Visszatérés a közösségbe. No de melyikbe? Közösség szavunk használata bővül. Korábban a közösség szó az azonos érdeklődésű, azonos érdekeket vagy értékeket valló emberek csoportja volt. Ilyen érdekközösség az osztályközösség és értékközösség egy vallási csoport. Volt nagyközösség és kisközösség. Azután egyre több közösség lett. Ahogy ritkultak a természetes közösségek, úgy szaporodtak a kváziközösségek, s ezt a szó jelentéskörének bővülése is mutatja. A civil rádiózást elkezdték közösségi rádiózásnak nevezni. Ebben még van valami, hiszen valóban kisebb közösségek érdekében, hangján szól. Megszületett a közösségi újságírás fogalma is, utalva arra a modern kori jelenségre, hogy ma már mindenki újságíró lehet, akinél van egy mobiltelefon, s jó pillanatban vesz föl és továbbít valamilyen fontos információt. Amikor a tömegközlekedés elnevezése közösségi közlekedés lett, már mindenki érezhette, hogy a közösség szó jelentése végletesen kitágult.
A szó jelentésfejlődésének legújabb állomásához érkezett, amikor -i képzős melléknévi változata önálló főnévvé vált. Ekképp: közösségi. Ebben a formában: Mi újság a közösségin? Fenn vagy a közösségin? Ezzel a különböző kapcsolatkezelő, kapcsolattartó portálokra utalnak. Ezek a közösségik, azaz közösségi portálok az ember egyik legősibb törekvésésére játszanak rá: a társ, társak utáni vágyra, arra az érzésre, hogy kíváncsiak vagyunk ismerőseink mindennapi világára. Furcsa, de bizony érthető, hogy a semmitmondó jelzések, beszélgetések világa alapvető emberi igényt elégít ki. A modern eszközök jóvoltából az örök jelenben érezheti magát a közösségi oldal aktív résztvevője. Ennek nyelvi tünetei az „állapotjelző posztok”: Ebédelek, Futottam 8 és fél kilométert, Táborban vagyok, Elkészült a vacsora, Matekot tanulok. – A pillanatnyiság netnyelvi mondatbevezetője lett „Az érzés…” formula. Folytatása leginkább egy „hogy” vagy „amikor” kötőszóval kezdődő mellékmondat. Példák: Az érzés, amikor megérzed a suli illatát, Az érzés, hogy beleharapsz egy almába, és nincs íze.
Némi grammatikai hiány, mely közösségi hiányt is jelez. A pillanatnyiság közösségeinek korszakába léptünk.
A nyolcvanas évek nagy értelmiségi beszédtémája volt a közösség, illetve annak hiánya. Az okot a politikai rendszerben látták. Eljött a rendszerváltás, sorra alakultak a közösségek. Az informatika világa megsokszorozta a közösségalakítás lehetőségeit. Ma már nonstop (online) valódi és virtuális közösségek egész hálózatában vagyunk, s mintha jóval több lenne a kváziközösség, mint a valóságos, az „ötérzékes”. Egy társadalomkutató nemrég úgy vélte, vége a kőegyetemnek, a jövő a virtuális egyetemé. Szerintem nincs igaza. A valódi közösségek léte antropológiai igényünk. Alkotásuk, alakításuk csak rajtunk múlik. Nem helyettesíthetők. Másra nem mutogathatunk.
