Köznevelés, katedra, költészet

Nemes Nagy Ágnest a rendelkezésünkre álló források szerint megfellebbezhetetlen irodalmi tekintélynek tartották kortársai: hatalmas műveltsége, erkölcsi tartása és ezekből (is) adódó, kérlelhetetlen szigora miatt egyaránt tisztelték közeli ismerősei és barátai. Ha azonban az oktatás, a nevelés, a pedagógia szűrőjén keresztül vizsgáljuk munkásságát, számos kevéssé emlegetett vonását ismerhetjük meg: humorát, empátiáját, gyerekszeretetét, tanári vénáját. A sors furcsa játéka, hogy lényegében ezek hozták meg számára költőként is az országos népszerűséget és sok-sok évvel halála után (némiképp kacskaringós úton) a világhírt is.

A Köznevelés műhelyében

Kevesen tudják Nemes Nagy Ágnesről, hogy lapunk munkatársa volt – méghozzá annak korai éveiben, nem sokkal az indulást követően. Újságírói munkája révén tehát (amint egy interjúban megjegyezték róla), a pedagógiához gyakorlati és elméleti szálak egyaránt fűzték. A lapnál több területen is kipróbálhatta magát: készített riportokat, írt könyvismertetőket és vezette a napi- és hetilapok nevelőket érdeklő cikkeiről szóló rovatot. Egyiket sem hétköznapi színvonalon tette: az elsők között tudósított például a Sztehlo Gábor által igazgatott gyermekotthonról. Történelmi ismereteink birtokában mai szemmel meglepően bátor cikk ez 1947-ből: éppúgy szó esik benne a háború sajátságos következményeiről („A háborús emlékek feloldása éppoly nehéz feladat itt is, mint a társadalomban…”), mint Gaudiopolis önkormányzatáról (!). Nemes Nagy Ágnes pedagógiai tárgyú cikkeit éppúgy életműve részeinek tekintette, mint verselméleti munkáit: esszéköteteiben a Köznevelésben megjelent hosszabb írásai is helyet kaptak.

A könyvismertetéseket és a pedagógiai tárgyú hírek szerkesztését nem mindenki tekintené alkotómunkának. Nem tudjuk, miként vélekedett erről Nemes Nagy Ágnes, de jelent meg a Köznevelés hasábjain olyan írása az egyik ilyen témájú rovatban, mely a későbbiekben hivatkozási alappá vált az irodalomtörténészek számára is. Ebben sajátos szemszögből mutatta be Kassák Lajos Hatvan esztendő című könyvét, megjegyezve egyebek mellett azt is, hogy „arra emlékeztet bennünket, hogy a Nyugat-nemzedék kortársa ő, Ady, Babits, Kosztolányi évjáratához tartozik, ahhoz az írói sorhoz, amely a mi nemzedékünk számára már vitathatatlanul klasszikusnak számít. Így jövünk rá, hogy klasszikus íróval élünk egy korban.”

Összességében tehát elmondható, hogy Nemes Nagy Ágnes a Köznevelés munkatársaként egyaránt volt irodalmár és pedagógus. Sőt, költő is, hiszen emlékei szerint versírásra (Villamos) is ihlette az útvonal, amit otthonától a Szalay utcai szerkesztőségig megtett. Pályaképének ismertében joggal állíthatjuk, hogy itteni munkájában – mint cseppben a tenger – életművének számos jellegzetes vonása fellelhető.

Költő és katedra

Harmincas évei elején a Petőfi Sándor Gimnáziumban tanított – csupa fiút, hiszen lányok akkor még nem járhattak oda. Egyik tanítványa ilyennek látta az irodalmi berkekben szigorúnak, már-már kérlelhetetlennek tartott költőnőt: „Kellemes jelenség volt, érdekesen, színesen adott elő, sokat mosolygott az órán, s megkülönböztetés nélkül kedvesen bánt a legjobb és a leggyengébb tanulókkal.” Volt olyan diákja, aki később bevallotta, hogy csak miatta tanult meg (sok gyakorlással) majdnem olyan gyorsan írni, mint ahogyan tanárnője beszélt, hogy minden szavát lejegyezhesse. Nem is csoda: szenvedélyesen tanított.

Az irodalmi szakkörön órákon keresztül, szinte szavanként elemzett egy-egy, diákok által érthetetlennek tartott verset. A maga költészetét azonban sohasem említette, ezért az intézményben sokan nem is tudták, hogy tanárnőjük ki is valójában. Tanári munkájában azonban mégis helyet kapott (egyfajta búvópatakként) irodalmár mivolta, hiszen egyik tanítványa a következőképpen gondolt vissza rá: „Megtanított bennünket a szavak tiszteletére, a szép kiejtés fontosságára. Verssorról verssorra haladva, könyörtelen következetességgel bontotta fel a vers szövetét, ráébresztve az osztályt a költői mesterség szigorú szépségére.”

Mester és tanítvány

Leghíresebb diákja a pár évvel ezelőtt elhunyt költő, író, műfordító, Tandori Dezső volt. Ezt a mester-tanítvány kapcsolatot mindketten büszkén vállalták életük végéig. Annál is inkább, mivel ez nemcsak a magyarórákra, irodalmi szakkörökre és versenyekre korlátozódott: lényegében Nemes Nagy Ágnes fedezte fel Tandori tehetségét és minden módon támogatta annak kibontakozását a tanórákon kívül is: ő adta a kezébe Tóth Árpád verseit és a Nyugat-kiadta novellásköteteket, ő egyengette útját a Petőfi-pályázatokon, és állítólag neki köszönhető, hogy Tandori felnőttként is fejből tudta Kosztolányi Dezső Hajnali részegségét.

Mindez nem kevés, de amint az Tandori „hivatalos” életrajzából is tudható, már igen fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe – azaz Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Mándy Iván, Kormos István és Weöres Sándor társaságába. Nem is akárhogyan: megrendítő Nemes Nagy-nekrológjában Tandori megemlékezett arról a délutánról, amikor a műfordítóként is tevékenykedő költőnő felolvasta frissiben készült, nagyszerű Rilke-fordításait neki és egy másik vendégnek. Az alkalmi hallgatóság ez utóbbi tagját történetesen Ottlik Gézának hívták…

Nemes Nagy Ágnes pedagógusi elhivatottságát jól jelzi, hogy tanítványa egyetemi felvételijének éjszakáján nem aludt az izgalomtól. Nemcsak a vizsga sikeressége miatt aggódott: elsősorban a felelősség súlya nyomta. Annak tudata, hogy az általa rajongásig szertett, ám igencsak göröngyösnek tetsző bölcsészpálya felé terelte egyik legkedvesebb tanítványát. Jellemző a történetre, hogy a későbbiekben nem ő, hanem Tandori emlékezett meg erről számos interjúban.

Hivatásos versértő

Nemes Nagy Ágnes költőként sem tagadta meg tanári hivatását. Számos esszéje jelent meg versekről, de ezekben nem a szakmabeliekhez szólt, sokkal inkább a nagyközönséghez, melynek tagjait jó pedagógusként kalauzolta a versek erdejében. Számos verselemzése látott napvilágot, s ezekben úgy írt költőtársairól, ahogyan senki: értőn, találóan, sajátos szemszögből, de a túlzott bizalmaskodás és benfennteskedés látszatát is kerülve. Különösen fontosak egyik barátjáról írt sorai: „Pilinszky más. Mindenki más, de vannak másabbak. Pilinszky ilyen másabb a magyar költészetben és a költészetben, vagyis csakugyan más, igazi más, mélyen eltérő, ritka, valószínűtlen. […] Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda. Az is volt. Üldözött, az irodalomból kitaszított és teljesen ismeretlen legenda; legfeljebb katakombatársai suttogták szájról szájra, fülből fülbe.”

Nemes Nagy Ágnes szól az alkotói folyamatokról, a versek születéséről, s jelent meg írása arról is, hogy miként érhető tetten hétköznapjainkban a költészet. Ezzel kapcsolatos, sajátos szemléletét jól tükrözik a következő sorok: „Ha a költészet olyan az irodalmi műfajok között, mint zenében a kamarazene, akkor tudomásul kell vennünk, hogy még zenekedvelőben is ritka, aki reggeltől estig kamarazenét akar hallgatni. Ezt szépen belátva, nagyzási hóbort volna tőlünk, költőktől, ha azt kívánnánk, hogy az olvasók reggeltől estig verset olvassanak. De azért érnek minket néha kellemes meglepetések. Vannak pillanatok, amikor kiderül, hogy a vers mégis hat, váratlan, szinte érthetetlen módon, rejtélyesen kivájva a maga medrét a befogadóhoz.”

„Ami jó van a világon, / születésnapján kívánom…”

Nemes Nagy Ágnes legismertebb „hősnőjét” (férje szavai szerint) nem ki-, hanem megtalálta: pöttöm, gömbölyded, anyósáéktól „örökölt” házvezetőnője, Bors Józsefné ihlette. (A Bors néni-versfüzér múzsáját a későbbiekben író-olvasó találkozón is bemutatta ifjú közönségének.) Ettől függetlenül nem kell szó szerint értelmezni a leírtakat: Bors Józsefné Balogh Borbála a visszaemlékezések szerint olykor csóválta is a fejét a róla írtak olvasása közben: „mindent összekutyult ez az Ágnes!”

Az első Bors néni-kötet 1978-ban jelent meg, és már ekkor nagy sikert aratott. Színházi változatát meglepő módon először az Egyetemi Színpadon, 1980-ban mutatták be Novák János rendezésében. A címszerepet Dajka Margit alakította, partnerei Verebes István és Kútvölgyi Erzsébet voltak. „A Bors néni volt az első az életemben, ami csúcsokat döntött, kereteket feszegetett, és mégis színpadot kapott” – emlékezett később Novák János első rendezői sikerére. A rendkívül népszerű előadás egyik titka valószínűleg a különleges, versekre épülő szövegkönyv volt, amely egyaránt alkalmasnak bizonyult a közös éneklésre („ami jóóóóóó van a vilááááágon, születésnapján kívánom…”) és játékra – vagyis az interaktív, gyerekeket mozgósító előadásokra.

Novák a produkciót a későbbiekben számos alkalommal megrendezte (így például Molnár Piroska és Pásztor Erzsi főszereplésével is). Bors néni alakja más módon is fennmaradt: egyes elemzők szerint közeli rokona Varró Dániel Szösz nénéjének, és Lackfi János átiratában Sors néniként sokak szerint „a legszuverénebb, a legeredetibb kortárs magyar verset” ihlette.

A vers, amit a világon Mindenki ismer

Deák Kristóf Oscar-díjas alkotása, a Mindenki középpontjában Balázs Árpád Bodzavirág című kórusműve áll (a filmben a budapesti Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola énekkarának tagjai adták elő, szólót Walton Rebeka énekelt), amely egy Nemes Nagy Ágnes-vers nyomán készült. Az eredeti szöveg (melynek szövege – az ismétlések, illetve sorrendi csere miatt – némiképp módosult a filmben) a következő:

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos, hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

Az eredeti cím Tavaszi felhők volt, ezt módosította Bodzavirágra a zeneszerző. A kórusmű a filmtől függetlenül már korábban is igen népszerű volt, gyakran szerepelt gyermekkórusok műsorán. A szöveg sajátos módon valóban megzenésítésre íródott, de természetesen nem az évtizedekkel később készült film céljaira. A zeneszerző így emlékezett vissza a keletkezés körülményeire egy interjúban: „A mű a Szigligeti Alkotóházban készült. Bodzavirágzás idején sétáltam Nemes Nagy Ágnessel. Kiderült, neki is a kedvenc virága. Gyerekként ő is faragott bodzafurulyát. Másnap a szobakilincsemen találtam egy kéziratot, a Bodzavirágot. A következő reggelen már az ő ajtaján volt a kottás válasz. Példa nélküli, gyors alkotó folyamat.”

A Mindenki zeneszerzője Balázs Ádám, Balázs Árpád szintén zeneszerző fia volt – nem véletlen tehát, hogy ez az egyébként is népszerű kórusmű jutott eszébe a film kapcsán. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, amit Balázs Árpád fogalmazott meg egy interjúban: „ez az Oscar-díj most nemcsak a magyar filmé, hanem egy kicsit Nemes Nagy Ágnesé meg a magyar irodalomé is. És az nagy szó, hogy van nekünk egy olyan költőnőnk, aki olyan filmeket tud inspirálni, amiket a világ másik felén is szeretnek és értékelnek”.