„Eddig állatorvos szerettem volna lenni, de most azt gondolom, szívesen foglalkoznék kémiával” – mondja a 11 éves Chantome Anna a BME Gyerekegyetemen szerzett élményei alapján. Talán egy látványos kísérlet volt rá ekkora hatással, talán a tanár „mesés” témafelvezetése vezette rá a tudomány sárga köves útjára, talán őt is elvarázsolta a hatalmas épület, a nyári nap vakító fénye, vagy csak átragadt rá több száz, színes pólós gyermek öröme és kíváncsisága, nem tudni. Míg azonban Anna eljut a pályaválasztásig, sokféle tanulási élmény fogja érni. És nem lesz mindegy számára, hogy a világot felfedezni való terepként látja, ahol kedvére kereshet-kutathat, vagy rögös útként, amelyet végig kell járnia, mert ez az élet rendje.
Hogy a tanár milyen „világképet” sugall, nem mindegy. De az sem, hogy észreveszi-e a tanulóban a gyermeket. Érdekli-e a személyisége, meg akarja-e tudni, mire vágyik, engedi-e kíváncsinak lenni, kérdezni, új megoldásokat találni. És bátorítja-e, motiválja-e, keresi-e a gyermek számára a kibontakoztató lehetőségeket.
Olykor elég egy kemény hangú kritika, hogy egy életre kedvét szegje, máskor pedig elég egyetlen szívből jövő mondat, hogy begyógyítsa régi sebeit, és új távlatokat nyisson előtte. Erre példa Jókai Anna visszaemlékezése két egykori tanítójára.
„Én az elemi iskola, a »mintaiskola« három első osztályával hadilábon álltam. Nem szerettük egymást a tanítónőmmel. Nehezen tanultam meg írni, szabálytalan, rendetlen betűim voltak, s emiatt három éven keresztül folyamatosan megszégyenítettek. Hiába tűntem ki az olvasással, a fogalmazással, mindig csak azt hallottam: »Bezzeg az írás… mocskos, rendetlen munka!« Felmutatták a füzetemet, és az osztály – a gyerekek kegyetlenek! – kinevetett. Szorongásos álmok után mentem iskolába, utáltam a ceruzát, a tollat…
S akkor jött, negyedikben, Vali néni! Végigsétált a padok közt, belepillantott a leckékbe, s amikor hozzám ért, azt kérdezte:
– Kislány, miért remegsz? Félsz valamitől?
Bennem akkorra már nagy adag dac is összegyűlt.
– Úgyis tudom, mit tetszik mondani… Hogy ez ronda, piszkos írás, s álljak ki a sarokba!
Vali néni közel emelte a szeméhez az irkámat, majd egy kis csönd után azt mondta – de milyen meleg, édes hangon:
– Hát tényleg csúnyán írsz… De hát olyan nagy baj ez, hogy ennyire neki kell keseredni?
Megsimogatta a fejem.
– Tudod, te egyéniség vagy… balról-jobbra döntöd a betűket, ritkaság, ilyen korán… s milyen érdekes a sormintád!
Leírhatatlan – még ma is – az a változás, ami bennem végbement. Mintha görcs alól oldódott volna a kezem – ráéreztem a betűformákra, s nemcsak megtanultam, de megszerettem a betűvetést. Játék helyett is írtam.”
A tanár viselkedése szívében rejlik: szereti-e, amit csinál, van-e (még) benne tűz a saját „tudománya” iránt, s egyáltalán akarja-e, hogy átragadjon – nemcsak a tudás, hanem elsősorban – a keresni vágyás öröme a gyerekre.
