„Vajon mire való egy önértékelési rendszer, ha nem veszélyezteti sem állásunkat, sem előmenetelünket?” „Vajon mit akarhatnak vele?” Hasonló kétely és tétovaság, mint korábban, alacsonyabb látószögből egy-egy tanóra „reflexiói” esetén. Igen, még szoknunk kell, hogy munkánkra reflektálunk, reflektálnak. Hogy számít, hogyan látjuk saját óránkat és saját pályánkat – hogy egyáltalán rápillantunk-e, visszatekintünk-e rá. Sőt, hogy ez számít igazán. Kicsiben és nagyban, órában és pályában, pedagógusban és oktatási rendszerben egyaránt.
Nemzetközi mérések, PISA-eredmények: reflexiók egész nemzeti oktatásunkra. Nem „veszélyeztetnek”, nem jelentenek „kötelezettséget”. Az ezredforduló első „PISA-sokkja” nem azt mutatta meg, hol maradt el addig eredményesnek hitt oktatási rendszerünk, nem kérdőjelezte meg nagyszerű értékeit, csupán egész alakos tükröt tartott elénk a kozmetikai helyett, s csábos szempillánk – diákolimpikonjaink – mellett kevésbé előnyös idomaink is láthatóvá váltak.
Ne feledjük: közben oktatási rendszerünk maga is dimenziót váltott a társadalom leképezésében. Mai iskoláink, középiskoláink, sőt egyetemeink nem az előző századforduló homogén települési, társadalmi, anyagi, kulturális, ambícióbeli halmazából merítenek, hanem a teljes társadalomból. Akiket tanítanunk-nevelnünk kell (kellene), szerencsére már nemcsak a társadalom nyaktól felfelé eső része, hanem annak egésze. „Egész népem” – ahogy a költő fogalmazta s ambicionálta is.
A feladat tehát egészen más – ezért is, másért is. Történt ugyanis egy s más azóta, mióta mai tananyagunk és módszereink java a 19. század végén kialakult. Nem csoda hát, ha a tükörkép előnytelen. A ruha, a smink ugyanaz, valahogy mégis máshogy áll. Ügyeskedhetünk persze a kiegészítőkkel… Vagyis míg a magyar lakosság – különböző becslések szerint – 16–33 százaléka, köztük per definitionem a gyerekek nagy része funkcionális analfabéta, vitatkozhatunk azon, hogy melyik évfolyamban tanulják meg a peptidkötés pontos definícióját (mert valamelyikben muszáj), vagy hogy tizennégy éves korukban az Íliász vagy az Odüsszeia legyen-e a kötelező olvasmányuk. De talán kevésbé szánalmas, több szempontból pedig kifejezetten előnyös, sőt előremutató megoldás lenne a tükör előtt elhatároznunk, hogy sportolni kezdünk, s új ruha után nézünk.
Elsős kislányunk osztálya a dupla rajzóra helyett számtan- és írásórát tart. Lemaradtak. Az alapműveltség és alapvető nevelési célok konszenzusát ígérő Nat leple alatt készülő kerettantervek sürgetik őket, amelyekbe lopva visszakerült az elmúlt kétszáz év tudományos és kulturális információinak teljes arzenálja. Álmom egy pillanat, amikor a magyar diákok kerettanterveit piros tollal a kezében átolvassa egy ártatlan felnőtt értelmiségi, aki társalgás- és olvasásképes a humán és természettudományok terén egyaránt, és jóhiszemű bátorsággal kihúz belőlük minden olyan információt, amely számára is ismeretlen.
Talán az utolsó esély lenne, hogy nyugodtan és biztosan megtanuljunk írni-olvasni, ezáltal pedig arra is, hogy egykor majd valóban eljuthassunk a peptidkötés fontosságáig és Homérosz szépségéig.
Lapszámunk a belső és külső tükrökről, az olvasás és szövegértés készségéről ezeken a kérdéseken is segít elgondolkodni.
