Józsa Judit

Amikor a találkozót megbeszéljük, szürke, rohanós és zajos Budapest. A nyugalmas utcácskát azonban, ahol a kerámiaművész nemrég nyitott galériája meleg fényeivel már messziről csalogat, hamar megtalálom. Odabent barátságosan fogad Józsa János korondi fazekasmester, Judit büszke édesapja és a művésznő maga. Hosszú hajával királynői jelenség, nincs benne semmi póz. Neki elhisszük, hogy a Magyar Kultúra Lovagjaként a tradíciókat és az értékeket szívből képviseli. Eltűnődöm, messze lehet Korond? Autóval fél nap. Messze, bizony. Judit szobrai között, őt hallgatva mégis úgy érzem, jóval közelebb…

– Misztikus kulcsszó a magyarság egész életében és művészetében. Mit jelent Önnek ez a fogalom?

– Itt ül mellettem az édesapám, úgyhogy egyértelmű, hogy mit jelent: hálás vagyok a jó Istennek, hogy olyan családba születtem, ahol ez fontos. Annak ellenére, hogy a Ceauşescu-rendszerben a székelység elnyomásban élt, a szüleim, különösen édesapám, megtanította nekem az igazi magyar történelmet és a magyar irodalmat. Mindez a véremben van, foglalkoztat, fontos számomra. Hogy egy-egy szoborban miként jelenik meg, függ a tudatosan választott témáktól: legyen szó a magyar irodalom kiemelkedő személyiségeinek múzsáiról, mesevilágunkról, a magyar táncokról vagy éppen a magyar nagyasszonyokról. Úgy érzem, ez a terület nincs igazán feldolgozva a magyar képzőművészetben, különösen a szobrászművészetben. Az én területem pedig specifikus, hiszen kerámiaszobrászatról van szó.

– Tulajdonképpen a hagyományból építkezve próbál egyedit alkotni?

– Pontosan. Örökségünk és hagyományaink, kultúránk és erényeink ismerete, szeretete nélkül olyanok vagyunk, mint egy fa gyökerek nélkül. A magyarságnak és a székelységnek ezek a gyökerei kimondottan erősek, van mire támaszkodni. Az pedig, hogy ebből merítve képesek vagyunk-e egyedit, maradandót, lélekemelőt alkotni – csak rajtunk áll.

– Elnézve számos díját, Önnek sikerül. Melyik a legkülönlegesebb elismerése?

– Minden díjnak örülök, de elsősorban nem ezek motiválnak. Az hajt, hogy megvalósítsam a gyermekkori álmaimat. Persze különleges dolog volt, amikor a Magyar Civil Társadalom abban a tiszteletben részesített, hogy a Magyar Kultúra Lovagja lettem. Meglepetésszerűen ért. Szép ünnepség, megható pillanat… De annak örülök igazán, amikor egy-egy tárlatra a közönség eljön, és az esetlegesen fáradt, szürke arcok felderülnek. Nekem sokkal többet számít, ha ilyenkor odajönnek hozzám és megölelnek.

– Kislánykorától dolgozik agyaggal, édesapja neves korondi keramikus, és az egyik bátyja is ezen a pályán maradt. Hogy kezdődött a „szerelem”?

– Korondon apáról fiúra száll a mesterség, nálunk a kisebbik bátyám, Jankó viszi tovább. Kiváló fazekasmester. A mintázást játékszerűen tanultam, az agyag kézzelfogható közelségben volt édesszüleim műhelyében. Először jöttek a domborművek, aztán ezek fokozatosan felemelkedtek a térben, három dimenzióban.

– Hosszúak lehettek a tanulóévek.

– Sosem éreztem hosszúnak őket. Tizenegy évesen mintáztam az első kisplasztikámat. Mindig mindent komolyan vettem, a tanulóéveket is. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, hogy orvosként segíthessek az embereken, de amikor Székelyudvarhelyen meghalt egy betegünk, akkor tudatosult bennem, hogy nem tudom feldolgozni a halált. Nem volt kérdés, hogy a jó Isten visszavezérelt a családi tűzhelyhez és a hagyományokhoz. Apai ágon mindenki fazekasmester volt, és én egész gyerekkoromban és a gimnáziumi évek alatt hétvégente, amikor hazamentem, mindig besegítettem a munkába.

Örökségünk és hagyományaink, kultúránk és erényeink ismerete, szeretete nélkül olyanok vagyunk, mint egy fa gyökerek nélkül.

Józsa Judit: Magyar család

– A galériában, ahol beszélgetünk, szinte még alig száradt meg a festék, ragyog az üveg, új az ajtó, a berendezés… Rögös volt az idáig vezető út?

– Különös, de szerencsére a rossz tapasztalatokra nem emlékszem. Isten kegyelméből december 10-én, éppen Judit napon nyithattam meg a galériámat. Ez a helyiség 2008 óta üresen állt, egyre pusztult, és tulajdonosa, a Belváros-Lipótváros V. kerület Önkormányzata művészeti galéria létrehozására adta bérbe nekem. A működéshez nélkülözhetetlen műszaki, gépészeti felszerelések felújítását finanszírozták, viszont az építészeti felújítást és a művészeti galéria funkciójának megfelelő kialakítást önerőből valósítottam meg. Nem mondom, hogy nem volt rögös az út, különösen, ha a felújítás során felmerülő problémákra gondolok. Ordas Zoltán építésszel karöltve a teljes munkálatok végrehajtását én vezényeltem le. Így napközben az építkezésen voltam, míg éjszaka a műhelyben mintáztam… De jó tulajdonságom, hogy ha valami negatív történik, azon vagyok, hogy jobbá varázsoljam, és igyekszem, hogy többet ne kerüljek olyan helyzetbe. Ez igaz az egyetemre, a munkára, a kiállításokra. Azt hiszem, a székelység legnagyobb részének a zsigereiben van ez a fajta élni vágyás. Ha valamit a fejembe veszek, akkor azt tűzön-vízen keresztülviszem. Nem mindenkin átgázolva, ahogy manapság szokás, hanem a magam módján. Ha kell, hetekig nem alszom, dolgozom akár ájulásig. Ez éltet. Nem foglalkozom a rögös úttal. Határozott céljaim vannak, amiket tudom, hogyan fogok megvalósítani: szép lassan, sok-sok munkával, tudatosan keresve a kihívásokat.

– Mi a következő cél? Olvastam, hogy nagy tervei vannak a galériával. Szeretné, hogy kulturális központként működjön.

– Így van. Eddigi összes alkotásomat, több mint kétszáz munkát helyezek jelképesen a magyar társadalom asztalára, ingyenesen látogatható kiállítás formájában. A galéria földszintje lesz az időszakos kiállítások tere, ahol az évente megújuló nagy tárlataimat rendezzük meg, most többek között a Magyar Örökség első része látható. 2014-ben ennek folytatásaként a második részét is szeretném bemutatni. Az elkövetkező években más művészeknek is szerveznék kiállítást, nem csak a kerámia műfajában. Összművészetekben gondolkodom: időszakos, tematikus kiállításokon kapnak majd helyet textil-, ötvös, üveg-, szobrász-, grafikus- és festőművészek alkotásai. Szeretném összefogni azokat az alkotókat, akiknek fontos a hazaszeretet, a helyes önértékelés, az egészséges nemzeti öntudat, és ezt megfelelő színvonalon művelik. Távol áll tőlem a teljes nonfigurativitás vagy a konceptuális művészet, de művészettörténészként odafigyelek az aktuális trendekre. Ezeket ismernem is kell, de nem az én világom. A saját műveim közé csak olyan művészek alkotásait hoznám, akikkel „kiegészítjük egymást” és szellemiekben ugyanazt képviseljük.

Józsa Judit: Magyarország – Anyaország

– Mit látunk az emeleten?

– Az állandó kiállításomat, jelenleg a Magyar Nagyasszonyokból egy szélesebb válogatást. Idővel szeretném elindítani a Józsa Judit Szalont is, amelynek keretében művészeti, művészettörténeti témájú előadásokon, komolyzenei és népzenei eseményeken, író-olvasó találkozókon, a magyar hagyományokon alapuló, kortárs viseletet megújító divatbemutatókon vehet részt a közönség. A galériában már arra is van lehetőség, hogy kihelyezett történelem- és irodalomórákat tartsanak. Ha időm engedi, magam is szívesen tartok tárlatvezetést a gyerekeknek, akik egy-egy szoborra, személyiségre rácsodálkozva közelebb érezhetik magukhoz történelmünket. Talán eljön az az idő, amikor gyerekfoglalkozásokon megoszthatom velük az agyagozás alapjait is, a fentiekhez hasonlóan ingyen. A saját anyagi forrás azonban egyelőre elfogyott, szükségszerűen pályázni kell. Hiányoznak még a székek, a foglalkozásokhoz az asztalok, nincs kivetítőtáblánk, projektorunk… Lépésről lépésre haladunk előre.

– Ezek szerint ez a kezdet kezdete.

– Egy művésznek nagyon nagy álom egy saját galéria. Általában egy galériát üzletemberek hoznak létre és működtetnek, de én mindig a magam útját jártam. Éppen ezért nem végeztem el a Képzőművészeti Egyetemet, egyedüli mesterem az édesapám. A technikai dolgok kilencven százalékát tőle tanultam, sok mindent magam kísérleteztem ki. És jó volt ez így, mert nem terelődtem el más stílusok irányába. Számomra nem az anatómiai precizitás a legfontosabb. Ugyan törekszem rá, és érzem, hogy folyamatosan fejlődöm, a mondanivaló, a hitelesség és az ikonográfia mindennél lényegesebb. Ugyanakkor a művészettörténész szak a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen széles látókört és tudást biztosított, amiért nem győzök elég hálás lenni.

– A most kiállított alkotások közül ki tudna emelni egyet?

– Az emeleten látható kisméretű Árpádházi Szent Erzsébet szobor a szívem csücske. Korábban mintáztam a jelenleg a galériában kiállított nagyméretű Szent Erzsébet szobrot, amely a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébániának készült, ahol Szent Erzsébet- és Szent László ereklyét is őriznek. Az olyan lelkiállapotban készült, hogy tudtam, megszentelt helyre fog kerülni. De a kisplasztikát magamnak készítettem. Tudtam, hogy soha, senki nem kaphatja meg, a műhelyben vagy a lakásomban marad. De végül a legelső kiállításra készített Szent Erzsébet szállításkor összetört. A jó Isten úgy akarta, hogy az eredetileg magamnak készített szobrot másnak is látnia kell, hogy erőt merítsen belőle. Kiemelném még a 2011-ben, a Család évében készített Magyar család kompozícióját. Ezt ugyancsak a Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia templomnak adományoztam, ahol a keresztelőkápolnában áll. 

– Ez az aprólékosan kidolgozott nagy szobor itt a galériában szinte a fő helyen látható. Ön írta:
„A kompozíció közép és átlós tengelye a keresztre utal, míg a gyermekek elrendezése, balról jobbra indulva, szabályos kört formáz. A kör a világmindenség, az egység, a teljesség, az eredeti tökéletesség jelképe.” Mi a szobor története?

– Több mint tíz évig keresgéltem azt a gyökeres szilfatörzset, amelyre az édesapát, az édesanyát és a kisbabát komponáltam. Jobboldalon egy kisleány áll, míg baloldalon egy kisfiú ül pulikutyával – a kutya az antikvitástól a testvéri szeretet és a házastársi hűség szimbóluma. Egyébként a gyerekek is imádják, mindig megsimogatják… A középső kislány, imádkozásra kulcsolt kezecskéivel korondi székely ruhában a szülőfalumat idézi. Az összes többi alak magyaros viseletben van, így bárhonnan származzon a néző, a szobrot magáénak érezheti. És fontos, hogy a gyerekek négyen vannak. Egy a hazának, egy az egyháznak, egy az édesapának, egy az édesanyának. Nálunk, Erdélyben, ez a hagyomány. A picike gyermek pedig azért imádkozik, mert így tanították a nagyszülei. Lelki szemeinkkel el tudjuk képzelni, ahogy a kislány átszellemülten figyel, de azért izeg-mozog a lába. Ha pedig az ablakon át, kívülről nézzük, egy imát találunk a szobron. Nem mondom el, inkább annak örülnék, ha erre járva mindenki maga olvasná el, hogy megálljon egy percre, megértse és átérezze az üzenetét.

– Óriási tudatosság kell egy ilyen összetett szimbólumrendszerrel bíró mű megépítéséhez. Mennyi ideig tartott?

– Egy ekkora szobor, ahol szinte életnagyságúak az alakok, nagy munka. Több hónapos. Külön-külön, belülről kiüregelve kell kiégetni az egyes részeket…

– A kis munkák is hasonlóképpen készülnek?

– Igen, de míg a nagy kompozíciókat több részből építem fel és mintázom meg, a kisplasztikákat egy sajátos hajtogatott technikai eljárással alkotom. 

– Vonhatunk párhuzamot Kovács Margit és Józsa Judit között?

– Megtisztelő ez a gondolat, mert szeretem Kovács Margit munkáit, de ő teljesen más technikát használt. Herta Brüchnertől tanult Münchenben egy speciális korongozásos eljárást, és a szobrait különféle matt, színes mázakkal díszítette. Munkásságában az a nagyszerű, hogy amit ott megtanult, hazahozta és a saját képére formálva gyönyörű magyar kerámiaművészetet hozott létre. Ez felbecsülhetetlen érték.

A galériában arra is van lehetőség, hogy kihelyezett történelem- és irodalomórákat tartsanak. Ha időm engedi, magam is szívesen tartok tárlatvezetést a gyerekeknek, akik egy‑egy szoborra rácsodálkozva közelebb érezhetik magukhoz történelmünket.

– Ön hol alkot?

– A műhelyemben, amely a pesti lakásom egyik szobája. A harmadik emeleten van, állandóan föl-le kell cipekedni, de a sors kegye, hogy a galériától tizenkét perc gyors sétára esik. A korábbi Tiszta Forrás Galéria a Budai Várban volt, a Fortuna Udvarban. Nagyon sokan szerettük ezt a helyet, de kicsike volt, kinőttem. Az új galériában egy falikúttal, a magyar tulipánokkal díszített Tiszta Forrás Kútjával állítottam emléket neki. Ez a tiszta forrás a magyar népművészet szimbóluma is.

– Gondolkodik külföldi tárlatokban is?

– Volt kiállításom Kanadában, Amerikában, Hollandiában, Bukarestben, Ausztráliában, Brüsszelben… Ha meghívnak és biztonságos, valamint méltó körülmények között ki tudom állítani a munkáimat, szívesen megyek. Ahhoz, hogy nemzetközileg is elismerésben részesüljünk, nem várhatjuk, hogy a külföldiek mindig idejöjjenek. Hiába szeretnénk, hogy elismerjenek bennünket, ha azt se tudják, kik vagyunk. Éppen ezért a Magyar Nagyasszonyok című könyvemben a nagyasszonyok életrajza nemcsak magyarul, hanem angolul is szerepelt. Amikor külföldieknek tartok tárlatvezetést, és megértik a szobrok történetét, őszintén gratulálnak. Vagy például van egy tajvani gyűjtőm, aki elvitt egy Patrona Hungariae szobrot a tajvani irodájába, anélkül, hogy ismerné a magyar történelmet. Miután elmagyaráztam neki, ki „Magyarország patrónája”, egyszerűen elvarázsolta… Pedig még csak nem is katolikus.

– Jó, hogy ily módon a magyar kultúrát a határokon túlra is eljuttathatjuk.

– Igen, különösen jó érzés. Csak tudni kell úgy megosztani, hogy megértsék. Nem viselkedhetünk elutasítóan, a művészetnek ez nem is lehet a célja. A lényeg, hogy a néző rácsodálkozzon, érdeklődjön iránta, elgondolkodjon, örömét lelje benne és szeresse.