálisan hozzászólhatott a pedagógustársadalom például az úgynevezett politechnikai nevelés ügyéhez, avagy az érettségi tantárgyi struktúrájának, illetve eredményei minősítésének kérdéseihez. Ez utóbbi példát azért is érdemes feleleveníteni, mert a pedagógusok kritikája (amely jelentős támogatást kapott a tudományos műhelyektől, sőt a makrotársadalomtól is) utóbb elérte ezeknek az áterőltetett változtatásoknak a visszavonását.

A pedagógusok vitakultúrája és szakmai aktivitása tehát kevéssé demokratikus körülmények között is eredményt hozott.

Nem akarom a hatvanas-nyolcvanas évek közötti korszak oktatáspolitikáját idealizálni – köztudott, hogy ideológiai-világnézeti kérdésekben nem volt és nem lehetett vita. Az azonban kétségtelen, hogy ezt leszámítva pedagógiai kérdésekről pedagógiai viták folytak – a tárgyhoz méltó vitastílusban, voltaképpen még a politika oldaláról is. Alighanem szerepe volt ebben annak is, hogy az akkori pedagógusgenerációk pályafutásuk jó felében polgári körülmények között szocializálódott idősebb társaiktól tanulhatták a pedagógus-etikát.

Már a kilencvenes évek elejétől észlelhető volt, hogy a tantestületi viták súlypontja szakmai kérdésekről oktatáspolitikaiakra tevődött át. Sűrű egymásutánban jöttek a „reformok”, s a jobb sorsra érdemes tantestületek – jobb híján – arról voltak kénytelenek vitázni, miként hajtsák végre az új és legújabb törvényeket, rendeleteket. Az „autonómia” jegyében az önálló szellemi alkotómunka végrehajtó jellegű adaptációvá fajult, amit ráadásul a tantestületi demokrácia csúcsának nyilvánított a hivatalosság. Ezzel a viták óhatatlanul átpolitizálódtak, jóllehet a tantestületekben kevésbé, annál inkább az intézményvezetők és fenntartók relációiban. A tantestületi vitaszellemet azonban sajnálatosan visszaszorította ez az átalakulás.

Része lehetett ebben annak is, hogy az oktatáspolitikai viták színtere egyre inkább a tömegmédia lett, s ezen a színtéren az oktatáspolitikai viták stílusa egyre kulturálatlanabbá vált. Nem is csodálkoztam tehát azon, hogy a kioktató stílusú, ellentmondást nem tűrő véleményterror hatására kollégáim egyre inkább visszahúzódtak a véleménynyilvánítástól.     

Hiába hivatkozik ugyanis közérdekre, szakmai érdekekre az, aki álláspontját a kétségbevonhatatlan igazság kinyilatkoztatásaként fejti ki. Az ex katedra kijelentésekhez csak kétféleképpen lehet viszonyulni: boldogan magunkévá tenni a kihirdetett igazságot – vagy irtózattal undorodni attól, amit a nyilatkozó, mint téves, eretnek, tehát kárhozatos tant exkommunikál. Az ilyen első személy-központú kinyilatkoztatás hallatán senkinek soha eszébe sem ötölhet affajta kóros gondolat, hogy a társadalmi-politikai kultúra közegében az első és második személy együtt kellene fogalmazzanak, hogy mondanivalójuk közös termék és így az együttes munka alapja lehessen.

Az aztán még külön szerencsétlenség, hogy a politikai indíttatású és célzatú oktatáspolitikai véleménynyilvánítók jó részénél szemmel láthatólag hiányzik a szakmai műveltség és tapasztalat. Csodálkozhat-e bárki, ha a pedagógus közösségek az olyan vitákhoz nem szeretnek hozzászólni, melyeknek pedagógiai tartalma hiányos, irányzatos, stílusa pedig, ki kell mondanom: kulturálatlan. Márpedig – úgy hiszem – a kultúra kérdéseiben a kulturálatlanság eszközeivel nem lehet megnyugtató konszenzust elérni.

Az elmúlt hetekben az Országgyűlés módosította a köznevelési törvényt, a módosítás szerint az állami és önkormányzati fenntartású köznevelési intézmények pedagógusai pedagógus kar tagjaiként dolgozzák majd ki a pedagógus etikai kódexet, s létrehozzák a kódex betartását felügyelő testületeket. Az elfogadást megelőzőleg vita tárgya volt a Kar felállításának módja, ezt a kérdést a törvénymódosítás most eldöntötte. Lehet, hogy nem a legszerencsésebb a választott eljárás, viszont az eddig felhozott ellenérvek nem alkalmasak arra, hogy az ügyről további kulturált vita induljon a legérdekeltebbek, a pedagógusok körében. Néhány példa a különböző fórumokon megjelenő ellenvéleményekből: a létrehozandó Magyar Pedagógus Kar a bizalmatlanság és a megfélemlítés kultúráját erősíti majd meg; a pedagógusokat, iskolaigazgatókat és szülőket – teljesen értelmetlenül – belekényszeríti egy állam által létrehozott korporációba, ami a jelen körülmények között nem szolgál semmi mást, mint a kölcsönös feljelenthetőség alapjának és csatornáinak létrehozását, a bizalmatlanság, megfélemlíthetőség és közöny kultúrájának megerősítését. Az etikai kódex a pedagógusok feletti totális állami kontroll egyik legfontosabb eszköze lesz stb. Természetesen ilyesmikről a törvényjavaslatban egyetlen szó sincs, s a javaslattévőknek tulajdonított szándék észérvekkel nem bizonyítható.

Pedig pedagógus etikai kódexre szükség van, és arra is, hogy kulturált vita során minél szélesebb körű konszenzussal fo­gad­tas­sék el.

A pedagógus naponta, óránként, sokszor ötpercenként kerül olyan helyzetbe, hogy emberek (csupa nagybetűvel írt emberek: gyermekek, kamaszok, ifjak) igazságérzetét, azaz az élet értelmébe vetett hitét alapozhatja meg (vagy rombolhatja le) egy életre. Az iskolai életnek és kapcsolatrendszernek vannak olyan szegmensei, amelyekkel kapcsolatban le kell szögezni a pedagógiai szempontú összeférhetetlenségeket, ha úgy tetszik: tilalmakat. A pedagógusok nagyobb része – hallgatólagos konszenzus alapján – ennek tudatában is van, s kodifikáció nélkül is betartja azokat a normákat, amelyek az etikai vétségeket kizárják, hiszen hivatásszerető, becsületes emberek. Nagyobb részük, de nem mindenki, mivel a pedagógusképzésben ezek az ismeretek egyre szűkebb helyre szorultak, s mivel az őket szocializáló társadalmi környezet értékrendje is nagymértékben elbizonytalanodott.

Maguknak a pedagógusoknak alapvető érdeke, hogy ezeket a kérdéseket a lehető legszélesebb körben megvitassák, a kodifikálás legkisebb közös többszörösét megtalálják, legitimitását kétségbevonhatatlanná tegyék, létrehozásának és felügyeletének szervezeti formáját kialakítsák. Számos „szakma” természetesnek tartja, hogy kamarai kódexe tartalmazza hivatásuk gyakorlásának etikai feltételeit is. Miért lenne ez másként egy olyan kiváltképpen emberközpontú hivatás esetében, mint a miénk? Ismereteim szerint az Amerikai Egyesült Államokban erre is található számos – igen jó – példa! (Másra is persze.)

Ezzel kapcsolatban olvastam már – szintén kinyilatkoztatás formájában – olyan véleményt, miszerint az egységes, mindenkire vonatkozó etikai kódex 19. századi eredetű naiv, nosztalgikus elképzeléseken alapuló vágyálom, ma a pedagógus már nem fáklya, nem példakép, hanem voltaképpen innovációs menedzser.

Nem tagadom, hogy ezekben a gondolatokban vannak méltánylandó motívumok, melyekkel érdemes foglalkozni, ha vitapartnerként, s nem hívőként kell hozzájuk viszonyulni. Valóban: a pedagógustól nem követelhető, hogy önmagát elégető világító fáklya, a magasrendű erkölcsiség és feddhetetlenség szoborrá merevült példaképe legyen. Ámbár: az áldozatkészséget és azt a szabálytartatást, melyet a pedagógus önmagával szemben alkalmaz a legszigorúbban – ma is nagyra tartja a diák- és szülőtársadalom. S nem baj, ha minél több ilyen tanár van – egyébként van is. Az ilyesmi azonban magatartási törvénybe-szabályba nem foglalható. Az azonban igen, hogy például: pedagógus nem létesíthet üzleti kapcsolatot általa tanított diák szülőjével, nem folytathat iskolában politikai propagandát, nem létesíthet intim kapcsolatot még nagykorú diákjával sem – remélem, nem szükséges indokolni, mindezt miért nem.  

Jó volna, ha kollégáim minél intenzívebben bekapcsolódnának a fentiekkel kapcsolatos vitákba, és segítenének a kulturált vita polgárjogának visszaszerzésében – még a politikában is. Régi vágyálmom egy olyan országos pedagógiai tanácskozás, amelyen a demokrácia szabályai szerint minden oktatási-nevelési intézmény képviseleti alapon és lehetőleg már kialakított állásponttal vesz részt, s a képviselők mandátumot kapnak mindazokra az ügyekre, melyekről fentebb szó van.

S jó volna, ha a politikai pártok felkészültebb, tapasztaltabb szakértőket alkalmaznának és gondot fordítanának megnyilatkozásaik, véleményeik stílusára, hogy ne elriasszák, hanem megnyerjék az oktatásügyben legérdekeltebb vitapartnereiket, a pedagógusokat a saját ügyeikben lefolytatandó kulturált vitának.