Képességfejlesztés és sportválasztás

Dzsúdó 5 éves kortól

Dzsúdóedzésen vagyunk az egyik budapesti óvodában, ahol a szülők kérésére 2014 novemberében kezdődtek a foglalkozások. Játékosak a feladatok, az edző szigorú utasítására mindenki mindenkin átgurul, majd bukfencezik a sorban fekvő társai hátán. A gyakorlatok között van igazi cselgáncsfeladat is, például a leszorítás. Mindenekelőtt azonban az esés megtanulása a cél, az alkarral való tompítás különböző testhelyzetekben.

„A dzsúdót ötéves korban érdemes elkezdeni, de nagyon sok szülő már korábban elhozza a gyerekét” – mondja Németh Endre, a Testnevelési Egyetem adjunktusa, aki a TF-en kívül több iskolában is tart edzést. Ebben a korosztályban szempont, hogy meddig tudnak figyelni a gyerekek: az ötéves általában már húsz percig képes rá. Játékos formában jönnek egymás után a gyakorlatok: békaugrás, medvejárás, sánta róka. „Ezeknek köszönhetően már korán olyan testképe lesz a gyereknek, hogy biztonságosan tud mozogni. Egyébként, ha nem tud hátrafelé kúszni, abból lehet következtetni, hogy komoly diszlexiás vagy diszgráfiás problémái lehetnek” – fejti ki Németh Endre, aki szerint e mozgások gyakoroltatása jó hatással van az agyra, a féltekék közötti kapcsolatra. Tapasztalata szerint az ovis kortól dzsúdózó gyerekek tízéves korukban gyakran váltanak más sportra, ahol a jó alapoknak köszönhetően sikeresek lesznek.

 

Nemcsak magam vagyok

A dzsúdóedzések sokoldalúan fejlesztenek, különösen a koordinációs képességeket. Elsősorban az erőre, a gyorsaságra, az állóképességre hatnak a küzdőgyakorlatok. Megtanulják a gyerekek a páros feladatokban, hogy a másikra is figyelni kell, a koncentráció nélkülözhetetlen. Az egyéni sportágak javarészében – például az úszásban, tornában – önmagára kell összpontosítania a versenyzőnek. A dzsúdós figyelmének ellenben arra is ki kell terjednie, hogy felbecsülje ellenfele erejét, miközben tisztában kell lennie a sajátjával. Így a folyamatos önkontroll alapkövetelmény már a legkisebbeknél is.

Az alsó tagozatosoknál rengeteg a játék, szinte észre sem lehet venni, hogy a játékos feladatok közé mikor lesznek „belopva” a küzdősport elemei. „Minden sportban a legfontosabb, hogy a gyerekek megszeressék. Ez különösen igaz a küzdősportokra, hiszen, ha például az első alkalommal földhöz vágnák a gyereket, soha többé nem akarna edzésre menni. Ezért fokozatosságra törekszünk a küzdőjátékok bevezetésében, hiszen nemcsak erős testre, hanem erős lélekre is szükség van, amikor a védekezőt durván rángatja több támadó. Ha erre nincs rávezetve és felkészülve a gyerek, akkor traumaként éli meg a játékot. Ezért is jók a rávezető játékok, például a kupackukac, a tigrisfogó, a kabátra húzós” – állítja Németh Endre.

 

Esni tudni kell

Nagyon sok helyre hívják a dzsúdóedzőket, hogy megtanítsák biztonsággal esni a sportolókat. Ha a gyerek ismeri az esési technikákat, bárhol földre kerül, kiránduláson, biciklizés közben, nem üti meg magát, nő a cselekvés biztonsága. Az esések tanításában is a fokozatosság érvényesül: először a fej védelme, a talajra éréskor a kéz, a kar helye, „feladata”. Így szereznek jártasságot, hogy miként kell gurulni, tompítani, majd felállni. Mindeközben különösen fontos a test súlypontjára való figyelem.

A képességfejlesztések közül kiemelendő az erő fejlesztése, hiszen a gyerek egy vele nagyjából azonos súlyú társát húzza, tolja, emeli. „ Elengedhetetlen a gyorsaság fejlesztése is, mert a küzdelmek vezényszóra kezdődnek, veszít, aki lassú. Ám itt a gondolat és döntés gyorsasága is előtérben van, abban is fejlődni kell. Látványosak a döntések következményei, dobják vagy leszorítják egymást a gyerekek, a kockázatvállalás eredménye azonnali. Az óvatosság azonban nagyon fontos, a gerincre mindig vigyázunk. Rengeteg olyan feladat van, amely fárasztó, ám csinálni kell, és ebben a csoport munkája húzóerő: a gyerek látja, hogy a többiek keményen dolgoznak, ő is összeszedi magát, legyőzi a monotóniát, a fájdalmat. A legfontosabb az ügyesség fejlesztése, amit segít a hajlékonyság, az egyensúlyérzék és a koordináció. Csak az lehet eredményes a dobásoknál, akinek jó az egyensúlyérzéke. Ha valaki ezeket néhány évig csinálja, akkor az élet minden területén hasznát látja annak, hogy dzsúdózott” – állítja Németh Endre.

Németh Endre a TF edzőtermében a leszorítást tanítja a gyerekeknek

 

Kétszer győz, aki magát legyőzi

Megtanulnak nyerni, veszíteni a dzsúdózó gyerekek, de mindenekelőtt önmagukat kell legyőzniük az edzettség eléréséhez, ami mélyíti önismeretüket. Fontos az edzések rendszeressége, a heti kétszer egy óra nem ritkítható. Ebben szülői következetesség és állhatatosság kell, ami ma különösen értékessé vált, amikor egy keveset mozgó nemzedék hozza gyerekeit sportolni.

„Fegyelemben fejlődtem, az indulataim nem ragadnak el, erősebb vagyok, meg tudom magam védeni, amióta dzsúdózok” – mondja a tizenkét éves Pali, aki az öltözőben edzés után, cselgáncsruháját gondosan hajtogatva beszél magáról. Úgy gondolja, ezt a sportot élvezik a gyerekek, miközben a japán kultúrából is megismernek valamit.

„Még csak fél éve jár a kislányom és a kisfiam dzsúdózni, ám már most is érezhető a sport hatása, fegyelmezettebbek lettek” – mondja egy édesapa, Ács György az edzést követően. Az általa elmondottakhoz kapcsolódik Kovács Zoltán, aki unokájáról szól: „Lujzika kitartóbb és ügyesebb, jobb lett az egyensúlyérzéke, jobban görkorcsolyázik, bátrabb lett fél év alatt, és az iskolában is jobban tud figyelni.

Ifjabb Hamar Pál testnevelő tanár elmondta, szakdolgozatához végzett kutatásainak eredményei azt mutatták, hogy a cselgáncsozók minden téren felülmúlták a kontrollcsoportokat. A koordinációs képességek közül a lábügyesség, a téri tájékozódás, a mozgásdinamika, a statikus és dinamikus egyensúlyozás, a mozgásérzékelés, a reakcióidő tekintetében, míg a kondicionális képességek köréből minden tekintetben jobb mutatókkal rendelkeztek. Kiderült az is a felmérésből, hogy a sportágválasztás nem elsősorban a gyermekeken múlik. Leginkább a szülő dönt, és majd csak menet közben válik el, hogy a gyerek mennyire alkalmas az adott sportágra, vagy mennyire szereti azt meg. Döntéseikben a szülők gyermekük adottságait és az oktató személyét helyezik előtérbe.

 

Íjászat: összpontosítás

Süvítenek a nyílvesszők, koppannak a találatok a lőpályán. „Feszítsd hátra a könyököd, engedd le a vállad” – tanítja a lövés előtti helyes testtartást Cselőtei Péter, a Csodaszarvas Sportegyesület vezetője, edzője. Sorban odalép az íjukat kihúzó gyerekekhez, beállítja karjukat, figyel a legkisebb részletre is. Öt gyerek áll egy sorban, türelmesen kivárják az utolsó lövést is, íjukat földre teszik, majd egyszerre mennek a vesszőkért a szivacshengerekhez, amikor elhangzik, hogy „lehet szedni”.

Izgalmas feladat következik: „Felveszed az íjat, kihúzod, becsukod a szemed, a hátadra figyelsz és lősz.” A gyerekek fegyelmezetten veszik tudomásul a sikertelen lövéseket, és nem ünnepelnek a pontos találatok után. Mindenki igyekszik összpontosítani arra, hogy helyes testtartásban, gondos célzás után engedje el a nyílvesszőt.

„Az íjászat nagyon összetett sport, nemcsak a testi, hanem a lelki fejlődésre is hatással van. Az edzéseken gyakran feladat, hogy szellemi tréningen kell elképzelni a verseny részleteit, kezdve azzal, miként töltjük be a nyílvesszőt az íjba, az milyen pályán repül, majd betalál a célba. Ez a gyakorlat komoly összpontosítással, agymunkával jár” – mondja Cselőtei Péter. Úgy véli, a gyerekeknek szükségük van arra, hogy minél több időt töltsenek a szabadban. Az edzésekre járó gyerekek nagy része korábban nem sportolt, első sportjuk az íjászat. Nagyon hamar sikerélményhez jutnak azáltal, hogy beletalálnak a célba. A küzdősportoktól eltérően az íjászatban az önmagunkra való összpontosítás van előtérben. Ennek fejlődése minden más tevékenységre jótékony hatással van, különösen a tanulásra.

Fegyver és sporteszköz

Az íj kihúzásakor a felsőtestet, a lábakat statikusan kell feszíteni, ki kell magunkat húzni, a tartásunk javul. Mindez előfeltétele az eredményességnek. A bemelegítés fontos, függetlenül attól, hogy valaki versenyszerűen sportol vagy kedvtelésből. Nem szabad eredménycentrikusnak lenni, ám a sikerek érdekében rá lehet venni a gyerekeket kiegészítő mozgások vagy sportok végzésére. A kezdők könnyebben kihúzható íjon tanulnak, és egyre erősebbeket szeretnének, ehhez viszont külön erősítésre lesz szükségük. Kiegészítésnek nagyon hasznos a futás, a fekvőtámasz, sportgumival azokat a kar- és hátizmokat edzik, amelyek az íjászatban fontosak.

„Ma sporteszköz az íj, régen fegyvernek használtuk. A törvény szerint közterületen a felajzott íj fegyvernek minősül, míg sportpályán sporteszköznek. Az íjászatban elengedhetetlen a szabályok maradéktalan betartása. Szinte önkéntelenül jogkövetővé válik, aki ezt megszokja. Így a hétköznapi, együttélési szabályok tiszteletére is nevel az íjászat. Életveszélyes lehet és megengedhetetlen, hogy valaki nyílvesszővel forogjon vagy húrra rakja a vesszőt, amikor vannak előtte. Csak célra szabad lőni. Nagy hatással van a későbbiekre a szabályok szigorú tiszteletben tartása: a felelősségérzetre is fogékonyabbak lesznek a gyerekek. A fiam például vadóc volt, ám ha íjászpályára került, ott nemcsak magára nézve fogadta el a kötelező előírásokat, hanem másokkal is igyekezett betartatni azokat” – emeli ki Cselőtei Péter.

Szinte terápiás hatással van a nehezen nevelhető gyerekekre, kihat a kisebbek szociális kapcsolataira, segíti a beilleszkedést. Például a sérült gyerekek – köztük az autisták is – nagyon szépen elfogadják és betartják a szabályokat, nevelésükben óriási fejlődést lehet elérni, éppen úgy, mint a mozgássérülteknél. Rehabilitációban szintén nagyon jók a tapasztalatok.

 

Motiváló mesehősök

Elválaszthatatlan része a gyerekkornak a mesék, kalandok szeretete. Az íjászatban sok gyerek – leplezve vagy kimondva – küzdő mesehősökkel azonosul, akik erejük megfeszítésével legyőzik az akadályokat. Ez is motiváló tényező, aminek eredménye a jobb sportteljesítmény. Ám „visszafelé” is hatással lehet az íjászat: irodalmi hősök megismerése, így az olvasás felé tereli a gyerekeket, sokan ezért kezdenek el kalandos történeteket falni, és közben megszeretik az olvasást.

„A szerepjátékra sok alkalmat ad az íjászat, a gyerek beleképzelheti magát Robin Hood vagy Legolas bőrébe. És akkor már tovább is lépünk ennek a sportnak egy másik közvetett hatásához: a pozitív minta követéséhez a szerepjátékon keresztül. Szeretném, ha a klasszikusnak tekinthető pozitív hősökben meglátnák a gyerekek azt, aki példakép lehet” – emeli ki a Csodaszarvas Sportegyesület vezetője. Hozzáteszi, mindehhez közel áll az íjászatban élő hagyománytisztelet, amihez utat nyit ez a sport. Ez előtérbe kerül a történelmi és hagyományőrző versenyeken. Sok amatőr megmérettetésen engedményt kapnak a nevezési díjból azok, akik valamilyen hagyományhoz kapcsolódó ruhába öltöznek. Ezek a viseletek érdekes színfoltjai az íjászkodásnak.

 

Verseny, feszültség nélkül

Eltérnek a szokásos sportversenyektől az úgynevezett örömíjászversenyek: nem tapasztalható a győzni akarás feszültsége, nincs kudarc miatti gyász vagy látványos diadalöröm. „A történelmi vagy örömíjászversenyekre nem elsősorban győzni megyünk, hanem azért, hogy jól érezzük magunkat. Igyekszünk egy szép napot eltölteni barátainkkal, családunkkal. Sokat beszélgetünk, jó tanácsokkal segítünk egymásnak eredményesebben lőni, örülünk a másik sikerének is. Ezek a versenyek feszültségmentesek” – mondja Cselőtei Péter.

„Tízéves fiam és hatéves lányom íjászkodnak, mint ahogy magam is, így többet vagyunk együtt” – meséli Bükszegi Csaba, miközben gyerekei gyakorolnak a lőpályán. „Amióta sportol a fiam, kevésbé szétszórt, magabiztosabb. Csökkent a hiperaktivitása a lányomnak, kitartóbb lett. Jó hatással van rájuk a rendszeresség, hatalmas élmény számukra a verseny, ahol látják, tudnak teljesíteni a felnőttek között, így nő az önbizalmuk. Ugyanis a felnőttekkel együtt zajlik a gyerekek versenye, a céltábla ugyanaz, csak a lőtávolság más.”

„Egyre könnyebben húzom ki az íjat, erősödtem, az állóképességem jobb, amióta íjászkodom.” – mondja a tizenhárom éves Barnabás. Számára – szavai szerint – az íjászat nemcsak sport, szenvedély is. „Ez fontos, mert nagy türelem és kitartás kell ahhoz, hogy fejlődjek. Amikor elkezdtem, még nem volt sok sikerélményem, most már jobban megy. Megtanultam, hogy önmagamhoz is mérjem a teljesítményemet.”

 

Röplabda: térlátás és taktika

„Három labdát dobok, az elsőt érintéssel átteszed a háló fölött, a másodikat alkarral véded, a harmadikat ütöd” – mondja a gyerekeknek Gálffy Andrea testnevelő tanár, aki korábban ritmikus sportgimnasztikában Európa-bajnokságon negyedik helyezést ért el. „Most nem mondom meg, mit csinálj, érd el a labdát, legyél ügyes” – adja az újabb feladatot. Ejtve vagy erősen, eltérő oldalra dob a gyerekek felé. Nem fogy ki a dicséretből, a legkisebb siker is elismerést kap.

„A röplabda különösen fejleszti a koordinációs képességeket. A legtöbb labdajátékban, például a labdarúgásban vagy a kosárlabdában sokat nézünk lefelé, a röplabdában leginkább fölfelé. Sajátosság, hogy a felfelé tekintés közben kell figyelni a lábra, karra, mozgásra” – mondja a tanárnő. Mint kifejti, nagyon nehéz megtanítani a gyerekeket arra, hogy miközben a labdára koncentrálnak, ne ütközzenek egymással. A társakkal gyakran úgy kell együttműködniük, hogy nem is látják őket.

Térlátásra van szükség a játékban, ugyanis az ellenfél térfelén meg kell találni a „lukat”, ahova a labdát ütni kellene. Aranyat ér a kombinációs készség, mivel a csapatmunkában különösen eredményes, ha annak adják a labdát, aki „lukra” tud ütni.

„Szeretek röpizni, nagyon sok taktikára van szükség és jó reflexekre. Nem nehéz megtanulni, csak jó labdaérzék kell hozzá. Szerencsére a csoportomban sok az ügyes gyerek, és a testvéremmel is jól össze tudunk játszani. A rontások nem zavarnak, az utóbbi időben már gyorsabb vagyok, és jobban tudok szerválni” – meséli Levente egy foglalkozás után.

 

Bíznak egymásban

Nélkülözhetetlen a csapatban való gondolkodás, elengedhetetlen a közösségi szellem, s mindezek következménye az együttműködés képességének fejlődése. Előtérben van az egymásrautaltság, amikor egy-egy helyzetet lehetetlen megoldani a csapattárs nélkül. A röplabda személyiségfejlesztő hatása természetes. Ezt mutatja, hogy a tanulók idővel egyre kevesebbet veszekednek, sőt, inkább többet segítik társaikat.

„Ha valaki az érkező labdára azt mondja: enyém, akkor a többieknek bízniuk kell benne, és félre kell állniuk a csapat érdekében, hiszen a társ jobb pozícióban van, hogy a labdát fogadja, őt kell segíteni. Ezt kell megtanulnunk, miközben mindenki szeretne labdába érni, játszani. Mégis, egy idő után magától értetődővé válik, hogy alárendeljük pillanatnyi vágyunkat a közös ügynek. Vagyis megtanulunk félreállni. Ez vérükké válik a röplabdásoknak, annyira, hogy befolyásolja a sporton kívüli életüket is. A felnőttek között milyen jó lenne, ha többen tudnának félreállni. Kevesebb lenne az önzésből fakadó szomorúság – hangsúlyozza a tanárnő.

 

Ösztönző sikerélmény

„A röplabda oktatásában felhasználom korábbi versenysportom, a ritmikus sportgimnasztika mozgásanyagát, mert az nagyon sokoldalúan fejleszt. Például az ugrókötél erősíti a lábizmokat. Az RG-ből kölcsönzött labdás edzésmódszer eredménye a ruganyosság és a labdatechnikai képességek együttes fejlődése. Fontos a reakciógyorsaság, dinamikus váltásokra van szükség, hiszen szempillantásnyi idő alatt kell eljutni egyik helyről a másikra. Edzéseinken sok eszközt használunk, például zsámolyt vagy padokat; a mély és magas helyzetek változtatásával többirányú a fejlesztés, más-más izom erősödik. Az, hogy guruló átfordulásból kell felállni, majd a gurított labdát visszaadni, az egyensúlyi szerveket fejleszti.”

A röplabdát választó gyerekek között sok példa van arra, hogy a visszahúzódó alkatúak oldottabbak lesznek közösségükben. „Van például egy kislány, aki az osztályában a perifériára szorult, a röplabdázásnak köszönhetően azonban sikerélményekhez jutott. Olyan ügyes lett, hogy ma már elsőnek választják a csapatba. Nőtt az önbizalma, és jobban tanul. Gyakori, hogy a fejlődés a sportban a tanulásra is hat, hiszen a sportsiker ösztönző lehet más területeken.” – meséli a tanárnő.

Gálffy Andrea szerint a röplabda annak a gyereknek ajánlható, aki jól ugrik, ügyes a keze, koncentrációra képes és közösségi ember

 

Mi alapján válasszunk

Gálffy Andrea szerint nagyszerű, ha szakosított testnevelő már alsó tagozatban foglalkozhat a gyerekekkel. Feladata, hogy minél több oldalról fejlessze őket a természetes mozgásformákban, és hogy rengeteg eszközt használjanak.

Minél több oldalról „támadjuk” meg a gyereket, annál több érzékszervén keresztül fejlesztjük a képességeit. Szépen kialakul, hogy kit milyen sportra lehet irányítani. Ha jól fut és ugrik, érdemes atlétizálnia; ha harcias, erős, nyugodtan mehet küzdősportra; a visszahúzódónak, konfliktuskerülőnek inkább olyan területet érdemes ajánlani, ahol nincs test-test elleni küzdelem, ilyen lehet a röplabda; a labdát szerető, harciasabb alkatú gyerekeknek érdemes a kosárlabdát kipróbálni. „Az igazán lelkiismeretes testnevelő az életkori sajátosságoknak megfelelően, de minél korábban minden sportágat megismertet a gyerekekkel, majd felsősként már lehet egy területre jobban koncentrálni. Elsősorban persze az örömszerzés a feladatunk: jó érzés legyen a gyereknek, hogy ügyesedik.”