Mottó: „A lélek hatékony erejét csak a formálódás döntő éveiben nyerhetjük el, és a későbbiekben csak az foghatja át a teljes világot, aki idejében megtanulta, hogy szellemét mint tárja ki.”
A magyar köznevelés egészének szakmai színvonalát, erejét három elem biztosan meghatározza. Az értékközpontú oktatási-nevelési hagyományok, a jól hasznosítható és professzionálisan közvetített tudás, tudásformák, valamint a rendszer alkotó részeinek sokrétűsége, sokfélesége, amelyekre egyfelől építhetünk, másfelől viszont megőrzésre, továbberősítésre kötelezik a mindenkori fenntartókat és a közoktatási ágazat minden szereplőjét. A köznevelés döntően mégis a mindennapi munkáját végző pedagógusokra épül. Azokra, akik személyes példamutatással nevelnek, és színvonalasan, színesen oktatnak. Akik lege artis végzik munkájukat, hivatás- és felelősségtudattal. Aktív részvételük az óvoda, az iskola vagy a szakmai szolgáltatók mindennapi életében nagy teherbíró képességgel, olykor jelentős áldozatvállalással lehetséges, az átlagosnál nagyobb munkaterhelés mellett.
Ma azt várjuk az iskolától, hogy egyszerre legyen modern és hagyományőrző, felkészült, elhivatott és felelősen gondolkodó pedagógusokkal. Ez is egy olyan szakma, melyet lehet mesterien, rátermetten, tisztesen, megfelelően vagy épp hanyagul, rosszul, felkészületlenül, értelmetlenül művelni. E mellett nem lehet kiragadni a pedagógust az adott társadalmi-gazdasági környezetéből, amelytől nagyban függ, és amelyben ő is él. Az élet- és munkakörülmények tartósan kedvező változása megújíthatja, megerősítheti a szakmát, hiszen az anyagilag és erkölcsileg megbecsült pedagógusok munkája az egész társadalmunk, nemzetünk javára válik, sőt a felemelkedésének biztosítéka lehet.
Az idén 63. alkalommal ünnepli az ország a pedagógusnapot, ilyenkor „hivatalosan” is köszönthetjük az oktatásban, nevelésben dolgozókat. Ebben a tanévben hozzávetőleg 170 ezer főállású pedagógus dolgozott a közoktatásban (óvodapedagógusok, tanítók, tanárok, fejlesztőpedagógusok, pedagógiai intézetekben dolgozók és intézményvezetők). Ha ehhez hozzászámítjuk az óraadókat, valamint a (köznevelésen ugyan kívül eső) gyermekgondozókat és a felsőoktatásban oktatókat – tehát bölcsődétől egyetemig mindenkit –, akkor kétszázezernél több emberről, kollégáról beszélünk. Minden 50. ember pedagógusként, tanárként dolgozik Magyarországon. Külön öröm és megtiszteltetés számomra, hogy az idei tanév végéhez és a pedagógusnaphoz közel, köszönthetem őket, Önöket, az összes pedagógust!
Köszönjük a gondoskodást, értékközvetítést, tudásátadást, kompetenciafejlesztést, és különösen azt az alapvető, attitűdformáló, szocializációs munkát, amely sokszor a családi nevelés, kötődés és törődés hiányát is igyekszik pótolni, amely alternatívát ad, személyes példát nyújt. Sok esetben ellenszélben. Nagyon erős társadalmi impulzusokkal (szélsőséges megoldásokkal, függőségekkel, fogyasztói idiotizmussal vagy a másokra szemernyi tekintettel nem lévő egyéni önzéssel, önmegvalósítással) szemben, illetve helyett. Ez időnként hasonlít egy extrém sportoló küzdelméhez az elemekkel, a környezettel és saját magával.
A pedagógusi tevékenység mindezzel együtt a hivatásból fakadó örömről és hűségről is szól. A kollégák közül sokan láthattak több generációt felnőni, megérni, és immár sokszor a tanítványok gyerekeit tanítják, esetleg évtizedeket eltöltve ugyanabban az intézményben.
Köszönjük Önöknek, hogy építenek, és köszönjük, hogy ha kell, akkor falakat bontanak. Szívós, ellenálló falakat: az önzését, közönyét, konokságét. Köszönjük a türelmüket (a „szenvedélyes türelmüket”, ahogy Ancsel Éva mondta egykoron); köszönjük, hogy nem adják fel, akkor sem, ha éppen tudják, hogy munkájuk eredményét csak nagyon sokára fogják érzékelni. Köszönet és hála. Laus!
