Olvasási idő: 
8 perc
Author

Korlátok, határok, szabályok

Az óvodák, iskolák élete összeomlana szabályok nélkül, ahogy a családoké is. A gyerekek persze szeretik feszegetni a határokat, mintha kizárólag ártalmukra válnának a felnőttek intelmei. Valójában már a pár éves gyerek is elveszettnek érzi magát, ha semmiféle rendszer, viszonyítási pont nem áll rendelkezésére. A nagyobbak pedig ki is harcolják a kapaszkodókat, hiszen tudni akarják, meddig mehetnek el.

A pedagógus az, aki megismerteti a gyerekekkel és a szülőkkel az adott intézmény rendjét, és elvárja az írott és íratlan szabályok betartását. De vajon az íratlan szabályokat, amelyeket magától értetődőnek tartunk, mindenki ismeri, és képes betartani? A szabályok, határok nagy része kultúránként különböző, de még egy kultúrán belül is rengeteg változatot látunk. Egyes családokban minden étkezéshez megterítenek, szalvétát, kést, villát, kanalat használnak, az ételt kínálótálban készítik az asztalra, és együtt ülnek le enni. Máshol nincsenek közös étkezések, mindenkinek más a napirendje, éppen csak bekapnak valamit az eredeti csomagolásból. Van, ahol csak az asztalnál lehet enni, van, ahol a gyerekszobában is vagy tévézés közben a nappaliban. Van, ahol már picikorban elvárják a gyerektől, hogy egyedül egyen, máshol sokáig etetik. Van, ahol a gyerek kedvére maszatolhat, máshol az első pillanattól kezdve megkövetelik a tisztaságot. És mivel ahányan vagyunk, annyiféleképp szocializálódtunk, nem mondhatjuk, hogy ez vagy az a forma mindenképp és egyértelműen jobb a másiknál. A pedagógusnak azonban az intézmény szabályait kell képviselnie, és arra kell törekednie, hogy a gyerekek betartsák őket. Akik könnyen lehet, hogy otthon mást tanultak.


Félreértések helyett

A fentiekből is láthatjuk, hogy ami számunkra magától értetődő, az másoknak nem feltétlenül az. A szabályokat tehát egyértelműen kell kommunikálni. A felnőtt-felnőtt kapcsolatokban is sok problémát okoz, ha a felek csak utalnak arra, hogy mit szeretnének, de nem fogalmaznak tisztán. Gyerekek esetében még azt is figyelembe kell vennünk, hogy a picik sokszor nem értik (mert életkoruk, tapasztalatlanságuk miatt nem is érthetik) az utalásokat vagy a magyarázatokat. A „Ne rosszalkodj!” felszólítás értelmezhetetlen egy négyéves számára. Vajon mi a rosszalkodás? Az, hogy nevetgélt a társával, az, hogy lóbálta a lábát, vagy az, hogy belemártotta a kenyerét a szaftba, és lecsöpögtette az abroszt? És mit kezdjen egy csoport azzal, hogy „Valaki segíthetne megteríteni!” Ki az a valaki? Vajon csak jó lenne, ha segítene az a valaki, vagy segíteni kell? Hogyan kell segíteni? Hozza be az a valaki a tányérokat, vagy hajtogasson szalvétát? A megfelelő fogalmazás a „Ki szeretne szalvétát hajtogatni?”, és ha senki nem teszi fel a kezét, akkor a kérdező így járt… Ha mindenképp szeretne segítséget, akkor kérdezés nélkül jelöljön ki egy gyereket: „Bence, ma te segíts nekem szalvétát hajtogatni!”

Komoly konfliktust okozhat, ha olyasmiről kérdezzük meg a gyereket, amiről mi már rég döntöttünk: „Felvesszük az utcai cipődet, jó?” A gyerkőc ebben az esetben joggal hiheti, hogy akár a benti cipőjében is kimehet az udvarra, ha úgy dönt. A legjobb, ha egyszerűen közöljük, hogy cipőcsere lesz, még jobb, ha már azonnal vesszük is az ölünkbe, és hozzá is fogunk. A kicsi gyerek ugyanis a legjobban a cselekedetekből ért.


Első: az ártatlanság vélelme

Szinte mindenkinek van olyan emléke, amikor nem értette, miért szidták meg, vagy nagyon is jól tudta, hogy nem az ő bűne volt, illetve nem szándékosan csinálta. Ez az egyik legnehezebben elfogadható dolog egy gyerek számára, aki éppen most tanulja meg, hogyan lehet jól tájékozódni a világban, illetve aki számára a szülő és a pedagógus a biztos pont, a viszonyítási alap. Maradjunk az első példánál: ha egy gyerek soha nem evett otthon késsel-villával, vajon honnan is tudná, hogy használni illik mindkét evőeszközt, és azt sem tudhatja természetesen, hogy hogyan kell. Ha egy gyerek után mindig rohangásztak a szülei az étellel, miközben ő játszott, vajon honnan tudná, hogy az óvodában végig kell ülni az ebédet? Ha Zsófi előtt borul föl a pohár, és árasztja el az asztalt vízzel, biztosak lehetünk-e benne, hogy Zsófi borította fel? És abban, hogy ez szándékos volt-e? Nagyon fontos, hogy fenntartsuk az ártatlanság vélelmét. Ha vétlen gyerekre ripakodunk rá, azzal bűntudatot keltünk benne, a gyerek megalázva érzi magát. Emellett meginog a hite a felnőttekben. „Megtorlás” előtt mindig tájékozódjunk. Ha egyáltalán szükség van megtorlásra.


A szülők és a bennük élő gyerek

Az óvodába érkező gyerekek sokféle tapasztalatot hoznak magukkal. Egyes családokban tekintélyelvű nevelés folyik, máshol éppen laissez-faire, vagyis a szülők már az elején bedobták a gyeplőt, és mindent lehet, nincsenek korlátok, szabályok. Van, ahol épp a szülő hangulatától, aktuális türelmétől függ, hogy egy-egy határsértésért kemény szidás, megtorlás vár-e a gyerekre, vagy éppen semmi következménye nincs a kihágásnak. És vannak demokratikusan működő családok, ahol előre egyeztetik a szabályokat és a szabályok áthágásának következményeit, de nem keverik össze a szülők a partnerséget az egyenrangúsággal, tehát nem engedik át a döntéseket és a felelősséget a gyereknek, amíg az nem érett rá.

Remek lenne, ha a legtöbb gyerek az utóbbi modellből jönne. De sajnos elég kevés szülő tudja optimálisan kezelni a szabályokat, szabályszegéseket. Vajon miért ilyen nehéz ez? Azért, mert nemcsak a saját gyerekével áll szemben, hanem a benne élő kisgyerekkel is, akivel lehet, hogy nagyon keményen bántak, amikor kicsi volt. Sokan megfogadják, hogy a saját gyereküket homlokegyenest másképp fogják nevelni, mint ahogy őket nevelték. Mások pedig meg vannak győződve arról, hogy ők maguk azért rendes emberek, mert a szüleik kemény kézzel bántak velük. Így tehát nem látják objektíven az eseményeket, nem látják a saját gyereküket egy teljesen önálló, külön személynek, illetve nem alakítottak ki önálló értékrendet, amit továbbadhatnának. Nem szabadok, hanem a saját gyerekkoruk béklyói kötik őket. Vagy kritikátlanul továbbörökítik a családi nevelési tradíciót, vagy teljes mértékben elvetik, de nem alkalmazzák rugalmasan az adott gyereknek és az adott helyzetnek megfelelően. Ráadásul a korlátok kijelölése és azok következetes betartatása senkit sem tesz túl népszerűvé. Azok az érett szülők, akik képesek elviselni némi morcosságot a gyereküktől annak érdekében, hogy bizonyos határkövek a helyükön maradjanak. Ugyanakkor arra is képesek, hogy amikor kell, rugalmasak legyenek, és ha egy gyerek kinő egy korlátot, arrébb tudják tolni.

Hogyan segítsünk a gyereknek az óvodában?

  • Pontosan fogalmazzuk meg az elvárásainkat!
  • Amikor kérünk valamit, szenteljük teljes figyelmünket a gyereknek: vegyünk fel szemkontaktust, fogjuk meg a kezét!
  • Ne tekintsük a gyereket bűnösnek, amíg nem derült ki biztosan, hogy az!
  • Ne büntessünk, mert az titkolózáshoz, hazudozáshoz vezet!
  • Kerüljük a rábeszélést, részesítsük előnyben a megbeszélést!
  • Ne magyarázzunk hosszan, inkább cselekedjünk!
  • Ha egy gyerek rendszeresen áthágja a szabályokat, próbáljuk megismerni a körülményeit, vonjuk be a szülőket a megoldáskeresésbe!
  • Kérjük az óvodapszichológus segítségét, ha nem találunk megoldást!

 

Hogyan segítsünk a szülőknek?

  • Osszuk meg a fenti tanácsokat velük is!
  • Segítsük megérteni, hogy bizonyos életkorú gyerektől mit várhat el!
  • Segítsük megérteni, hogy a gyereke önálló személyiség, akinek személyre szóló segítségre van szüksége a szabályok betartásához!
  • Javasoljunk neki segítséget, irodalmat, szakembert!

Szakirodalom

Rogge, Jan-Uwe: Kell a gyereknek a korlát.
     Budapest: Park, 2016.

Rogge, Jan-Uwe: Korlátok és kételyek.
     Budapest: Park, 2006.

Kast-Zahn, Anette: A dackorszak.
    Budapest: Central Médiacsoport, 2012.

Cohen, Lawrence J.: Játékos nevelés.
     Budapest: Kulcslyuk, 2015.