Képes rá!
Önállóság
A nevelésben az lehet s kell, hogy legyen a legfőbb célunk szülőként és pedagógusként, hogy önálló, döntéseket hozó, tetteiért felelősséget vállaló felnőtté váljon a gyermek, akinek a sorsát mi egyengetjük szeretetből, elhivatottságból.
Az önállóságra nevelésben a fokozatosság a legfőbb elv. A gyermeknek kezdetben nagyon sok testi határa van, a szüleire van utalva az életben maradáshoz. Az állandóan figyelő, aggódó szülő félti a gyermekét, mindent el akar rendezni körülötte. Közben figyeli, hogy mennyi mindenre képes már, mi mindent csinál meg egyedül. A szülő akkor segíti a folyamatot, ha az életkortól függően ad minél több választási lehetőséget, hogy meg tudja élni a kisgyermek azt az érzést, hogy van beleszólása az életébe. A kicsinek van igénye arra, hogy birtokba vegye a körülötte levő dolgokat, s nekünk lehetőséget kell adnunk, hogy megküzdhessen a feladattal. A kísérlet persze kudarccal is jár, de ezt az érzést is meg kell tanulni, főként, hogy akarjon a kudarc ellenére újra próbálkozni. Amire képes, azt neki kell elvégeznie, akár sorozatos próbálkozással.
A szülőnek sokszor azt is nehéz megélnie, ha gyermekének már nincs akkora szüksége rá, mint korábban, s a féltésen is túl kell lépni, nem szabad olyat elvégezni, amire már a kicsi is képes. Az önállóságra törekvését nem támogatjuk, ha folyton besegítünk abba, amivel éppen küzd. Ehelyett figyelni kell, és csak akkor megmutatni a bonyolultnak látszó tevékenység fortélyát, ha többszöri próbálkozás után sem sikerül a megoldás. Persze minden tovább tart így, de rá kell szánni az időt. Így taníthatjuk meg, hogy gondoskodni tudjon önmagáról, s a közben felszabaduló érzéseket is meg kell tanulnia kezelni.
A felnőtt érezheti azt, hogy bizonyos területen már önállónak kellene lennie a gyermeknek, mégsem tanácsos erőltetni, mert elbizonytalanodik, s a hozzánk való bizalma is sérül. Ne érezze magát sürgetve, ne nyomasszák az elvárások. Természetesen a családi nevelésben igen nagy szerepe van a nem, ne szavaknak. A korlátokat, szabályokat meg kell ismertetni, de a túl sok tiltás kényszerítéshez vezet, s az eredmény sokszor a dac. Ehelyett próbálkozzunk az eltereléssel, főként őt érdeklő feladatokkal. Így nem törjük le az önálló akaratát, hanem lehetőséget adunk az önálló cselekvésre. A felnőttek konfliktusát is sokszor az okozza, hogy meg akarjuk győzni a másikat, s az eltérő nézeteket nem tudjuk elfogadni. Elkerülhető lenne a kellemetlen szituáció, ha arra törekednénk, hogy megismerjük a másik véleményét, s nem éreznénk problémának, ha nem értünk mindenben egyet.
A gyereknevelés során természetesen bőven van konfliktus, mert egy gyerek mindig akar valamit, s gyakran olyat, amire még nem képes. A szülő azt szeretné, ha olyan erős akaratú felnőtté válna, aki végig tudja küzdeni az élet számos problémás feladatát. E cél érdekében már gyerekkorban támogatni kell őt az akarata használatában, érvényesítésében. Meg kell adni a döntés és választás lehetőségét, mert a szabad akarattal cselekvésből tanul a legtöbbet. A nehézség abból adódik, hogy mégsem nevelhetjük arra, hogy mindig azt csinálhat, amit ő akar. Vannak tiltások, van, amit nem követhet el, s a nevelés akkor eredményes, ha ezek a tiltások belső értékrenddé válnak, s a belső parancs megszólal akkor is, ha nem látná senki a megtenni vágyott dolgot.
A szülő szükségszerűen türelmetlen egy adott szituációban, s érezteti a fölényét és tekintélyét. Persze a gyermeknek is megvannak az eszközei, hogy ne úgy menjenek a dolgok, ahogy a szülő azt elképzeli. Ott a sírás, a hiszti, a dac. Nem vezet jóra az ilyen szituáció.
Persze nem engedhetünk, ha veszélyes helyzetbe kerülhet, vagy éppen másnak okozhat kárt. A határokat meg kell húzni, s a határok átlépésének következményeivel meg kell ismertetnünk. A felnőtt életre készítjük fel ezzel is.
Legyen-e büntetés? Ha muszáj, akkor megfelelő módon büntessünk! Ez azt jelenti, hogy ne azt érezze a gyermek, hogy a felnőtt fölényben van, s ezért egyelőre el kell viselnie, amit kirónak rá. Sajnos ebben az esetben a feszültség a mélyben továbbra is megmarad. Meg kell értetni a gyermekkel, hogy miért van szükség a büntetésre. A megbeszélés irányulhat arra is, hogy közösen határozzák meg, mi a teendő, s hogyan lehet jóvátenni az elkövetett rossz cselekedetet. Eközben a szülő hangot ad olyan érzéseknek, amik empátiát ébreszthetnek, s nem alakul ki ellenállás, sőt bűntudat sem, hiszen van lehetőség jóvátételre. A kívánt viselkedést könnyebb így elfogadni, s jó hangulatban az együttműködés is biztosabb.
Dicséret alkalmazásával is alakítjuk a személyiség önállóságát. Ha figyelünk a gyermek teljesítményére, s azt díjazzuk dicsérettel, az ösztönzi őket további jó cselekedetekre. Arra vigyázni kell, hogy ne legyen túlzó és elnagyolt a dicséret, mert azt akár hazugságnak is érezheti, ami nagyon romboló a kicsik érzékenységére. A túlzott dicséret azzal is járhat, hogy kialakul egy teljesítménykényszer. Hatalmas feszültség kísérheti a gyermeket, ha mindig magas szinten kell megfelelni. Egy esetleges kudarc nagyon vissza tudja vetni, s akár tragédiának is minősítheti. Előfordul az is, hogy a folyamatos dicséret elvárássá alakul, s csak akkor tesz meg valamit, ha valakitől dicséretet kaphat.
Az önbizalom és az önbecsülés fejlődését, erősödését érhetjük el mind a dicsérettel, mind a büntetéssel, de főként azzal, hogy érzésekről, gondolatokról is beszélgetünk, s így csiszolódik össze a gyermeki és szülői akarat. Az iskolában egy olyan közösségben kell megállnia a helyét, ahol már fontos a motiváció és a kitartás, s a társak közt is megfelelő helyet kell kivívni. Az önállóság tehát mindenképpen javára válik a kisdiáknak. A gyermekre hatással van, ha úgy neveljük, hogy kikérjük a véleményét azokban a kérdésekben, amik vele kapcsolatosak, s csak akkor segítünk, amikor kéri. Ily módon őt támogatjuk, s nem a szigorúság lesz a célravezető, hanem olyan közös szabályok meghozatala, betartása, amik életszerűek, s bizalmat ébresztenek a gyermekben, ha hiszünk abban, hogy képes megoldani valamit önállóan. Mint személyiséget hozzá kell segítenünk az öntudat, önbizalom, az önmegvalósítás, az önértékelés vagy az önkritika tulajdonságaihoz.
Együttesen az önállóságra kell felkészíteni, hogy az új kihívásokra készen tudjon állni. Ez sok beszélgetést igényel, amik során megtanítjuk arra, hogyan lehet egymástól teljesen eltérő véleményeket, akaratot összehangolni. A felnőttnek is változnia kell, hozzá kell szoktatnia magát ahhoz, hogy ne lássa kisebbnek, folyamatosan segítségre szorulónak a fiatalt, akkor, amikor már nem az. Az önbizalom, a magabiztosság kialakulásánál nagyon fontos, hogy se túlértékelés, se alábecsülés ne rontsa a lehetőségeket. A gondolkodás alapjává kell válnia a „képes vagyok” szemléletnek.
A sikeres, boldog, magabiztos felnőtt élethez fontos évek az iskolaévek. A pedagógiai eljárások mennyire hatnak a kívánt irányba, s a kisdiák mennyire lesz képes iskolai feladatai ellátásában is a „képes vagyok” szemléletet betartani?
Az iskola kötött időbeosztást és kötelező feladatokat, valamint az eredményesség felmutatását jelenti a szabadabb életformához, játékhoz szokott kisgyerek számára. A változást úgy kell indítani, hogy jókedvvel, érdeklődéssel forduljon az új feladatok felé. Fokozatosan kell bevezetni az elvárások teljesítésébe. A szülői háznak kezdetben nagyobb részt kell vállalnia a másnapra szükséges holmik előkészítésében, táskába pakolásában, de ezeket a feladatokat a gyermekkel együtt végezve, eljön az idő, amikor a szülő már csak ellenőriz, majd meg is bízhat a teljesítményben.
Az iskola a tanulásról szól, ami természetesen erőfeszítést is jelent. A korábbi időszakhoz képest kevesebb játékban, de sokkal több komoly, elvégzendő kötelességben lesz részük a kicsiknek. Pedagógusi felelősség a tanuló megfelelő motiválása a feladatvégzésre. Jó alap, ha az intézmény pedagógusai időt hagynak a képességek kibontakoztatására, s így megfigyelhetik, miben lenne igazán jó a gyermek, mi hozna számára olyan örömet, hogy belső késztetést érezzen a tudás megszerzéséhez. A pedagógusok együttműködésére van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, milyen odafigyelésre, fejlesztésre, tehetséggondozásra, felzárkóztatásra kell gondot fordítani az egyes gyerekek esetében. Egyéni odafigyelés, bánásmód mutatja meg, hogy mi hajtja az eredményesség felé a diákot − talán csak a dicséret, az elismerés, vagy az a jóleső érzés, hogy „képes vagyok rá”, „én is meg tudom csinálni”. A tanárnak az a siker, ha ezt a belső akarást eléri a növendékében, hisz ez minden külső motivációt, erőltetést felülír, ez az igazi energiaforrás az önállósodás útján.
Nagy jelentősége van a sikerélménynek, ha a gyermek adott területen a képességeinek megfelelően a lehető legjobban kibontakozhat. Fontos, hogy reálisan lássa önmagát. Legyen tisztában erősségeivel és korlátaival egyaránt. A pedagógusnak ebben is szerepe van, hiszen ő − és persze a család − segíthet az önismeret kialakításában és fejlesztésében. Ha megalapozzuk az önismeretet a lehetőségek nyújtásával, jó szándékú és elfogadható kritikával, hozzásegítjük az önérvényesítés képességéhez, de mások megértéséhez és tiszteletéhez is. A kölcsönös elfogadás, az empátia fejlesztése segíti a kulturált egyéni és közösségi életet, a jó emberi kapcsolatok kiépítésére való képességet.
Az iskola a kooperatív tanulási módszerek alkalmazásával, a projektekben munkálkodással lehetőséget teremt az alkalmazkodóképesség, a kompromisszumra való készség, az egymás iránti felelősség vállalásának kialakítására, mások helyzetébe való beleélésre, ráébreszt a szabályok betartásának fontosságára. A személyiség fejlődésének jelentős tényezői ezek, s fejlődésükkel a fiatal egyre jobban tisztában lesz saját érzelmeivel, értékeivel, s tud majd önállóan dönteni.
Korunk követelménye az élethosszig tartó tanulás. A tanulókat képessé kell tenni arra, hogy önállóan is tudjanak ismereteket szerezni és alkalmazni. A szaktárgyak tanulásának megvannak a maguk módszerei, s a tanárnak az a feladata, hogy megtanítsa tanítványait arra, hogyan kell tanulni. Nincs haszna a tankönyvi szöveg bebiflázásának, felmondásának, hisz a rövid távú emlékezetből hamar kikopnak az ismeretek.
Ismerjük azt a szituációt, ha a gyerek nem képes egyedül megbirkózni a leckével, tanulnivalóval, tudjuk, hogy az iskolai eredmények számlájára mennyi kínlódás, rossz hangulatú családi este írható. A tanórán kell következetes és fokozatos pedagógiai módszerekkel megtanítani a diákokat a lényegkiemelésre, az összefüggések meglátására, a korábbi ismeretekhez való kapcsolásra. A legfontosabb az a szemlélet, amely biztos abban, hogy azok az ismeretek válnak világossá, tartóssá és használhatóvá, amelyek megszerzésében a tanulók aktívan és öntevékenyen vettek részt. Mindez azt szolgálja, hogy a gyermek későbbi élete során is képes legyen ismeretei gyarapítására, problémahelyzetek megoldására.
Dr. Gaál Gabriella és Dr. Jászi Éva Pedagógus-mesterség című könyvükben az alábbi módon definiálják a nevelést az oktatás kontextusában: „A nevelés olyan értékátadó, értékrendszert kialakító, fejlesztő folyamat, melynek célja, hogy az egyént életfeladatai megoldására képessé tegye. (…) A nevelés az a folyamat, amelyben a pedagógus által irányított tanulói tevékenységrendszer fejleszti az egyén képességeit, a fejlesztő hatások révén alakul a tanuló értékrendszere, személyisége, amelyek lehetővé teszik számára az egyéni és társadalmi feladatok megoldását.”
A direkt nevelési módszerek kisebb korban még szükségesek, a felnőtt irányítása, fokozatos elvárásainak közvetítése a célravezető. Működik a magyarázat, a segítségadás, a gyakoroltatás, a rendszeres ellenőrzés, motiválás, követelés, s szükséges a nevelési célú beszélgetés is.
Idősebb gyerekek esetén hatékonyabb, ha a nevelő közvetett módon felügyeli a nevelési folyamatot. Az elérendő célhoz számos feladaton, eseményen keresztül vezet az út, s ez nagymértékben fokozza az önállóságot, az autonómiát. A kölcsönös követelménytámasztással, példaadással, segítségadással, ellenőrzéssel, értékeléssel, esetleges tiltással jobban segítjük a belső autonómia működését.
A differenciált tanítási mód elterjedőben van. Gyermekcentrikus tanításnak is nevezzük, mert a tanítás a diákok érdeklődéséhez, képességeihez igazodik. Nagy előnye, hogy saját ütemben haladhat a tanulás, s így elég idő áll rendelkezésre a fejlődéshez, elenyésző kudarcélmény nyomja el a személyiséget; nagyobb az önállóság, s a gyermek megtanul egyedül tanulni. A további haladáshoz nő a motiváló hatás, s fejlődik az önismeret is. A pedagógus a differenciált oktatás során folyamatosan figyeli a gyerekeket, s egyéni fejlesztést végez. A fejlesztő órán az a cél, hogy a tanuláshoz szükséges alapkészségek kialakuljanak. A képességfejlesztésen van a hangsúly, s a megszerzett ismeretek alkalmazásán. A tanulói motiváció úgy érhető el, hogy időszerű, a gyerekek érdeklődését felkeltő, problémamegoldást igénylő témákkal foglalkozzanak, illetve úgy kell a témát bevezetni, hogy az problémát rejtsen. A probléma feldolgozása során tanulnak olyan technikákat, ami az ismeretszerzéshez szükséges, vagyis a tanulni tanulás módszeréhez juttathatók el a diákok. Az ilyen óráknak az előkészítése nagyon időigényes, s a pedagógustól hosszú távú tervezést vár el.
A tanítási-tanulási folyamat úgy lehet hatékony, ha a különböző munkaformákat (egyéni, páros, csoportos, kooperatív, projektek) a célnak megfelelően választjuk a különböző feladattípusokhoz, hogy a tanulók aktív részvételét biztosítani tudjuk. Közös élmények kialakítását szolgálja a drámajáték alkalmazása is, mely során az egész személyiség fejlődik, az adottságok jobban kitűnnek, erősödnek, illetve a kommunikációs készségek fejlődése révén nagyobb bátorsághoz jutnak a visszahúzódóbb diákok is. Növekszik az önbizalom, saját értékükbe vetett hitük nő.
Szabó Magda szerint: „Gyereket csak úgy lehet nevelni, ha megtiszteli az ember azzal, hogy komolyan veszi.” Lélekben erősödik az a kisember, akivel megbeszélik az őt érdeklő és őt érintő dolgokat, nem nevetik ki, fontosságát nem kérdőjelezik meg, hanem odafigyelnek rá.
Fontos, hogy a felnövekvő generáció képes legyen önálló véleményalkotásra, befolyástól mentes, önálló döntéshozatalra. Erre is lehetőséget kell adni, életkortól függően minél gyakrabban. A problémacentrikus tanítás és a kooperatív módszerek alkalmasak arra, hogy a közös munkával, játékélménnyel erősítsük azokat a képességeket, készségeket, magatartásformákat, amikre a mindennapi életben szükség van: célok kitűzése, tervezés, önuralom, elfogadás, önálló döntés, konfliktuskezelés, nyitottság, kritikai készség, választásra való készség, összefüggések felfogása, önálló véleményalkotás.
A témákat úgy kell bevezetni, feldolgozni, hogy legyen mód érvelésre, állásfoglalásra, lényegkiemelésre, a valóság és a fikció viszonyának érzékeltetésére, s végül önálló ítéletalkotásra.
Az online térben információk tömege zúdul mindenkire. Nem könnyű kritikával fogadni sok tényként feltüntetett információt. A digitális világban való eligazodást, az önvédelmet és a mértéktartást meg kell tanulniuk az embereknek. A családnak és az iskolának is foglalkoznia kell az online világ szerepével, árnyoldalaival és előnyeivel. Súlyos következményei lehetnek az álhíreknek, ijesztgetéseknek, mivel a gyerekek nem képesek reálisan felmérni a veszélyeket. Nem tudnak önállóan dönteni, ha nincsenek tisztában a helyes úttal. Az álhírek, az áltudományos információk kiszűréséhez, az adatvédelemhez, a megfelelő posztoláshoz segítséget kell nyújtani. A családi beszélgetések, a szülői példamutatás mellett az iskolának van komoly feladata, hogy felkészítse a gyerekeket a biztonságos internetezésre. Sok elrettentő példa megbeszélése mellett hívhatók külső előadók, akár a rendőrség munkatársai közül, akik az internetes bűncselekményekről beszélnek. Lehet kérdezni a felhasználókra leselkedő veszélyekről, az adatvédelemről, a profilalakításról vagy a biztonságos jelszóról.
Mindenképpen szükséges, hogy az információkat, adatokat szűrni, rendezni tudják a diákok is, mert csak így juthatnak hiteles tudáshoz, s lesznek képesek önálló véleményalakításra.
Az önállóságra nevelés nagyon komplex és hosszan elnyúló, fokozatosságot igénylő feladat. Arra készítjük fel a következő nemzedéket, hogy maguk tudják irányítani saját életüket és a körülöttük levő világot, úgy, hogy jól érezzék magukat benne.
Életkortól függően lehet fontos az önellátásra való képesség, a másokhoz való alkalmazkodás, az együttműködés, iskolásként pedig egyre nagyobb körben kell tudni tapasztalatokat szerezni és élni azokkal. Fontos lesz az ismeretszerzés, a tanulás módja, a világ dolgai iránti érdeklődés, a tanultak hasznosítása. Kihívás a digitális világban való eligazodás, az adottságok, képességek alapján történő életpálya-választás.
Mindezek alapján a megfelelő önértékelés, önbizalom megadja azt az elégedettséget, ami a boldog élethez kell: „képes vagyok rá.”
Utánközlés, első közlés helye: Menedzser Praxis Pedagógiai és Módszertani Tanácsadó, 2023. szeptember |