„S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”.
Pontosan erről van szó. De ehhez kell valami. A turista Eötvös Loránd emléke. A szülő, aki kiviszi gyermekét a Normafához. A tanár, aki a történelmet, tudósokat, írókat, költőket – az adott helyhez köti. Azután, már önálló kamaszként, a vadregényes Pilis. Vali néni, aki iskolai szünetekben a fiatalokkal többnapos túrákra ment. Végiggyalogolták a dél-dunántúli kéktúrát, azután meg részletekben az országos kéket. Még nem volt „Egymillió lépés...”. Már alig voltak turistaházak (felszámolták a Turista Ellátó Vállalatot, a turisták saját két kezével épített házakat). Falvakban szálltak meg. A hegyek után fölfedezték a dombvidékeket és a síkterületeket is. Turistautakat festettek. A bátrabbak a Magas-Tátráig, a Fogarasi-havasokig is merészkedtek. Egyesek kerékpárra pattantak (nem voltak még kerékpárutak). Csatlakoztak a Tisza-túrához, pedig még nem voltak kempingek.
Ennyi volt a világ: a Pilis, a Börzsöny, a Cserhát (amely nem keverendő össze a Csereháttal), a Mátra, a Bükk és a Zempléni-hegység. Később a Vértes, Bakony, Mecsek, Balaton-felvidék.
Galgóczi Erzsébet írja valahol, hogy ők, falujáró újságírók-írók néha azzal szórakoztatták egymást, hogy mondtak egy falunevet, s vizsgáztatták egymást, ki tudja megmondani, az valójában hol is van. Általában tudták.
A turistaemlékek ma is előjönnek. Például Uppony... A csodás Upponyi-szoros után érkeztünk a faluba, s a fizetővendéglátó-szolgálat keretében szállásoltak el bennünket. Finom fokhagymás pirított kenyeret és teát kaptunk. Másnap reggel a szállásadó asszony azt mondta, hogy nagyon szeretné ezt a városi gyereket örökbe fogadni, mert első látásra megszerette... Tréfásan mondta, de én rögtön láttam a szemében a nagyon mély szomorúságot. Vali néni is tréfával ütötte el: a húgom gyermeke, igaz, van ott négy is, de már másnak se adták... Negyven év telt el az upponyi pihenő óta. Megnől az ember szíve, mondaná Lőrincze Lajos, ha „megszólalnak” a helynevek: Egyházashetye, Nikla, Kőszeg, Szombathely, Pannonhalma, Zirc, Tihany, Rácegrespuszta, Szekszárd, Kiskőrös, Szeged, Hódmezővásárhely, Gyula, Sátoraljaújhely, Széphalom, Vizsoly, vagy, hogy tágabbra nyissuk a kaput: Pusztakamarás, Gyergyószentmiklós, Szabadka, Lendva, Érsekújvár, Lőcse, Királyhelmec, Munkács...
Egyszer mozgalmat akartam indítani a legszebb magyar helynevekért. Egyet rögtön ajánlani is akartam: Szépkenyerűszentmárton. A tulajdonnevekhez ki-ki hozzá tudja tenni a maga érzelmeit. Az emlékeinkben való tallózáson túl ajánlható ehhez a játékhoz Lelkes György Magyar helységnév-azonosító szótára, benne az összes egykor volt és mai helynevünkkel.
A táj feltöltődik, megtelik érzelemmel, például idézetekkel, melyek váratlanul (tanulmányainkból, memoriterekből, élményeinkből) felfakadnak, és pontosabban mondják el, amit érzünk:
„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom...”
