Author

Késésben?

A nyári szünidővel van egy kis baj. Nevezetesen, hogy előbb „feléljük”, mint hogy bekövetkezne. Igen, előző októberben, amikor kénytelenek vagyunk elhalasztani a szekrények átpakolását, decemberben, amikor hozzá sem kezdünk az ajándékba kapott regényhez vagy éppen szakkönyvhöz, februárban, amikor ráébredünk, hogy már egy éve ígérgetjük a nagycsaládi találkozó megszervezését, vagy júniusban, amikor a megírandóval, a kitöltendővel, az átrostálandóval már csak az első szabadságos napot várjuk. És akkor még az e-mailekről, a befőznivalóról és a jövő tanévről nem is beszéltünk.

Mire elérünk a szünethez, az megszűnik szünet lenni. Megtelik programokkal és feladatokkal, azokkal, amelyeket elhalasztottunk vagy elmulasztottunk, és azokkal, amelyeknek úgyis nyáron volt a „helyük”. Mire kitör a nyár, a maga 40 fokos, parancsoló erejével, már azt őszt várjuk, amikor újra minden az órarendek és menetrendek ritmusában zajlik. Hiszen ősszel már újra van ürügy arra, miért nem jut időnk semmire.

Az előre elköltött vakáció tulajdonképpen az életünk hitelválsága. Állandó időszegénységben élünk – így mondják a lassúság mozgalmának tagjai. Vezérlő gondolatuk az, hogy a múló idő helyett a kiteljesedőben kellene élnünk. Abban a régóta elfeledett dimenzióban, amely nem vonalszerű, és nem a rohanásról szól. Előfutáruk az a Carlo Petrini, aki 1986-ban megakadályozza, hogy a római Piazza di Spagnán McDonald’s gyorsétterem nyíljon, majd bevezeti a gyorsétel ellentéteként a lassú étel, később a lassú város gondolatát és divatját. 1999-ben Geir Berthelsen megalapítja a Lassúság Világintézetét, amelyet voltaképpen „think tank”-ként, gondolat- és ötletgyárként üzemeltet. Tanácsokat adnak arról, hogy lehet lassan élni, lassan céget vezetni, milyenek a lassú termékek (pl. a Lassú Sör). Ez nem holmi piaci innováció vagy üzleti mutatvány, sokkal inkább válasz. Válasz az emberi idő hitelválságára. Az elrohant percekre, az előre betáblázott, végigsietett évszakokra, arra a hajszoltságra, amelyben másokról, de már magunkról is elfeledkezünk.

„Miért tűnt el a lassúság öröme? Hol vannak a hajdani ődöngők? Hol vannak a népdalok semmittevő hősei, a vándorlegények, akik malomról malomra járnak és a csillagos ég alatt alszanak? Eltűntek volna a mezei ösvényekkel, a rétekkel, a tisztásokkal, a természettel együtt? Egy cseh mondás szép hasonlattal határozza meg édes semmittevésünket: nézegetik a Jóisten ablakait. Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik, az boldog. Világunkban a semmittevés tétlenséggé változott, ami egészen más: a tétlen ember frusztrálva van, unatkozik, s egyfolytában a hiányzó mozgást keresi” – írja Kundera a Lassúságban.

Azt hiszem, nekünk is vigyáznunk kell, hogy a nyári szünidő ne „adászavar” legyen, hanem igazi magunkra és másokra találás. Lassú idő, amelyben minden percnek saját értéke, állandósága van – s nem csak egy határidőhöz képest.

Sietnünk kell: már csak egy csengőszó, és itt a szünet. És erről a lassúságról most jó volna nem lekésni.