Kugler Sándorné Kovács Györgyi

A 40-es és 50-es évek

– Sosem voltam mintatanár. Rólam nem szabad mintát venni, mert egészen máshogy csináltam mindent, mint az előírások.

– Valóban? Dehát a tanítványok szeretete a legfőbb bizonyíték arra, hogy jól csinálta!

– Megérteni a gyereket és nem büntetni, nálam ez volt az alapelv. A gyerekek is gyakran gonddal terhelten jönnek az iskolába, ami meglátszik magatartásukon és tanulmányi előmenetelükön. Néhány példa: egyszer egy tizenhét éves lánynak nem volt házi feladata, felelni sem tudott. Megkérdeztem tőle, mi baja: „Beteg az édesanyám, hazamegyek az iskolából, bevásárolok, főzök, takarítok, és este olyan fáradt vagyok, nem tudok tanulni.” Megbeszéltük, hogy osztálytársa segít a pótlásban, és amikor az édesanyja meggyógyult, akkor ki fogom kérdezni. Egy kisfiú: leragadt a szeme, álmosnak látszott. „Reggel hatkor sorban álltam kenyérért, fáztam és nagyon elfáradtam. Itt most jó meleg van…” Kislány, fáradt, nem figyel: „Este édesapám megint részegen jött haza, ilyenkor ver minket, anyámat és engem. A pajtába menekültünk, de ott nem tudtunk aludni.” Egy kislány maga jelentkezik: „Györgyi néni, ne tessék haragudni, délután zeneiskolába járok, vasárnap lesz a hangverseny, egész délután próba van, de hangverseny után mindent bepótolok.” Egy érettségi előtt álló fiú az órán firkált, nem figyelt. Rászóltam, eredménytelenül. Óra után négyszemközt közölte velem, hogy most válnak a szülei. Hogy büntessek ilyen esetekben?

– A fizikatanításon kívül mi mindennel kellett megbirkóznia?

– Otthon mindig volt háztartási alkalmazottunk, így energiámat az iskolára tudtam koncentrálni. Akkoriban nagyon más világ volt, a gyerekeknek más természetű, súlyosabb gondjaik is voltak. 1952-ben egy kislánynak az évzáró ünnepélyen kellett volna verset mondania. A kislány nem jelent meg, a versmondás elmaradt – előző éjszaka deportálták a családot.

1957 novemberében az érettségiző osztályból tizenhét fiút letartóztattak. Bűnük az volt, hogy naplót vezettek egy füzetben, amiben a napi eseményeket feljegyezték. A füzet előkerült. A besúgó rendszer nagyon meg volt szervezve. Azzal gyanúsították őket, hogy a rendszer megdöntésére készültek. Három hónapig tartó kihallgatások és tárgyalások után megállapították, hogy a gyerekek mégsem akarták megdönteni a rendszert. Dorgálásban részesültek és visszamehettek az iskolába. Az igazgató azonban nem vette őket vissza. A fiúk szétszéledtek, volt, aki talált gimnáziumot, ahol leérettségizhetett, de továbbtanulásra itt sem javasolták.

Egyik kolleganőm két fiával a nyári szünetet szüleinél töltötte Fehérváron. A megbeszélés szerint férje értük ment volna. A férjet látták felszállni Kanizsán a vonatra, de Fehérvárra nem érkezett meg. A család hazajött, otthon várta őket egy levél: „Ha három napig nem kerülök elő, imádkozzatok értem.” Nem került elő. A fia épp egy hete látogatott meg. Hatvan évig kutatott az apja sorsa után, eredménytelenül.

Egy érettségi előtt álló fiú apja az utcán találkozott a gimnázium igazgatójával. Az igazgató közölte vele, hogy a korábbi ígérete ellenére fiát nem javasolja továbbtanulásra. A szívbeteg apa a helyszínen összeesett és meghalt.

Mivel saját Emese leányomat az igazgató nem javasolta továbbtanulásra, mert „szülei nem szimpatizálnak a rendszerrel”, megváltam az iskolától, ahol harminc évig tanítottam.

– Mikor változott a helyzet?

– Amikor 1961-ben Pestre kerültem, ilyen jellegű gondok már nem voltak. Az elvem változatlanul az volt, hogy a gyerekek gondjait meg kell érteni. Olyan helyzetet kell teremteni, hogy jó viszony legyen az osztály és a tanár között. Ha van kölcsönös megértés, a tanítás is jobban megy. Én mindig jóban voltam a tanítványaimmal.

– Azért előfordult, hogy elkerülhetetlen volt a büntetés?

– Egyetlen egyszer volt egy pofon… Míg Nagykanizsán tanítottam, ha probléma volt valamelyik gyerekkel, telefonáltunk a szülőknek, találkoztunk az utcán, a piacon, és megbeszéltük a dolgokat. Pesten ez már nem így működött. Pesten már általános iskolában is kellett tanítanom, és a kisebb gyerekekkel nem jöttem ki olyan jól. Szokatlan volt. Ott ültek a 10-12 éves fiúk, és hallgatták a Newton-törvényeket, amikor olyan jó lett volna kint focizni… A gyerekek izegtek-mozogtak, mit lehet tenni? Mindenkinek volt egy ellenőrző kiskönyve, ebbe írtam be, ha zavarták az órát, de ez nem sokat ért.

– Nem használt egyáltalán?

– Vagy aláíratta, vagy volt, aki aláhamisította a papa nevét. Egyszer aztán egy ilyen rosszalkodó gyereknek mondtam, hogy kérem a kiskönyvét óra után. Ki is hozta, és lecsapta a lábam elé. És akkor pofon ütöttem. Életem egyetlen pofonja. Se azelőtt, se azután, se családon belül, se az iskolában, soha nem fordult elő, de akkor olyan spontán jött. Lementem az igazgatóhoz, és elmondtam. Vártam a fegyelmit. Az igazgató kicsit gondolkodott, aztán azt mondta, nem tehettem mást. Ezzel részéről az ügy be volt fejezve. Másnap pedig bejött a fiú édesanyja, a markomba nyomott egy csokor virágot: „Köszönöm, tanárnő, nagyon köszönöm.” Sarkon fordult és elment anélkül, hogy én szóhoz jutottam volna.

– Előfordultak egyéb csínyek, hiányzások?

– Pesten a hiányzást különösen komolyan kellett venni. Ha nincs a gyerek az iskolában, amíg a szülő azt hiszi, hogy odabent védve van, bármi történhet vele. Egyszer egy fiú nem jött be a fizikaórára, ezért a következő órán elkértem a kiskönyvét. Remegett a keze, és bevallotta, hogy fagyiért vagy kifliért szaladt ki a közelben levő boltba. Mire visszajött, már becsengettek, és nem mert bejönni az órára. Ha beírom neki a hiányzást, az apja borzasztóan megveri. Nagyon megsajnáltam a remegő gyereket és megígértettem vele, hogy ilyesmi többet nem fordul elő, és ez a kettőnk titka marad. Amiért nem írtam be, én is szabálytalanságot követtem el.

Egy érettségi előtt álló gyerek nem figyelt, a pad alatt firkált. Rászóltam, és a gyerek kérte, hogy most hagyjam őt nyugton, mert éppen most jön rá arra, hogy hogyan kell megdönteni a relativitáselméletet. Zavarban voltam, hogy hogyan büntessem meg ezt a gyereket. Hiába veszem el az írásait, a gondolatait úgysem tudom elterelni. Azt mondtam neki, döntögesd a relativitáselméletet, de holnap beszámolsz a mai óra anyagából. Másnap ki is kérdeztem.

Fizika: kísérletek és történetek

– Miért lett éppen fizikatanár?

– Elemi iskoláimat Bántornyán végeztem, majd a kőszegi Gyurátz Ferenc Evangélikus Leánygimnáziumban tanultam tovább. Amikor egyetemre készültem, a lányokat tanárnak, orvosnak vagy gyógyszerésznek vették föl. Én mindig tanár akartam lenni, és a fizika érdekelt már a középiskolában is. Így természetes volt, hogy fizika szakra iratkoztam be.

– Szívesen emlékszik vissza a kőszegi évekre?

– Szívesen emlékezem a Kőszegen eltöltött nyolc évre, a szép kertünkre, a kirándulásokra a kőszegi hegyekbe. A kőszegi gimnázium egy nagyon szigorú, zárt intézet volt. Odabent az első világháborúból keveset éreztünk meg, rettenetesen be voltunk zárva. Olyan volt, mint egy zárda. Sétálni is csak a nevelőnők kíséretében lehetett. Amikor tizennyolc évesen leérettségiztem, akkor sem mehettem egyedül haza, apámnak kellett értem jönnie. Utána következett a Pázmány Péter Tudományegyetemen a matematika-fizika-kémia szak…

– Miután végzett az egyetemen, rögtön sikerült tanárként elhelyezkednie?

– Nagykanizsa két városi tanácsosának egy-egy hasonló korú lánya volt, akik éppen akkor végezték el az elemit. A tanácsosok gimnáziumba akarták íratni a lányaikat, de akkoriban nem volt koedukáció, és a városban csak a régi piarista fiúgimnázium működött. Ezért a két tanácsos megalapította a Nagykanizsai Egyesületi Leánygimnáziumot. Én 1931-ben diplomáztam, és szerencsés voltam, mert itt rögtön álláshoz jutottam. 1934-ben az iskolát a Notre Dame tanító rend vette át. 1950-ben államosították, majd összevonták a fiúgimnáziummal. 1961-ig itt tanítottam fizikát és kémiát. Ezt követően egészen 1974-ig, nyugdíjazásomig a budapesti Radnóti Miklós Gyakorlóiskola vezető fizikatanára voltam.

– Hogy sikerült a gyerekekkel megszerettetni a fizikát?

– Két úton: kísérletekkel és történetekkel. Epizódokat szoktam mesélni nekik, amelyek a tananyaggal kapcsolatosak. Például, hogy Newton egy postakocsira írta fel, ami eszébe jutott, aztán a postakocsi elment, és vele együtt elment a gondolat is. Aztán például, hogy Fermi felesége zsidó lány volt. A Mussolini-időkben nagyon féltek, hogy mi lesz a sorsuk, és imádkoztak, hogy meglegyen a Nobel-díj, mert akkor ki tudnak jutni Olaszországból. Meglett, de a feleség mégse volt nyugodt, mert aki be akart vándorolni Amerikába, annak intelligencia-tesztet kellett kitöltenie, és ő félt, hogy a férje képtelen lesz beszorozni egy háromtagú számot egy másik háromtagúval… Fermivel kapcsolatban nyomatékosan el szoktam mondani, hogy amikor a reaktorkísérleteket végezték, és Fermi nem volt jelen, mindenki magyarul beszélt. Az összes tudós, aki a reaktorral dolgozott – Fermi kivételével – magyar volt.

Nagy szenzációt jelentett a negyvenes években az első mesterséges atom, a 93-as rendszámú neptunium megalkotása. El szoktam mesélni a lengyel származású Maria Skłodowska (Madame Curie) küzdelmes életét a párizsi fűtetlen padlásszobától a Nobel-díjig. Férjével együtt dolgoztak a radioaktivitás törvényein. Egy meghívás alkalmával Pierre elment, hogy feleségének valami ékszert vásároljon. Ekkor történt a tragédia, egy lovas kocsi halálra gázolta. Ilyen történetekkel még az alvókat is fel tudtam rázni.

Néha a napilapok is adtak témát. Az egyik napilapban például azt a képtelenséget olvastam, hogy a mesterséges holdak azért nem esnek le a földre, mert olyan magasan vannak, ahol már nincs gravitáció.

– Említette, hogy sokat kísérleteztek…

– Nagykanizsán nem volt elég gazdag a szertár, de Pesten kedvezőbb volt a helyzet, ott már sokat kísérleteztünk. Például szódapatronokat akasztottam fel egy drótra. Ha a patronokat kiböki az ember, kimegy a sűrített széndioxid, és a patron hátrafut. De ha nem a megbökés pillanatában engedem el a patront, akkor ugyan kimegy a széndioxid, de a patron állva marad. Volt olyan is, hogy gyerekek csinálták a kísérletet, amíg a többi gyerek figyelt. Egy fiú fütyült a mikrofonba, és a képernyőn megjelent a gyönyörű szinuszvonal. Két gyerek fütyült, és megjelent a két szinuszvonal eredője. Kértem, hogy most ne fütyüljön, hanem énekeljen valaki. Az énekszónál a frekvenciák gyorsan váltakoznak, és egy zűrzavaros vonal alakul ki a képernyőn.

A jobb osztályoknál deduktív módszert alkalmaztam. Például kitettem az asztalra egy tekercset összekötve egy ampermérővel és egy mágnesrudat. Megkérdeztem, mit gondolnak, mi fog történni, ha megmozgatom a mágnest a tekercsben. Kialakult néhány álláspont, aztán megcsináltuk a kísérletet, és megnéztük, kinek lett igaza. Egy gyengébb osztállyal előbb jött a kísérlet, utána a magyarázat.

Az óra előtt mindig kipróbáltam a kísérletet, ha kellett, többször is. Volt, hogy nem sikerült, és kínlódtam vele. Ilyenkor gyakran hallották tőlem otthon a gyerekeim, hogy a kísérlet nem más, mint küzdelem a ronda anyaggal.

– Milyen módszerekkel tanított?

– Könyvből leckét soha nem adtam fel, mert a gyerek esetleg bemagolja a szöveget, és nem ért belőle semmit. Ha az órán figyelnek, akkor otthon már nincs tanulnivalójuk. Ez az elképzelésem beigazolódott egy alkalommal, amikor egy korai fizikaóra után pár órával helyettesítenem kellett ugyanabban az osztályban, és az órát természetesen fizikára akartam felhasználni. Nagy örömömre egy kislány „felmondta” a megelőző fizikaóra teljes anyagát.

Nagy súlyt fektettem a példák megoldására, és a házi feladatot szigorúan számonkértem. Elsősorban azért, mert az egyetemi felvételiken fizikapéldákat kellett megoldani. Tanítványaim általában jól szerepeltek a felvételiken. Ha valaki nem tudta a házi feladatot megoldani, azt jelezhette, és akkor egy jó tanuló elmagyarázta neki a megoldást. Hogy ne másolják le egymásról a feladatokat, arra szolgáltak a „hokedli-példák”. A teremben állt két hokedli, kihívtam két gyereket, a hokedlikre ültettem őket, és odaadtam nekik a papírt a házi feladattal. Ott helyben kellett megoldaniuk. Ha nem tudták megoldani, és ezt nem is jelezték, akkor kaptak egy elégtelent. Így nem kockáztatták meg a gyerekek, hogy egymásról másolják le a házi feladatot.

Azzal is motiváltam a gyerekeket, hogy aki olyat kérdez, amire nem tudok felelni, kap egy jelest. Amit nem tudtam, annak utánanéztem, és másnap megmondtam a választ. Egyszer azonban jött egy olyan fogós kérdés, amire másnap sem tudtam a feleletet. A férjemmel napokig kerestük a választ könyvtárakban, míg végre nyomára akadtunk. Ekkor elmondtam a kérdező fiúnak a választ.

Dolgozatokat egy évben talán háromszor-négyszer, röpdolgozatot gyakrabban írattam. Ezzel ellenőriztem magamat, mert ha mindenkié jó, akkor gyengék a kérdések, de ha mindenkié rossz, akkor rosszul tanítottam.

Tanulmányi kirándulásra is sokszor vittem a gyerekeket.

– A tanítványai rettegtek a Fekete Könyvtől, ami a példákat tartalmazta. Akkoriban még nem létezett ennyi nyomtatott példatár. Honnan gyűjtötte a feladatokat?

– Magam szedtem össze őket hol innen, hol onnan, szakfolyóiratokból, tanulmányi versenyek anyagából, vagy konferenciákon hallottam és lejegyeztem. Egyszer felírtam egy érdekes mechanikai példát, és feladtam a karácsonyi szünetre a gyerekeknek. Morogtak, de én mondtam, csináljátok csak meg. Mit tesz Isten, az írásbeli érettségin fizikából ezt a példát adták föl, ugyanazokkal a számokkal.

– Megvan még ez a legendás könyv?

– Valahol megvan. Tartogatom, mert mindig remélem, hogy az egyik dédunokám fizikatanár lesz.

Családban marad

– Kugler Sándorral 1936-ban házasodtak össze. Az 1962-es kiadású Fizikai képletek és táblázatok című köteten kettejük neve szerepel. Mi a könyv története?

– Az anyósom egy napilapban talált egy hirdetést, hogy hiányzik egy olyan könyv, ami a szükséges műszaki adatokat összegyűjtve tartalmazza, hogy ne kelljen utánuk lexikonokban kutatni. A férjem kezdeményezése volt, hogy próbáljuk meg elkészíteni. Még Nagykanizsán kezdtük el a munkát. 1964-ben jelent meg a könyvünk Fizikai képletek és táblázatok címen. 1972-ben megbízást kaptam a Négyjegyű függvénytáblázatok, matematikai, fizikai, kémiai összefüggések című tankönyv fizikai részének megírására. Ez 1974-ben jelent meg. A Fizikai képletek és táblázatok könyv megírásakor a mértékegységek ún. cgs rendszerben voltak megadva. Időközben nemzetközi egyezmény hatására bevezettek egy új rendszert, az SI-t, amelyben már új alapegységek jelentek meg. A tankönyv írásakor már mindent az új rendszer szerint kellett megjeleníteni. Minden adatot át kellett számítani, ami hatalmas munka volt. A tankönyv 1985-ben bővítésre és átdolgozásra került, és ekkor a férjem is bekapcsolódott a munkába.

– A reál tárgyak szeretete családban marad? Az unokák és dédunokák viszik tovább?

– A férjem gépészmérnök volt. A gyerekeim közül Györgyi és Katalin mérnök lett, Emese matematikus, Sándor fizikus. Hét unokám van, de köztük már van orvos, közgazdász és jogász is. Kilenc dédunokám van, ők még kicsik, jövőjükről korai volna nyilatkozni.