Még akkor is érthető – sőt, illő – az izgalom, ha nyilvánvaló, hogy sok új darabot kell eljátszani. Mások a nézői igények. Sőt, más a világ, amelyről beszélünk. Alapvetően a „Közös a profilunk” rovat megszületésének is ez az oka. Hogy a változásközpontú gondolkodás és élet korában van itt valami, amiről még többet kell beszélnünk. Ha egyszerűen fogalmaznék, azt mondanám, ez a valami a kommunikáció. Ha bonyolultan, akkor pedig ugyanezt. Mert hiába vált szinte kötőszóvá a kifejezés, mindannyian érezzük, hogy egyike a legnagyobb problémáinknak. A kommunikáció az oka, helye, csatornája és módja legfájóbb meg nem értéseinknek, legnagyobb konfliktusainknak egyéni és közösségi szinten egyaránt. Azt hisszük, aki kommunikál, az már félig helyesen cselekszik – annál is inkább, mert tudjuk, hogy nem lehet nem kommunikálni. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy minden kommunikáció új helyzetet, új nézőpontot, új emberi feladatokat teremt – nem megoldást, hanem kihívást. Induljunk ki tehát abból, hogy a kommunikáció nem valami cukros-édes fogalom, amelyre nem illik „rosszat mondani”. És folytassuk azzal, hogy ez az egyik legbonyolultabb emberi cselekedet és folyamat, amely békeidőben szinte minden viszonyt meghatároz. Része az identitásnak, a kapcsolatnak, a munkának, minden tudás megmutatója (és sokszor helyettesítője), sokféle hatóerő hordozója.
Minden komoly szakma szinte magától értetődően lebecsüli a kommunikáció jelentőségét. Hiszen „beszélni” mindenki tud, mi lehet annak elméletében-gyakorlatában akkora truváj?! Közben a beteg nem meri megkérdezni az orvosát, inkább retteg a műtéttől, az ügyfél tart az ügyintéző szigorától és a szabályoktól, a munkavállaló és a hitelfelvevő pedig abból indul ki, hogy úgysem értheti, ami a szerződésében le van írva. Arról nem beszélve, hogy a feleség nem ért szót a férjjel, a kamasz egyikőjükkel sem, a tanárnak pedig mindenkivel kellene. Sok energiát fecsérlünk el azzal, hogy azt hisszük, a kommunikáció, sőt, a gördülékeny kommunikáció adott. Nem adott. Dolgozni, foglalkozni kell vele. Művelni kell – hogy maradjanak kertjeink. Különösen egy olyan hivatásban, amelynek csatornája, közege, eredménymérője is kommunikatív. A tanításról van szó. Mert alapvetően „gondolkodni és beszélni tanítunk” az iskolában, figyelmeztet Babits, nem pedig tudományokra okítjuk a diákokat. Egy olyan korban, amelyben az információ elérhetősége, intenzitása túlnőtt a 45 perces tanóra izgalmain és a katedra tekintélyén, érdemes újra megszeretni nemes eszközünket: a szót, a kommunikációt, a médiát. Ez az új rovat ebben kíván alázatos társ, szerény inspiráció lenni.
Három fiatal kutató: Pelle Veronika, Deli Eszter és Komár Zita lesznek a kommunikáció gazdag terepén a bátor cicerónék. Mindhárman ismerik a közép- és felsőoktatás közegét, az oktatás és kutatás legújabb módszereinek elkötelezett szakemberei. És ipszilonok – közvetítők ikszek és alfák között. Arra vállalkoznak, hogy olyan témákat bontsanak ki az Új Köznevelés hasábjain, mint a nemnyelvi kommunikáció és annak legújabb kutatási eredményei, a médiatudatosság, az újmédia kihívásai, a képi érvelés, a családi, iskolai vagy a kreatív kommunikáció – hogy csak néhányat említsek a terveik közül.
Ameddig közös a profilunk, addig értjük egymást. De fontos, hogy a bejegyzésekben, témákban már a ma fiataljaira hagyatkozzunk. Legyenek ők, akik megadják az alaphangot. Az igazi melódia úgyis mindig több szólam együttműködésének eredménye. És ha magunkat is meghalljuk benne, akkor nemcsak nekünk, hanem rólunk is szól.
Akkor lettem egészen biztos, hogy három ilyen tehetséges fiatalra van szükség a rovathoz, amikor egyik délelőtt a kolléganőmmel a szekrény tartalmát szortíroztuk az irodában. Hiába, amikor mindenki azt hiszi, hogy a tanárok már régen nyaralnak, akkor kezdődik az iskolában az egyik legnehezebb munka: a rendrakás. Egyik hallgatóm pont abban a pillanatban lépett be, amikor előhúztunk egy doboz írásvetítő-fóliát. Ő ránézett az egyébként professzionális nejlonokra (ha az én diákkoromban lettek volna ilyenek!...), és megkérdezte: mi az az írásvetítő? Én csak annyit kérdeztem vissza: mennyi idős is Ön? Aztán jó volt neki, a 22 évesnek elmagyarázni a modernnek hitt szalagosmagnó- és videokazetta-időszak szép emlékeit. Néha egy fólia is lehet híd a generációs szakadék fölött…
Ameddig közös a profilunk, addig értjük egymást. De fontos, hogy a bejegyzésekben, témákban már a ma fiataljaira hagyatkozzunk. Legyenek ők, akik megadják az alaphangot. Az igazi melódia úgyis mindig több szólam együttműködésének eredménye. És ha magunkat is meghalljuk benne, akkor nemcsak nekünk, hanem rólunk is szól.
Ezzel ajánlom magunkat és az új rovatot a nyájas Olvasó figyelmébe.
