Olvasási idő:
21 percAuthor
Konfliktuskezelés az óvodában
Tanácsok óvónőknek
Az óvoda olyan munkahely, ahol mindenki erős érzelmekkel dolgozik. Az óvónő, az óvodás és a szülő egyaránt kerülhet olyan helyzetbe, amely konfliktusforrás lehet.
Az óvónő egyik feladata, hogy egybetartsa a csapatot, úgy, hogy a gyerekek is jól érezzék magukat, ehhez pedig rendszerre, rendre és keretekre van szükség, amelyekhez ragaszkodnia kell. A gyerekek különböző szerkezetű és értékrendű családokból érkeznek, különböző temperamentummal, érzékenységgel. A szülők pedig féltik a gyereküket az ismeretlentől, vannak, akik lelkifurdalást éreznek amiatt, hogy közösségbe adták a kicsit. Érzelmek, felelősség, indulatok! Megannyi ok a súrlódásra.
Mit kezdjünk a konfliktusokkal?
A) Lehetünk konfliktuskerülők. Ez a legkevésbé hatékony, mert a problémát csak a szőnyeg alá söpörjük, de nem jön létre megoldás.
B) Megelőzhetjük a konfliktusok egy részét – ha ismerjük a gyerekek és a szülők lelkiállapotát, és azt, hogy mi az, amit elvárhatunk tőlük.
C) Kezelhetjük a konfliktusokat – ha ismerjük azokat a kulcsokat, amelyek úgynevezett „győztes–győztes” játszmákhoz vezetnek, vagyis mindenki elégedetten távozik.
A) A konfliktuskerülők
Mindannyiunknak van olyan ismerőse, aki retteg attól, hogy valakivel vitába keveredjen, hogy olyan helyzetbe csöppenjen, amelyben meg kell védenie a maga igazát. Ennek több oka is lehet. Van, aki egész gyerekkorában a szülei veszekedését hallgatva, tudattalanul „megfogadta”, hogy ő aztán nem fog soha vitát gerjeszteni vagy veszekedni, hiszen ezzel megkeserítené mások életét. Van, akinek nagyon kevés az önbizalma ahhoz, hogy bármit kétségbe vonjon, hogy vitába keveredjen, hogy meg merje védeni magát, a maga igazát, és meg tudja fogalmazni az érveit éles helyzetben. Van, aki soha nem is biztos az igazában. A konfliktuskerülők minden vitában a veszekedés rémét látják. A konfliktuskerülőkkel csak látszólag szép az élet, valójában hajlamosak arra, hogy olyan kompromisszumokat kössenek, melyek a környezetük számára hátrányosak. Nem tudják képviselni a saját érdekeiket, de a családjuk, gyermekeik, vagy más, tőlük függő személyek érdekeit sem, legföljebb szélsőséges esetben. Sokszor elszalasztják a lehetőséget arra, hogy már akkor felhívják a figyelmet bizonyos nehézségekre, amikor még egyszerűen megoldhatók lennének. Ők azok, akik görgetik maguk előtt a problémát, vagy éppen a szőnyeg alá söprik, nem vesznek róla tudomást.
Konfliktuskerülő például az a szülő, aki hosszú hónapokig nem jelzi az óvónőnek, hogy a gyereke fél az egyik óvodástársától, emiatt nem akar oviba menni, minden reggel sír. Az ilyen szülő nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy kétségbe vonja az óvónő pedagógiai képességeit.
Konfliktuskerülő az az óvónő, aki nem szól a szülőknek, hogy az éppen szobatisztává vált gyerekre egyszerűen letolható nadrágot adjanak. Nem meri figyelmeztetni a szülőket arra, hogy nem ismerik fel a gyerekük szükségleteit. Szegény gyerek, hiába igyekszik, nem boldogul egyedül a kantárossal, és többször becsurrantott már, miközben kétségbeesetten próbált levetkőzni.
Mindkét esetben a gyermek érdekei sérülnek a felnőttek kommunikációs problémája miatt.
B) A megelőzés kulcsa az empátia
Ha tudjuk és átérezzük, mit élhet át az oviba kerülő gyerek, és mit élhet át a gyerekét oviba írató szülő, könnyebben el tudjuk kerülni az összezörrenést. Az empátia folyamatát dr. Buda Béla pszichiáter így írja le: „az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelki állapotába. Ennek a beleélésnek nyomán meg tud érezni és érteni a másikban olyan emóciókat, indítékokat és törekvéseket, amelyeket az szavakban direkt módon nem fejez ki, és amelyek a társas érintkezés szituációjából nem következnek törvényszerűen. A megérzés és megértés fő eszköze az, hogy az empátia révén a saját személyiségben felidéződnek a másik érzelmei és különféle feszültségei. Ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy a személyiség beleéli, mintegy a másikba vetíti önmagát.”
Az empátia minden olyan foglalkozás során elengedhetetlen, amely napi kapcsolatot feltételez más emberekkel. Az óvónő munkája során a szülő és a gyermek is érezheti magát kiszolgáltatottnak, hiszen élénk érzelmeket kelt bennük az egymástól való elszakadás, az új közegbe való beilleszkedés. Gyakori kommunikációs hiba, amikor az egyik fél érzelmeire a másik fél érvekkel reagál, és elvárja, hogy ettől azonnal oldódjon a konfliktus. A tapasztaltabb pedagógusok tudják, hogy idő kell ahhoz, hogy az információ az észtől elérjen a szívig, vagyis valóban gyökeret verjen, belsővé váljon, és megváltoztassa a viselkedést. Nem elég a szülőnek azt mondani, hogy vigyázunk a gyerekére, és mindent megteszünk azért, hogy jól érezze magát. A szülő „az eszével” hamarabb megérti, hogy az óvoda a gyereke számára biztonságos, mint a szívével. Ám a bizalom csak akkor mélyül el, ha a „szívével” is tudja, hogy az oviban minden rendben van.
MIT ÉL ÁT A SZÜLŐ?
A gyermek elengedése
Nem ritka, hogy a szülő félve, ellenérzésekkel telve viszi óvodába a gyerekét. Ennek sok oka lehet, melyek többnyire teljesen függetlenek az adott óvodától és óvónőtől.
Előfordul, hogy a szülő egyszerűen „nem érett meg” arra, hogy elváljon a gyerekétől. Bűntudata van amiatt, hogy oviba adja. A gyerekét nem háromévesként kezeli, hanem úgy, mint egy kisbabát. Kiszolgáltatottabbnak tartja, védtelenebbnek, mint amilyen, és nem bízik benne: abban, hogy meg tudja védeni magát, hogy föl tudja magát találni, ha szükséges, és elvisel bizonyos szintű frusztrációt maradandó sérülés nélkül. Retteg attól, hogy elveszíti a teljes kontrollt a gyereke felett. Pszichológusi pályafutásom során több meglepő mondatot is hallottam már ezzel kapcsolatban. „Eddig csak azt hallotta, amit mi mondtunk neki, most más is mond neki dolgokat, olyat is, amit én nem szeretnék.” „Biztos le fog esni a mászókáról. Életveszélyes, hogy mászókák vannak az udvaron!”
Ez a fajta túlóvás, féltés nem természetes, nincs rendben, akadályozza a gyermek fejlődését, kibontakozását. Pedagógusként tisztában lehetünk ezzel. Ám azzal is tisztában kell lennünk, hogy ezt az érzést a szülő nem választotta, nem jó dolgában viselkedik így, hanem tényleg végtelenül szorong a gyereke miatt. Nem segítünk azzal, ha nyíltan kritizáljuk, vagy szembesítjük a ténnyel, hogy nála valami nincs rendben. Mint írtam: a szülői érzelmeket nem tudjuk érvekkel befolyásolni pillanatok alatt. A magyarázat legtöbbször nem elég. Szükség van empátiára is.
Az óvodával kapcsolatos szülői ellenérzések másik vonulata, amikor a szülő úgy, ahogy van, utálja magát az óvoda intézményét, illetve lehet, hogy ez az ellenszenv mindenféle gyermekintézményre kiterjed. Lehet, hogy ő maga nagyon rosszul érezte magát az óvodában vagy az iskolában, rossz emlékei vannak róla, nem tudott beilleszkedni, nem szerette az óvónőjét, szenvedett, amikor délután aludni kellett volna, megtömték az ebéddel, se szeri, se száma az ilyen szülői történeteknek. Itt a valódi probléma az, hogy a szülő azonosítja magát a gyermekével, fel sem merül benne, hogy az ő gyereke egy másik személy, aki lehet, hogy imádni fogja az ovit, a gyerektársaságot, az óvónő meséjét, a játékot az udvaron és így tovább. Ez a helyzet sem optimális, itt is hiányzik, hogy a szülő bízna a gyermekében, és hinne abban, hogy a gyerek saját erőforrásokkal rendelkezne a saját problémái megoldására.
A szülő itt is mély érzelmeket él át, a maga módján a legjobbat akarja a gyermekének. Sajnos ezek az érzelmek mindkét esetben hat(hat)nak a gyerekre, aki ilyen háttérrel lehet, hogy nehezebben fog beszokni és beilleszkedni.
Minden intenzív érzelem torzítóan hathat a percepcióra is: az a szülő, akinek ellenérzései vannak az óvodával szemben, az óvodában történteket negatívabban fogja látni, mint az a szülő, aki szívesen viszi oviba a gyerekét. A túlóvó, vagy „óvodaellenes” szülő a kisebb konfliktusokat vagy a természetes nehézségeket is hatalmas problémaként fogja megélni, minden esetben igazolást talál majd a saját ellenérzéseire.
Mit tehet az óvónő?
- Tudatosítsuk magunkban, hogy a szülő ellenérzése nem személyesen nekünk szól, és nem a mi intézményünkre vonatkozik, hanem magára az óvodai helyzetre. A legrosszabb, ha a szülő kétségeit, kételkedését személyes sértésként kezeljük. Lépjünk egy lépéssel távolabb, nézzük meg a helyzetet innen!
- Tegyük fel a kérdést magunknak: mit érezhet a szülő? Kérdezzük meg tőle: mi az, ami segítene neki ebben a helyzetben. Hallgassuk meg! Biztosítsuk róla, hogy számunkra fontosak az érzései. Ha kéri, keressünk lehetőséget hosszabb személyes beszélgetésre.
- Legyünk mi magunk is türelmesek. Ezzel együtt kérjük meg a szülőt, hogy adjon esélyt annak, hogy jobbra fordulnak a dolgok. Tehát kérjük az ő türelmét is.
MIT ÉL ÁT A GYERMEK?
A szülő elengedése
A közösségbe kerülő kisgyereknek nagyon nagy fordulat áll be az életébe. Ez akkor is érvényes, ha a gyermek már járt másik közösségbe, családi napközibe, bölcsődébe, játszóházba. Az óvodakezdéssel járó lélektani folyamatoknak ugyanis csak egy része az, hogy a gyerek megtanulja az új szabályokat, megismeri az új gondozókat és gyerekeket, és megszokja, hogy az anyukája nincs vele. Sokkal hangsúlyosabb az az érzékeny, finom változás, ahogy a kötődés kialakul a gondozónők, az óvónő, a dajka és más felnőttek felé.
Az újszülöttek úgy érkeznek a világra, hogy érzékenyek az őket körülvevő emberek jelzéseire, tehát felkészültek a kötődés kialakítására. A kötődés egy kitűntetett kapcsolati forma a gyermek – és természetesen a felnőtt – életében. A szülő-gyermek kötődés azt biztosítja, hogy a gyámoltalan csecsemő mindig számíthasson a szülői jelenlétre, segítségre az életben maradás érdekében. Olyan erős kötelék, amelyet – jó esetben – a szülő is igényel, és tesz is a kialakulásáért. A kötődés alapja a bizalom: az újszülött megszületése pillanatától a felnőttekre van utalva, ezért tökéletesen megbízik gondozóiban. Ha a szülő felismeri a kisbaba valódi szükségleteit, és válaszol is azokra, akkor a bizalom fennmarad. Ha a síró kisbabát a szülő fölveszi, és megvigasztalja, ha a mellet kereső csecsemőt az anyja megszoptatja, ha a mosolygó, gagyogó babára visszamosolyog, és válaszol neki, akkor a baba azt tanulja meg, hogy érdemes jelezni a szükségleteit, figyelnek rá. Bízhat a felnőttekben. Az ilyen „válaszkész” gondoskodás megerősíti a kisgyerek veleszületett feltételezését, hogy a világ biztonságos.
A legtöbb családban egy „elsődleges kötődési személy” létezik, általában az anya, aki a csecsemőt az idő túlnyomó részében gondozza. Fontos tudnunk, hogy nem ez az egyetlen, és közel sem ez a legjobb formája a családi életnek, a baba számára megfelelő (ha nem jobb), ha több (de nem sok) személy is részt vesz a róla való gondoskodásban, és így a kötődés több személyre is kiterjed. Ha az apa és/vagy a nagyszülő is jelen van a gyermek életében, ez általában kiegyensúlyozottabb helyzetet teremt. Ezt a mély és biztonságon alapuló kapcsolati mintát a gyermek, ahogy nő, más személyekre is kiterjeszti, bár nem olyan mélységben, mint az első években. Az óvodai beszoktatás idején is ez történik. Az a kisgyerek, aki otthon biztonságban érezte magát, bízik a világban, és ha van egy vagy több (de nem sok) személy, aki hasonló biztonságot és melegséget sugároz, akkor az élet más helyszínein, az „elsődleges kötődési személy” (vagyis többnyire az anya) nélkül is jól fogja érezni magát. Az óvodai beszokásnak ez a lényege. A gyerek tehát nem megszokja, hogy az anyja nélkül is tud boldogulni, hanem bizalmi kapcsolatot alakít ki az óvodai gondozóival, vagyis új kötődés jön létre, amely helyettesíteni tudja az anya által nyújtott biztonságot.
Miért fontos ezt tudnunk? Ezt a gondolkodásmódot követve nem arra fogunk törekedni, hogy az anyát (vagy a gyereket kísérő családtagot) minél hamarabb eltávolítsuk a csoportszobából, hanem arra, hogy fenntartsuk a gyerek biztonságérzetét (ha ehhez kell a szülő, akkor az ő jelenlétében), és eközben elnyerjük a gyermek bizalmát.
Mit tehet az óvónő?
- Tudatosítsuk magunkban, hogy a gyermek számára nagyon nagy feladat az új kötődés kialakítása. Akkor sikerül könnyebben, ha érzi, hogy bízhat bennünk.
- Beszéljünk az édesanyával a gyerekről, ismerjük meg a gyerek szükségleteit, temperamentumát.
- Szenteljünk a gyereknek annyi figyelmet, amennyit az adott körülmények között lehet. A szülőtől kapott információk alapján találjuk meg hozzá a kulcsot. Lehet, hogy az ölelés, a beszélgetés, mese vagy a közös tevékenység segít a szoros kapcsolat kialakításában.
- Ne küldjük el a szülőt már a beszoktatás első napjaiban, de kérjük meg, hogy lehetőleg legyen passzív, engedje át nekünk a kezdeményezést.
BABÁBÓL KISGYERMEK
Korlátok, keretek, képességek
Az a gyermek, aki háromévesen kerül óvodába, éppen hatalmas lépéseken van túl a csecsemőből kisgyermekké válás útján. Ebben a korban stabilizálódnak azok a készségek, amelyek segítik, hogy a gyermek az alapvető funkciókat tekintve „önállóan megálljon a lábán”. A szobatisztaság, az öltözködés, evés, elalvás jó esetben már megy egyedül is, de legalábbis szülő nélkül, egy másik felnőtt segítségével. A gyerek akkor jut erre a szintre a legkönnyebben, ha az első három évét biztonságos, stabil közegben élte, a képességeinek megfelelő szabályozás, a szükséges korlátok és keretek megtapasztalásával.
Optimális helyzetben a gyermek már az első hetektől kezdve megtapasztalja a fent említett „szükséges korlátokat”. Ez – a közhiedelemmel ellentétben – nem abban áll, hogy hagyják sírni, vagy hogy időre etetik. Valójában azt jelenti, hogy az – akár akaratlanul elkövetett – „vétségeknek” az első perctől következménye van. Ha a baba ráharap a mellre, ha belemarkol a testvére hajába, ha belemar az apja arcába, akkor a környezete finoman, de határozottan jelzi, hogy ez így nincs rendben. Amikor hét-nyolc hónapos kor körül képes helyváltoztató mozgásra, a szülők már fizikai korlátokat is állítanak, de egyre több a verbális figyelmeztetés: nem szabad a zsinórokat rángatni, nem szabad a kutya vizét kiborítani és így tovább. Ahogy a kisgyermek egyre kíváncsibb és egyre ügyesebb lesz, egyre több korláttal kell szembenéznie. Emellett az egészséges családban egyre többször veszik figyelembe a szülők a saját szükségleteiket, hiszen a kisgyerek már jobban terhelhető, mint a csecsemő. Lassan képes lesz arra, hogy elviselje, hogy igényei nem azonnal, vagy nem a szokásos módon elégülnek ki: tud várni az ebédre, kibírja, ha a csúszdán nem ő csúszhat le először, elviseli, hogy a nagyi altassa el, amikor a szülei színházba mennek és így tovább. Egyre több elvárással találkozik: egyen-igyon önállóan, szóljon, ha pisilni kell, aludja át az éjszakát. Olyan keretek, szabályok veszik körül, amelyek segítenek a család számára kiegyensúlyozott életet élni. Így jut el szép lassan, fokozatosan oda, hogy képes legyen a szülők folyamatos jelenléte és támogatása nélkül is jól érezni magát, hiszen megtanulja, hogy ha baj van, számíthat rájuk, vagy a bizalmába fogadott személyekre, például az óvónőre.
Ha ezekkel a készségekkel nagy baj van, feltételezhetjük, hogy a szülők nem a gyermek életkorának megfelelő elvárásokat állítottak a pici felé. Gyakori, hogy túl gyors önállósodást várnak el – kezdettől „nevelik”, szigorú napirendre szoktatják, hagyják sírni, túl korán elvárják a szobatisztaságot stb. Illetve az sem ritka, hogy a nagyobb gyereket még csecsemőnek tekintik, vagyis folyamatosan kontrollálják, minden nehézségen átsegítik, mint ahogyan a cikk elején is említettem. A szülő természetesen nem rosszindulatból véti el a dolgot, mindig áll valami nehézség emögött (rossz párkapcsolat, önértékelési zavar, családon belüli határproblémák a nagyszülőkkel stb.). Az óvónő számára komoly feladat, hogy az evés, alvás, szobatisztaság terén mutatott hiányosságok ellenére integrálni tudja a gyermeket a csoportba, és a szülőkkel együttműködve átsegítse a kicsit a nehézségeken.
Mit tehet az óvónő?
- Megérti, hogy a probléma összetett, hogy a gyermek általában inkább elszenvedője, mint kiváltója az ilyen helyzeteknek. Az első évek szocializációs hibáiért sem mindig önmagában az adott szülő felelős. Ne a hibást keressük, hanem a megoldást.
- A megszégyenítés, a büntetés nem segít az alvással, evéssel, szobatisztasággal kapcsolatos problémákon sem. Érdemes az adott gyermek képességeit, érzelmi állapotát figyelembe véve, a szülőkkel együtt, esetleg az óvoda pszichológusát bevonva kialakítani stratégiát a probléma megoldására.
C) Kezelhető konfliktusok
Bármenyire empatikus és türelmes az óvónő, könnyen előfordulhat, hogy konfliktus alakul ki a pedagógus(ok) és a szülő(k) között. Az egyik legfontosabb, és talán legnehezebb eleme a konfliktussal terhelt kommunikációnak, hogy általában mindkét félben erős érzelmeket vált ki. Az első és legfontosabb lépés ebben az esetben, hogy tisztázzuk: a szülő és a pedagógus nem ellenérdekelt felek. Mind a ketten azt szeretnék, hogy a gyermek, vagy az óvodai csoport kiegyensúlyozott légkörben töltse óvodás napjait. Ha erre felhívjuk a szülő figyelmét, valószínűleg megérti, hogy a problémát csak együtt oldhatjuk meg, együtt kell működnie. Nincs helye haragnak, sértettségnek, megbántottságnak.
Fontos, hogy a felek tiszteljék egymást, és tiszteljék önmagukat is. Az ártatlanság vélelme mindenkit megillet, a kialakult konfliktus során ne feltételezzük, hogy a másik fél rosszat akar, de azt se engedjük meg, hogy ő eleve rosszat feltételezzen rólunk.
Nagyon fontos, hogy egyértelműen és érthetően kommunikáljunk. A túl bonyolult vagy éppen a csak félig kimondott üzenetek fokozhatják a konfliktust. Ha nem értünk valamit, tisztázzuk. Ha a kommunikáció során saját magunkon, vagy a vitapartneren azt vesszük észre, hogy nem a konkrét eset történései, hanem sztereotípiák vagy előítéletek irányítják, tereljük vissza a párbeszédet a konkrét eset felé.
A legjobb, ha nyugodt környezetben ülünk le megbeszélni a gondokat, és arra törekszünk, hogy mind a két fél győztesen kerüljön ki a helyzetből. Ehhez szükséges tisztázni, hogy valójában mi a probléma. (Pl. a szülő szerint veszélyes a nagycsoportosoknak a kicsikkel együtt használni az udvart. A kislánya fél a nagyfiúktól.) Beszéljék meg, hogy kik az érintettek. (A kiscsoport óvónői, a nagycsoport óvónői, az óvodavezetés, a gyerekek.) Milyen megoldások léteznek? Ilyenkor érdemes az összes, még a meghökkentő megoldási lehetőségeket is felvetni! (A csoportok külön mennek ki az udvarra; a nagyok és a kicsik nem keverednek, az udvar különböző területein játszanak; valaki mindig vigyáz a félős kislányra; valaki figyeli a fiúkat, hogy ne menjenek oda a kislányhoz; irányított játékot játszanak együtt, ami oldja a kislány feszültségét stb.) Ezek után együtt kiválasztják, melyik a legjobb megoldás, amely kivitelezhető, és a kislány és a többi gyerek, valamint az óvónő szükségleteit és lehetőségeit is figyelembe veszi. Ha mindkét fél megnyugtató választ kapott, érdemes a szülővel egy későbbi időpontban újra leülni, és nyugodt légkörben beszélni arról, miért félti ennyire a kislányát.
Továbbgyűrűző, megoldhatatlannak tűnő, erős érzelmeket felkorbácsoló esetekben érdemes pszichológus vagy mediátor segítségét kérni.
