Vannak fontos pillanatok. Amikor fontos mondatok hangoznak el. Valakitől, aki fontos számunkra. Valamiről, ami fontos nekünk-másoknak.
Ezekről a pillanatokról, ezekről a mondatokról, ezekről az emberekről és témákról elmélet is született: „az emlékezetes üzenetek elmélete”.
Nem hallottam még erről az elméletről, amikor gyerek- és fiatalkoromban átéltem az emlékezetes üzenetek erejét. „Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet” – idézte nagymamám Túrmezei Erzsébet versének utolsó sorát, kissé talányosan kérve meg arra, hogy olyat is megtegyek, amihez nem volt igazán kedvem. Akkor még nem ismertem a szöveget, csak éreztem: azokban a helyzetekben ad útmutatást, amelyekben az ész és az önérdek mást mondana. És láttam, hogy a nagymamám eszerint él. „Ami igazán fontos az életben, az sohasem könnyű. De csak azt érdemes megcsinálni” – biztatott édesanyám, amikor nagyon sajnáltam magam, hogy milyen nehéz a sorsom. Saját élete volt rá a példa, hogy ez így igaz. Később jöttem rá, hogy egy mondatra is lehet támaszkodni, akár a sziklára. De voltak tanítványok is, akik egy-egy megszólalásukkal kimerevítették a pillanatot, örökre megtartva emlékezetemben, amit tanulásról, tanításról mondtak. „A fény árnyéka fény” – írta egyikük a közös kurzus végén, megköszönve az eltöltött időt. Legutóbb a fiam ajándékozott meg egy vicces örökbecsűvel – de azt hiszem, azt tényleg csak nekem szánta.
Lehetséges, hogy az életutunknak ezek az emlékezetes üzenetek az útjelzői. Az is lehet, hogy inkább villámcsapások, amelyekben összesűrűsödik valami igazán erős, csillapíthatatlan energia. Persze, az is elképzelhető, hogy inkább amolyan „lelki szobák”, otthonos belső terek, amelyekhez jó vissza-visszatérni, ha válaszokra van szükségünk.
Akármilyen metaforát választunk is, tény, hogy ilyen üzeneteket nem lehet csak könyvekben olvasni vagy a Facebookon beszerezni. Kell hozzájuk az adott helyzet, amelyben megszületnek, a személy, akitől halljuk/kapjuk őket, a téma, amiről szólnak, és a stílus – az a velős tömörség, amelyben testet öltenek. Kell hozzájuk az a nyitottság, amivel észrevesszük őket. Az a bizalom, amivel rájuk hagyatkozunk.
De ami a legfontosabb, kell hozzájuk az igazság aranyfedezete. Érdekes módon ennek meglétét mindig megérezzük, pedig nem tanultuk. Hogy honnan van ez az aranyfedezet? A tapasztalásból, a szembenézésből, az önkritikából és a szeretetből. Akiktől ezeket az emlékezetes üzeneteket kapjuk, nem szlogennek szánják, amit mondanak. Hiszik és élik, amennyire tudják.
Önök mikor kaptak utoljára emlékezetes üzenetet? Mikor érezték meg, hogy egy egyszerű mondatban mennyi erő, ajándék, derű, mekkora támasz van?
És ami még fontosabb, mikor adtak legutóbb ilyet valaki másnak? Közeledik a karácsony, még nem késő…
