Ötvenhét éve biztosan nem készült ilyen átfogó és mindenre kiterjedő felmérés. Akkor más esemény „világította át” a magyar ifjúságot. Az eredmény pedig nem papíron, hanem sorsokban, emlékezetben, történelemben mérhető.
Ma viszont eltöprenghetünk azon, amit a Magyar Ifjúság 2012 kutatási jelentés elénk tár. Kortársainkról és tanítványainkról szól, 15-től 29 évesig. A kiegyensúlyozott konformitás nemzedékéről, amely keveset ad fel kényelméből és keveset vár azért, amit felad. Nem lázad és nem panaszkodik. Jövőképe bizonytalan, reménye józan, mérlegelése óvatos. Elfogadó és tudatos. Szabadidejét leginkább otthon, internetezéssel tölti, fogyasztói magatartása aktív, és a jó állampolgárról az jut elsőként eszébe, hogy adóját befizeti, és a törvényeket betartja. Hazáját szereti, de ez a legutolsó ok, ami visszatartja abban, hogy elhagyja.
Különös, békés, csendes ezredfordulós nemzedék ez. Nem elveszett, mint ahogyan a 80-as években születettekről gondolták és nem is lázadó, amint a hatvanasokat megénekelték. Ők az Y-ok az ábécé végéről, akik tudják, hogy már mindenki az Alfa generációra vár. A felmérésben nincs semmi megrázó, ahogy azokat sem könnyű felrázni már, akikről szól. Kortársainkat és tanítványainkat. Akik ott ülnek a padokban, és megtanultak a megélhetésről álmodozni a szabadság helyett.
Számolnak esélyeikkel és leszámoltak illúzióikkal – bár erről már nem szól a felmérés, ezt már csak én érzem, amikor tanítványaimmal beszélgetek. Érdekli őket a közélet, de nem hiszik, hogy alakíthatják: derűs kiábrándultságuk egyszerre elbűvölő és elszomorító. Nem mondhatják, hogy nagyon nehéz nekik. És ez sem könnyű.
Tudom, hiba volna párhuzamot vonni köztük és az 57 évvel ezelőttiek között. Más kor, más rendszer, más világ. És mégis. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a maiak belátó kényelmességében az akkoriak reményeit keressem. Vagy, hogy a maiak nemzeti öntudatában az akkoriakra való eleven emlékezést. Valamiféle természetes folytonosságot, amelyben nem hálával, hanem áldozatra kész életünkkel felelünk azoknak, akiknek jólétünket, sokszor kritizált szabadságunkat köszönhetjük.
Október-november a vértanúság, a szabadság és az elmúlás ünnepeit hozza. Az iskolákban már szervezzük az ünnepségeket, a szavaló bele-belesül a versbe, sokakat szorít az ünneplő cipő és sokat esik az eső. Nehéz ilyenkor friss lélekkel igazodni a szokásoshoz. De a ma ifjúsága leginkább ezt kaphatja tőlünk. Lendületet, hitet, önbizalmat és erőt ahhoz, ami a feladatuk és a jövőjük. A múlt ifjúsága pedig a maiak örömét abban, amit számukra kivívtak.
„Mit elvesztek, ötven vagy száz év múltán
az ifjúságtól mind visszakapom (…)”
(Faludy György: 1956, te csillag)
