Van-e olyan tudás, amelytől kevesebbek leszünk? Ismeret, amely nem erősít, hanem gyengít?
Tanártól ilyesmit kérdezni több mint provokáció. A legegyszerűbb tehát azt mondani: hiszen mindenből lehet tanulni. De, amikor bölcsen rávágtuk a kérdésre a legmegnyugtatóbb választ, érdemes mégis egy pillanatot engedni a kételynek.
Hiszen nem kétséges, az információ – bár egy egész kultúra ünnepli – sokakat vezet igen messze a tudatlanság útján. Talán nincs is olyan, aki mentes lenne a butító tanulás hatásától. Gondoljuk csak meg, hány és hány olyan ismeretdarab zsongja tele a fejünket, amely bizonyosan nem tesz „többé” minket! Itt van például a legfrissebb tehetségkutató legújabb üdvöskéjének legsötétebb titka. Vagy egy makacsul a fülünkbe ragadt reklámszlogen a hozzá tartozó, idegesítően emlékezetes dallammal. Egy elejtett megjegyzés, amelyet egy fontos politikus fontoskodva nem fejtett ki. Vagy egy név, amelyről biztosan tudjuk, hogy gyorsan „viseltessé” teszi majd a bulvársajtó. Egy szörnyű baleset, amelynek sem szereplőit, sem körülményeit nem ismerjük jól, de tényén elborzadva megijedünk a világtól, amelyben élünk. A médiakor megadta nekünk a gyors és hatékony tájékozottsághoz való hozzáférést. A médiakór pedig elvette a kedvet az elmélyült ismeretszerzéstől. A felszínen minden színes. A mélyben pedig csak egyesek és nullák: bele merünk nézni?
A tudásunk (tanítványaink tudása), velünk együtt, válaszút előtt áll. Vagy tovább élvezi a felszínt, vagy fáradsággal dolgozni kezd, hogy a mélybe merülhessen, a magasba is szökjön. Mert, különös módon az információs társadalom megnyitotta a lehetőséget a széles körű tájékozódásra, de elvette a kedvet a valóságismerettől. A tudástársadalom megnyitotta a lehetőséget a tanulásra, de csak azt fogadja el ismeretnek, ami azonnali gazdasági haszonra, pénzre vagy munkahelyre váltható. Talán nagy szavak, talán túl szigorúak is. Hiszen milyen praktikus és gyors valamit beütni az internet keresőjébe! Milyen könnyű és szabad szórakozás „fölösleges” dolgokkal múlatni az időt. Csakhogy a kérdés az: vajon létezik-e tudás küszködés, mélypontok, saját magunk és a világ nagy harca nélkül? Létezik-e tudás jó erkölcs és közösségi felelősség nélkül? Nem megtévesztő-e a milliárdnyi bit és a terra-memória? Sokan panaszolják, hogy a média, az internet, a kéznél lévő informatív és interaktív „kütyük” kiszervezték az emlékezést és a tudást. Mai bölcsességünk már a keresés, a navigáció. Nem a kíváncsiság, hanem a kattintás visz előre, miközben nem gondolatokat, hanem gombokat használunk.
A kérdés tehát marad: van-e tudás, amellyel inkább elvesztegetjük emberségünk legcsodálatosabb képességeit? Van-e ismeret, ami kevesebbé tesz?
Úgy hiszem, a válasz csak akkor igazi, ha nehéz.
