Kalandozás a nyelvek mentén

Szöveg: , geriáter, onkológus főorvos, orvosíró

Nem tudom, mikor kezdődött vonzódásom a különböző nyelvekhez. Egy biztos, hogy iskola előtti éveimben – amelyek a háború miatt egészen nyolcéves koromig kihúzódtak – csak a német nyelv jelent meg számomra mint idegen nyelv. Tudtam, hogy apám az Osztrák–Magyar Monarchia katonája volt, pontosabban tisztje, és mint ilyen, a német nyelvet nemcsak iskolai szinten, hanem a mindennapi életvitel szintjén is kellett tudja. Anyám is tudott valamennyire németül. Azután 1944–45-ben Ausztriába menekültünk, ahol az emberek németül beszéltek, bár csak kevés kapcsolatunk volt velük.

Az iskolai éveim folyamán ekkor még nem volt nyelvoktatás az alsó osztályokban, de szüleim – rossz anyagi helyzetük ellenére – negyedik általánosban beírattak külön németórára (1947). Ezt beírták a bizonyítványba is „társalgási gyakorlatok” címen. Kevés nyelvtant tanultunk, de számomra igen meglepő volt a főnevek nemek szerinti felosztása és ez alapján az eltérő névelők. Miért van így: der Tisch, die Tür és das Fenster? A tanár felolvasott egy szöveget, azt elemeztük; Winnetou német szövegét választotta, így mi alig vártuk a következő órát. Aztán a felső osztályoknál a tanrendben is megjelent az idegen nyelv, számomra ez a német volt. Annak ellenére a német volt a domináns nyelv, hogy a németek ekkor Hitler legyőzött népét jelentették, ugyanis itt Kelet-Közép-Európában, főleg Magyarországon a német kultúra prioritása nem szűnhetett meg egy csapásra.

A kommunista fordulat után az orosz nyelv lett a kötelező. A kötelező nyelvet a diákok mindig utálták. Ehhez hozzájárult az is, hogy nem latin, hanem cirill betűkkel írtak. A nyelvtanárokat gyorsan kellett kitanítani, sokan csak néhány leckével voltak előbbre, mint tanítványaik. Szinte szerencsének látszott, ha a tanár pár évet hadifogságban volt a Szovjetunióban, ahol elsajátíthatott valamennyit az orosz nyelvből. A mi orosztanárunk egy szemüveges, sajátos, sokak számára nevetséges arcú fiatalember volt. Az osztály dörzsölt kópéi jelenlétében is kigúnyolták. Én megszerettem az orosz nyelvet, és ennek folytán vele is jó viszonyban voltam. Az orosz nyelv (persze lehetett volna más is) egy új világot nyitott előttem. A nyelvi struktúra ismerete a logika egy területére terel minket, a szavakban pedig gondolkozási mélység tárulhat fel. Így a nyelvtan általános alapjait még az általános iskolában elsajátítottam.

Emellett 5. általánostól kezdve külön latinórára is jártam. Ekkor szüntették meg a nyolcosztályos gimnáziumot és vezették be a nyolc általánost, ezzel együtt rendeletben szabályozták, hogy a latint idegen nyelvként alsóban nem lehetett választani. Apám mint bíró nagyon szerette a latin nyelvet, mint mondta, egy ideig gondolkodott az egyetemre jelentkezésnél, hogy esetleg klasszika-filológia szakra menjen. A latin nyelvet később a gimnázium humán szakán ismét tanultam, tehát az a paradox szituáció következett be, a latin nyelv megszüntetése arra vezetett, hogy kétszer kezdtem elölről tanulni a nyelv szabályait, és ennek köszönhetem, hogy ma is sok mindent tudok még. Matematikatanárunk saját lakásán oktatott a nyelvre, egy szűk műhelyszobában hárman-négyen tanultunk nála egy kis esztergagép mellett. Ő valóban egyszerre volt homo faber (technikai ember) és homo classicus (a klasszikus kultúra embere). A latin közmondásokból indultunk ki, majd áttértünk Phaedrus-ra és a latinra fordított Aisopos-állatmesékre, továbbá Vergilius Aeneis-ére. A latin nyelvtan, a declinatio-k és különösen a conjugatio-k világa megismertetett a valós világ szerkezetével, a cselekvések elhelyezkedésével az időben.

A magyar nyelvtannal is mélyebb kapcsolatba kerültem ezáltal, sőt a magyar nyelvtörténettel is, ugyanis kerestem a latin igeidők megfelelőit. Ez a kapcsolat aztán a gimnáziumban lett még szorosabb, mélyebben elemző, részben azért, mert érettebb lettem, részben pedig azért, mert tanárom, Gombár Vince a latin nyelv mélységeinek ismerője és átadója volt. Jóformán anyanyelvi szinten beszélte a latint. Egyszer – mesélte – olasz papokkal (magas minőségű latintudást feltételezett) próbált latinul beszélni, de azok csak makogtak. „Belénk verte” a latin nyelvtant az ante-apud-tól a genitivus és ablativus qualitatison keresztül a conjugatio hatalmas katedrálisáig. Például emlékszem, hogy az „a-tövű” igék conjunctivusában „e-re gyengülő” imperfectum-tő rögzülését azzal nyomatékosította, hogy egyik osztálytársam pajeszát az e kiejtésénél úgy meghúzta, hogy szinte nyivákolni kezdett.

A latin nyelvtanban otthon lévén tudjuk azonosítani a létezés szereplőinek és cselekményeinek egymáshoz való viszonyát – ezt kaptuk ettől a nyelvtől. Ebből kiindulva tudtam a többi nyelv grammatikáját is megközelíteni. Vergilius, Catullus, de főleg Horatius művei vezettek be a klasszikus gondolkodás berkeibe. A kifejezések finomságait sem hanyagolta el, pl. a hangutánzó szavakat. Mindemellett az ókori római élettel is megismertetett.

Természetesen az orosz nyelvet is tovább tanultuk a gimnáziumban. Tanárunk latintanárként orosz fogságban kezdte tanulni az orosz nyelvet. Ennek köszönhetően a latin nyelvtanra építve tanította az orosz nyelvtant, pl. csitvjortovo áprelja: genitivus temporis. Szerettem a nyelvtani kivételeket, mert valahogy azok kis szellemi kalandot jelentettek számomra, például az oroszban a tíz „mja” végű főnév, amelyeket tanárunk a „megmaradt bölények”-nek nevezett. A tananyagban szerepeltek a klasszikus orosz írók, költők: Tolsztoj, Puskin, Lermontov. Nekem Lermontov lett a kedvenc költőm, tőle és Puskintól is fordítottam verseket. Én lettem az iskola orosz szakkörének vezetője – az üléseken sokszor csak egyedül voltam jelen. Az orosz nyelvi országos tanulmányi verseny iskolai fordulójából, ahol Petőfi és Puskin költészetének összehasonlítása volt az írásbeli feladat, bejutottam az országos döntőbe. A negyedik gimnázium végén érettségiztünk is oroszból, akárcsak latinból. Szabad mentális kapacitásomat arra használtam fel, hogy harmadik nyelvként franciát kezdtem tanulni, különösen vonzott a francia kiejtés és a latin átalakulása ebben a nyelvben. Ekkor vettem meg a háború előtti Somorjai-féle nyelvkönyvet, amelyből saját fejem szerint is tanultam. Vonzottak ebben is a szójátékok. Pl. „Moi, toi et le roi nous sommes trois” (moá, toá é lö roá nu szomm troá). Vagy „poisson sans boisson est poison” (poásszon szan boásszon e poázon). Vagy „le maire de Mammère est ma mère” (la mer de mámer e ma mer). Máig érdekesnek találom a vonatokon található feliratokat, mert ekkor csak négy nyelven jelentek meg: magyarul, németül, olaszul, franciául, a német itt evidens, az olasz talán még a Monarchia észak-olasz területeire utal, vagy a Berlin–Róma tengelyre? A francia a diplomácia nyelveként került ide. Érdekesnek tartottam, hogy a bekövetkező szovjet, majd angol dominancia ellenére ezek a nyelvek csak később jelentek meg a vonatfeliratokon.

Az orvosi egyetemen nekünk, humán tagozatot végzőknek, nem kellett latint tanulni. Az orosz persze kötelező volt, de mivel 1956-ban kezdtem az egyetemi éveimet, így október 23-a után arra az évre felfüggesztették a nyelvtanítást, de a Kádár-rezsim az 1957/58-as tanévre visszahozta. A nyelvet továbbra is szerettem, a nyelvi variációkban örömömet leltem. Azt a tanszék vezetője tanította, akitől egy alkalommal életre szóló dicséretet kaptam. Azt kérdezte, hogy Athén orosz nevében (Afinü) mi a nyelvi szempontból érdekes, mire én azt válaszoltam: két említendő van, egyrészt: az ógörög th az oroszban f-fé alakul, ahogy Theokrítoszból Feokrit lesz, másrészt a szó többes számú, mint ahogy egyes szavak is csak többes számban léteznek (pluralia tantum). Erre a tanár azt mondta: pályát tévesztett ember vagyok, mert nyelvtanár kellene, hogy legyek. Utána fél év alatt letettem az egyetemi nyelvvizsgát, majd némettel folytattam a szaknyelvi tanulást, amiből szintén egy év múlva vizsgáztam. A német szakmai nyelv megismerésében nagy előrelépést jelentett negyed-ötödéves koromban egy belgyógyászati pályamunka elkészítése, amelyhez a szakmai ismereteket a német szakirodalomból, elsődlegesen a Heilmeyer-féle belgyógyászat- és hematológiakönyvből szereztem. Továbbra sem volt számomra tudott, hogy a világban az angol már átvette a lingua franca szerepét. Az angol világbirodalom kiterjedtsége és főleg Amerika győzelmet jelentő beavatkozása a II. világháborúba megteremtette az angol egyeduralmát, a német a vesztes háború után csak a környező országok közvetítő nyelve maradt, de az is átmenetileg. A francia mint a diplomácia nyelve is kicsit háttérbe szorult, és azóta ez az angol hegemónia totálissá vált. A szocialista országokban a rendszerváltásig az orosz betöltött valamiféle közvetítő szerepet, mert egyrészt kötelező volt mindegyik iskolában, másrészt több idetartozó ország anyanyelve szláv volt, ami lehetővé tette a könnyebb tanulást és használatot, de természetesen a hivatalos tárgyalásokon is ez volt előírva. Azonban ekkorra a tudomány nyelve csak az angol volt, mely a Nyugat országaiban fejlődött nagyobb lépésekkel. Mindennek ellenére én nem tanultam angolt az egyetemen.

Az orvosi egyetem alatt sokat jártam az egyetem könyvtárába és láttam az angol szakirodalom többivel össze nem hasonlítható sokszínűségét. Végzésem után két évvel a kórházban egy kollégával és egy műtősnővel elkezdtük az angoltanulást. Tanárunk a közelben lakó gimnáziumi kémiatanárunk volt, aki eredetileg angoltanár volt, de a szovjet szférában kiszorított angoltanítás idején tért át a kémia oktatására. Mivel számomra a német volt az idegen nyelvi kiindulópont, a germán eredetű angol szavak úgy jelentek meg előttem mint elrontott német szavak. Persze tudtam, hogy valami közös ősnyelvből fejlődtek kétfelé. Az angollal való elemző találkozás azt is tudatta, hogy a franciás, de másképp ejtett szavakat Hódító Vilmos normannjai hozták a brit szigetre, és ami különös: a germán vikingektől származó normannok hozták a francia nyelvet. A nyelvváltások mögött az áll, hogy a hódító férfiak és a meghódított népből származó anyák gyermekei az anyák nyelvét beszélik. Ugyanez történt a bolgár történelemben: a hódító török bolgároktól származó utódok szláv anyák gyermekei, így lett a bolgár nyelv valódi szláv. Az angol nyelv ellenben valódi keveréknyelv, a fentiek mellett a kelta, dán is alkotórésze – hasonlítható ebben a magyarhoz, amelyben az alap finnugorhoz török, alán, szláv és német szavak járultak. Az elsajátított angol nyelvkészség alapján ettől kezdve jól megértettem az angol szaklapokat, könyveket. Ez a tudás csak passzív használatra volt elég, beszélni nem voltam képes, de szükség sem volt rá.

Így teltek az évtizedek, német és angol nyelvtudásom elegendő volt a legfontosabb szakirodalom áttekintéséhez (Lancet, British Medical Journal, JAMA, New England Journal of Medicine, Deutsche Medizinische Wochenschrift, Münchener Medizinische Wochenschrift). Emellett latin és francia tudásom alapján olyan folyóiratokba is belenéztem, mint az olasz Minerva folyóiratok vagy a francia La Presse Medicale. Továbbá csatlakoztam a frankofón orvosok társaságához, amelynek rendezvényei megint egy kicsit közelebb hozták hozzám a francia nyelvet és nem utolsó sorban a francia szellemet (esprit français).

Közben különböző országokban tettem utazásokat, és előtte mindig foglalkoztam az adott ország nyelvével. Talán a legbehatóbban a lengyel nyelvvel ismerkedtem meg, az orosz alapján könnyen megtanultam a szavakat, a nyelvtant. Néhány alkalommal elmentem a Lengyel Intézet tanfolyamára is, a kiejtést is igyekeztem elsajátítani. Lengyelországban egyszer olyan élményben is volt részem, hogy egy étteremben megkérdezték, hogy az ország melyik részéből származom. Érdekes módon a lengyel kiszorította tudatomból az orosz szómegfeleléseket, de később visszatérve azok fedték le a lengyel szavakat. Kint megismertem egy szép szőke lengyel nőt, ez is inspirált a nyelvtanulásra, pár évig leveleztünk. Évekig megvettem az egyik vezető lengyel újságot, a Zycie Warszawy-t, és így tartottam fenn a nyelvtudásomat.

Szláv országokban sokat segített az orosz ismerete, de más országok nyelvéből is felkészültem, mint például finn, svéd, török, román, bolgár. Ezeknél mindig összehasonlító nyelvészeti eszmefuttatásokat végeztem, különösen az indoeurópai nyelvcsaládok közti hasonlóságok, különbségek foglalkoztattak, de egyes nyelvek egyediségei is. Így a skandináv nyelvekből írott formában az angol és a német alapján sokat megértek, de a kiejtésük, főleg a dán, megközelíthetetlen. Valahogy mindig úgy érzem, hogy a skandináv, a holland, a flamand nyelv nemcsak földrajzilag, hanem alakilag is a német és az angol között foglal helyet. Koreában az a meglepetés ért, hogy az útikönyvben a koreai nyelv ismertetésénél az található, hogy az ural-altáji nyelvekhez tartozik, amelyhez tartozóként első helyen a magyart említik.

A rendszerváltás körüli években új periódus kezdődött számomra is, a tanulmányutakhoz nem volt elég az a passzív angoltudás, amivel én rendelkeztem. 1989-ben elnyertem egy dániai tanulmányutat. Mivel nem volt nyelvvizsgám, készségfelmérésre a Rigó utcai állami nyelviskolába kellett mennem. Egy hetem volt előkészülni, ismerős nyelvtanárokat kértem meg egy-egy órás gyakorlatozásra. Szerencsére csak a tanulmányúttal kapcsolatban kérdeztek, és erre fel voltam készülve. A továbbiakban azonban éreztem, ennél több kell. Felhívtam az orvosegyetem nyelvi tanszékének vezetőjét, és lehetőséget kértem. Ő pár hét múlva visszahívott és közölte, hogy az angol nyelvi csoport vezetője, Rudnai Mari vállal. Ő intenzíven elkezdett foglalkozni velem, és rábeszélt, hogy a nemsokára megszűnő szakmai nyelvvizsgát tegyem le. Én megfogadtam ajánlását, és a vizsga sikerült (C fokozat). Ennek köszönhetően a továbbiakban könnyebben sikerült nyugati tanulmányutakat elnyernem. Azóta az orvosszakmai, valamint a szociológiai, gerontológiai szakirodalmat is könnyebben értem, sokat még szótár nélkül is. Külföldi konferenciákra előadásomat, absztraktját, diáit, a posztereket magam készítem. Több alkalommal tartottam élő előadást, vettem részt kerekasztal-beszélgetéseken. Nem vagyok auditív típus, így most is probléma mások beszédét megérteni; beszélni, ha éppen formában vagyok, sikerül. Sok szót, szófordulatot ismerek, a nyelvtan alapjait is.

Visszatekintve a nyelvekkel való találkozásaim történetére, izgalmas kalandozásnak tűnik, a modern értelmiségi élet szükségletéhez tartozik a nyelvismeret, de több nyelvvel foglalkozni, ízlelgetni igazi intellektuális élményt jelent.