Kerekes Barnabás

A tanár úr készséggel vállalkozik az interjúra. Elmagyarázza a legcélszerűbb útvonalat, s az iskola kapujában fogad. Szíves házigazdaként nagy szeretettel mesél az épületről, az itteni munkáról. Éppen ezért nem lepődöm meg azon, hogy a következő gondolatok jutnak eszébe, amikor a díj névadójául szolgáló latin mondásról (bonis bona discere – jótól jót tanulni) kérdezem.

– Pedagógusként természetes feladat, hogy az ember jó legyen és jót adjon a diákjainak, hiszen az volna az ember lényege, hogy igyekezzen jobbá tenni a környezetét. A mi munkánk nem jár azzal, hogy maradandó szobrokat, filmeket alkossanak rólunk. De van egy óriási ajándéka hivatásunknak: minél több tanítványunk van, annál többet visznek el és építenek saját életükbe a szavainkból, tetteinkből – belőlünk. Ezzel akkor szembesülök, amikor húsz-harminc évvel ezelőtt végzett diákjaim keresnek meg, és sorra emlegetik a tanórákon elhangzott mondataimat. Nem évszámokat vagy topográfiai adatokat: olyan gondolatokat, amelyek segítettek nekik eligazodni az életben. Nagy lehetőség a tanár számára, hogy jobbá tehet tizennégy-tizennyolc éves fiatalokat, még akkor is, ha ezt a maguk tiszta naivitásában – olykor még a szabadság, szabadosság és a szabatosság fogalmát is összekeverik! – nem mindig veszik észre.

– A tanár úr számos díjat, megérdemelt elismerést kapott pályafutása során. Ezekről rendkívül szerényen nyilatkozott.

– Inkább a kétségek erősödnek bennem, amikor díjat kapok. Ilyenkor szembesíti magát az ember azzal, hogy vajon rászolgált-e. Ha elgondolkodom azon, hogy ki mindenki kaphatta volna meg, akkor találtam volna nálam érdemesebbet, akit szívesebben javasoltam volna magam helyett. Ugyanezt tapasztaltam a Kazinczy-díj esetében is: a díjazott sokszor azt kereste, hogy ki az, aki nem kapta még meg, aki szerinte érdemesebb lenne rá. Ennélfogva akkor nyugodott meg, ha azoknak a nevét már kipipálhatta egy képzeletbeli listán, akiket magánál érdemesebbnek gondolt.

Kerekes tanár úr 2000 óta történelmet tanít a
Baár–Madas Református Gimnáziumban. Szívesen teszi ezt, mert ily módon a szabadidejében, kikapcsolódásként foglalkozhat a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. A gyanútlan kívülálló elképedve hallgatja, mit is jelent pontosan ez a „hobbiszintű” foglalatosság…

– Iskolánkban nyolc, budapesti, országos, Kárpát-medencei, anyanyelvi rendezvény van egy tanévben, ezek szervezéséből természetesen kiveszem a részem. Emellett ötvenkét hétvégéből körülbelül harmincötöt-harmincnyolcat töltök anyanyelvhez kapcsolódó tevékenységgel. Többször csütörtöktől vagy péntektől egész vasárnapig. A Magyar Rádió Beszélni nehéz! című műsorának 1995-től 2007-ig társszerkesztője voltam Deme László professzor úr mellett. Ezt a munkát folytatjuk a Magyar Katolikus Rádióban is. Ugyancsak 1995-től dolgozom a Duna Televízió Nyelvőrző című műsorában. Ezeken kívül sok-sok éve a Kazinczy- és az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny zsűritagja vagyok. Ezért március végétől április végéig rendszerint egy-egy verseny bizottságában ér a hétvége. A tizedik Kazinczy-verseny óta mindegyiken ott vagyok, igaz, más-más minőségben: régebben versenyzőként, ma már felkészítőként, illetve zsűritagként. Rendszerint én javítom az írásbeli feladatokat is. Fontos megemlíteni a nyári tábori munkát: legalább háromban, de inkább négyben veszek részt évente. Szervezünk a Beszélni nehéz!-körök vezetőinek, tehát felnőtteknek, de természetesen az ifjúság számára is – ezek táborvezetője vagyok a kezdetek óta. Az úgynevezett zsoboki tábort erdélyi fiataloknak álmodták meg a Georgius Aranka Társaság tagjai – az ottani munkát is táborvezetőként, előadóként segítem. Kazinczy-tábor 1982 óta szerveződik (kevés kihagyással) Győrben – az itteni munkában is részt veszek, de gyakran hívnak olyan táborokba is vendégelőadónak, ahol nem az anyanyelvápolás a központi téma. Hála Istennek kevés az alvásigényem, s nem mellékes az sem, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek – mondja, látva döbbent arcomat.

– Az Anyanyelvápolók Szövetsége 1989 óta működik. Tanár úr a szervezet megalakulása óta a titkára, 2008-tól társelnöke, 1992-től az Ifjúsági Tagozat vezetője.

– A cím, a rang nem érdekel, a szolgálat annál inkább. Az egyes tisztújító közgyűlések előtt rendre elmondom a jelölőbizottságnak, hogy nekem többet jelent a kinevezésemnél az, hogy haladjanak a számomra fontos ügyek, az ezekkel járó feladatokat közkatonaként is elvégezném. A tisztséget, kinevezést csak azért vállalom, mert sok esetben az ügyet ez emeli fel mások számára: jelentősége van annak, ha egy-egy szervezet hivatalos képviselőjeként szólalhatok meg. Sokszor elmondom a fiataloknak, hogy gyarlóságában a saját érdemeit gyakorta rangján felül emeli az ember, és szívesebben vár el több elismerést annál, mint amennyi jár értük – ha ugyan jár egyáltalán. Ezért arra kérem őket, hogy ha lehet, gondolkozzanak inkább ügyekben. Néha elmondom azt is, hogy nem számít, ki mennyit tesz hozzá egy-egy rendezvény megvalósításához – sokkal lényegesebb kérdés, hogy maga a rendezvény olyan lett-e, mint amilyennek megálmodtuk. Lehet, hogy az egyik alkalommal az egyik, a másik alkalommal egy másik vezetőségi tag tesz hozzá többet a sikerhez – de a fontos a végeredmény, mert az a szervezet egészét minősíti, ez pedig sokkal fontosabb az egyéni eredményeknél. Olykor nehéz ezt elfogadtatni erősen individualizálódó világunkban, ahol az emberek jelentős része szinte kiköveteli, hogy elismerjék mindazt, amit tesz. Sokszor veszem észre a szerintem természetes alázat és szerénység hiányát.

– A tanár úr olykor már-már reménytelennek tűnő feladatok megoldásában is részt vállalt.

– A Kazinczy-díj Alapítvány a jogszabályok megváltozása miatt majdnem megszűnt 2004-ben. A Baár–Madas Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium igazgatója engedélyt adott arra, hogy egy új alapítványt hozzunk létre, s annak központja itt működhessen az iskolában. Máig itt látjuk el a kapcsolódó adminisztratív feladatokat, és itt tartjuk az üléseket is. Ily módon az intézmény segítségével egy országosan, sőt az egész magyarság szempontjából fontos ügyet sikerült megmentenünk.

Tanári és nyelvművelői indíttatásáról, példaképeiről Kerekes tanár úr számos emléket idéz.

– Zempléni vagyok, tokaj-hegyaljai: Olaszliszkáról származom, s erre büszke vagyok. Már ott is hallottunk arról, hogy ahol élünk, az Kazinczy földje, Kossuth földje, a Rákócziak földje. Ez a hagyománytisztelet folytatódott Sárospatakon, a középiskolában is. Az maga a csoda, ha az ember pataki diák lehet – még akkor is, ha hajdani középiskolámat Rákóczi Gimnáziumnak hívták, s nem Sárospataki Református Kollégiumnak! Úgy éreztük akkor, történelmi elődök nyomán járunk, ez tanáraink révén szinte benne volt a levegőben. Középiskolásként hamar felhívták a figyelmemet a különböző versenyekre is. Mivel öt-hat hetenként járhattunk csak haza, számos megmérettetésre volt alkalmunk felkészülni a Nagykönyvtárban. Tanáraimnak köszönhetően jutottam először Kazinczy-versenyre: a három győri nap sorsfordító volt számomra. Egyrészt magával ragadott a verseny hangulata. Másrészt olyan embereket figyelhettem közelről, mint Péchy Blanka színművésznőt, a Kazinczy-díj alapítóját, vagy Deme László professzor urat, aki sárospataki diák volt és ez egész lényét meghatározta. Ott volt Z. Szabó László tanár úr is, aki a maga csendes módján mindenütt ott volt – ott, tőle láttam először: lehet szolgálni egy ügyet úgy, hogy az ember a háttérben van, de valójában mégis kulcsfigura.

Arra a kérdésre, hogy kit tart tehetségesnek, a szokott szerénységgel válaszol a tanár úr.

– A tehetség fogalmát sokan kísérelték meg meghatározni. Nem tartom annyira bölcsnek magam, hogy nagy kijelentést tegyek, mi a tehetség. Összetettebb annál, hogy ezt egyszerűen le tudjuk írni. Van, aki azt mondja, a jó eredmények eléréséhez tíz százalék tehetségre és kilencven százalék szorgalomra van szükség. Van, aki azt hangsúlyozza, hogy hiába szorgalmas valaki, ha nincs benne tehetség, nem ér el eredményt. A tehetség kérdésének megválaszolását az is nehezíti, hogy ki ebben tehetséges, ki abban. Lehet, hogy azért tartunk valakit kevésbé tehetségesnek, mert nem találta meg azt a tevékenységet, amiben igazán jó lehetne. Ebben nagy szerepe lehet a tanárnak, az iskolának, hiszen segíteni kell a gyerekeknek megtalálni a saját útjukat. Bevallom, én a munkában hiszek. A versenyeredményekhez sokórányi gyakorlásra volt szüksége tanítványaimnak, s ez a kevésbé tehetségesnek tartott gyerekeim esetében is váratlan eredményeket hozott. De ha nem hozott volna is, biztos lehettem benne, hogy a diákom fejlődik és több lesz általa. Soha sem küldtem el gyereket, aki versenyfelkészítésre jelentkezett nálam. Olyanokat sem, akiknek inkább korrepetálásra lett volna szükségük, mert tisztelem azt a szándékot, amikor valaki valamiben jobbra törekszik.

– Kerekes tanár úr saját szakterületén belül a tehetséggondozás számos lehetőségét ragadta meg kollégái segítségével és a szülők támogatásával.

– Abban az iskolában, ahol 1981-től tanítottam, szinte missziós munkát lehetett végezni. Azok a kislányok, akik ott tanultak, olyanok voltak, akiket sem gimnáziumba, sem szakközépiskolába, de még az akkor elitnek számító szakmunkásképzőkbe sem vettek fel. Sokszor hányódó, a korosztály perifériáján lévő gyerekekből kerültek ki az anyanyelvi szakköröseim, versenyzőim. Volt olyan év, amikor hat ilyen szakköröm volt – a tanárokéval együtt. A Beszélni nehéz! mozgalom jellegzetes feladattípusát, a hangsúlyjelölést és ennek szabályait ugyanis mindenkinek (vagyis a háromszáz diáknak és a húsz tanárnak) megtanítottam. Számos példát oldottak meg a résztvevők, s ezt kéthetente kijavítottam (egyedül az egész iskoláét), s minden alkalommal jutalmaztuk a legjobbakat. Természetes volt, hogy mindenki részt vesz a munkában, az iskolatitkártól a testnevelő tanárig. Az igazgatónő megengedte, hogy az iskola nyilvánossága előtt adhassuk át az elismeréseket. Ennek révén mind a tanulók (az esetleg újonnan érkezők is), mind a tanárok, mind a szülők érzékelhették, hogy az anyanyelvvel való foglalatosság fontos ügy – és hogy ebben az intézményben ennek rangja van. Korábbi iskolámban tehát nagy segítséget adott, hogy ott mindenki foglalkozott anyanyelvi feladatokkal, így könnyebben kiderült, hogy ehhez kinek van több érzéke. Óriási merítést jelentett ez a versenyekhez, és ez sikerélményt adott a gyerekeknek. Nem meglepő tehát, hogy a gyerekek egy része úgy jelentkezett szakkörre, hogy nem is tanítottam őket: sokszor a család biztatására jöttek. 1984. május 9-én volt az első foglalkozásom. Minden hónapban volt külön egy-két anyanyelvi vagy irodalmi verseny is (sok más iskola is átvette ezt a gyakorlatot tőlünk), és havonta rendeztünk anyanyelvi napot is, plakátkészítő versennyel. Ez utóbbi során havonta egyszer „teleszórtuk” az iskolát olyan üzenetekkel, amelyek a nyelvhasználaton túl arra figyelmeztettek mindenkit, hogy azon a napon a szokásosnál is belátóbb, emberségesebb legyen. Ha találkozom a régi diákjaimmal, máig emlegetik ezeket.

Soha sem küldtem el gyereket,
aki versenyfelkészítésre jelentkezett nálam. Olyanokat sem, akiknek inkább korrepetálásra lett volna szükségük, mert tisztelem azt a szándékot, amikor valaki
valamiben jobbra törekszik.

– Tanítványairól számos emléket őriz. Nem csoda: százakban mérhető azoknak a száma, akiket versenyre készített fel.

– A Kazinczy-versenyen értő, értető olvasást várunk el a versenyzőktől, hiszen semmi nem lehet fontosabb annál, mint hogy valaki elsajátítson egy szöveget, és képes legyen úgy tolmácsolni, hogy azt más is megértse. Mekkora erő lehet abban, hogy valaki bárhol, bármikor ki tud állni, és egy jól megszerkesztett szöveget elmondani! Nem egy tanítványom jelezte már, hogy ezeknek a versenyeknek köszönheti, hogy ki mer állni emberek elé, hiszen a versenyen hatvan-száz ember előtt kellett megszólalnia – köztük országosan elismert szaktekintélyek előtt, méghozzá a szakmai elvárásoknak megfelelően. Emlékszem olyan gyerekre, akin éreztem, nem meri elmondani a szövegét. Szuggeráltam a nézőtérről. Végül leküzdötte a félelmét. Az én szememben az ilyen gyerekek a legnagyobb győztesek. Legendás év volt 2002. Négy diákom jutott be az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV) döntőjébe magyar nyelvből. Orvos, kertészmérnök, földrajztudós lett belőlük. Valamiért mégis fontosnak érezték ezt a megmérettetést, noha pontosan tudták, hogy biológiából, fizikából fognak felvételizni.

– Úgy tartja, fontos, hogy a versenyeken ne csak a szakmaiság jelenjen meg, ahogyan az órán se csak a tananyag.

– Ha Budapesttől Sátoraljaújhelyig vonatozom valakivel, az élet bármely dolgáról van idő elbeszélgetni. S az az emberi kapcsolat, ami ekkor kialakulhat köztünk, sokszor szinte barátsággá nemesül. S ennek hatása sokáig tart – jóval az érettségi utánig. Az Anyanyelvápolók Szövetségében is azt tapasztalom, hogy a tagok közül azt nézi mindenki, hogyan tudna segíteni a másiknak. Ez a tanárt is gazdagítja, és a gyerek is ezt a mintát veszi át. És ez jó. Jó minta, jó példa: érdemes folytatni és érdemes továbbörökíteni.

– Vallja, hogy mindenkinek kell nyelvműveléssel foglalkoznia, de erre a figyelmet valakinek fel is kell hívnia – ebben lehet szerepe a tanárnak.

– Magam nem szégyellem megszólítani a diákokat, és odamenni némelyikükhöz akár háromszor is, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy tehetséges valamiben. A gyerekek egy részét meghatja, hogy a tanára megy oda hozzá és biztatja. Korábbi iskolámban a nyelvművelés szinte életformává vált. Vélhetően azért is, mert a tanároknak azonos alapelveik voltak, s ezért nagyszerű munkamegosztás alakult ki köztünk. Fontos volt ugyanis, hogy a gyereket megfelelő felkészítő kollégára bízzuk – olyanra, aki a legjobban ért az adott szakterülethez. Így tőlem kértek segítséget a nyelvtannal kapcsolatos versenyekhez, én pedig egy másik kollégához irányítottam a tehetséges versmondókat. A tanári kar egymást becsülő és egymással együttműködni mindig kész kollégákból állt.

A Baár–Madas Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium évkönyvét lapozva kiderül, hogy Kerekes Barnabás tanár úr számos tanítványára lehet büszke. Köztük tizenöt Kazinczy-érmes tanítványára, s az Édes anyanyelvünk verseny kilenc emlékplakettesére is. A tanár úr OKTV-döntős versenyzőinek száma magyar nyelvből harminckettő, közülük sokan az első tízbe jutottak. A szakmunkások országos történelem­versenyén kilencen jutottak a döntőbe az általa felkészített tanulók közül. A református iskolák Németh László anyanyelvi versenyén tizenkilenc dobogós, ezen belül hét első helyezést értek el tanítványai. Hasonlóan eredményes volt a Péchy Blanka-emlékverseny is, ahol tizenhét első helyezett versenyzője volt. Nem lepődöm meg tehát, hogy amikor a legeredményesebbekről kérdezem a tanár urat, percnyi hallgatás a válasz.

– Nehezen tudom megállapítani, ki a legeredményesebb tanítványom – több ok miatt sem tudom. Van olyan tanítványom, aki első helyezett lett az OKTV-n magyar nyelvből, vele máig együtt dolgozunk az Anyanyelvápolók Szövetségében, de lehet, hogy korántsem tőlem kapta a legtöbbet ahhoz, hogy eredményes legyen. De nem ő az egyetlen tanítványom, akit sikeresnek tartok: siker az is, ha valamelyikük megtalálta felnőttként is a helyét ebben a közegben. Valamennyiüket ide kellene sorolnom. Mert mindegyikük külön személyiség, mindegyikük felkészülése külön történet. Ráadásul egy-egy versenyen a „jó” vagy „rossz” szereplés sokszor fél ponton múlt. Nem mondhatom, hogy eredménytelenebb az a tanítványom, aki fél pont híján nem került be egy döntőbe! Számomra az az igazi győztes, aki magát győzi le. Azokat a tanítványaimat tartom tehát a legeredményesebbeknek, akik saját félelmüket, izgatottságukat leküzdve elindulnak egy versenyen, s a szorongásukat legyűrve kezdenek bele a nyilvános szereplésbe. Akikről talán soha, sehol sem fognak megemlékezni. Nem szeretnék tehát neveket említeni, vagy kiemelni bárkit is eredményes diákjaim közül. Egyrészt, mert nemcsak azokat tartom sikeresnek, akik versenyhelyezéseket értek el. Másrészt minden diákomhoz fűz valamilyen személyes, szép élmény: egy-egy versenyfelkészülés nagyszerű története.