Jelképeink: a nemzeti kultúra mindennapos őrzői

A Móra Ferenc Múzeum nyugalmazott numizmatikusa szerint minden az iskolában dől el. Fontos a hagyomány tartalmának, értelmének megismertetése, de ami ennél is fontosabb: a pedagógus viszonya saját nemzeti jelképeinkhez. Nemzeti jelképeink fennmaradásának kulcsa a tudatos átörökítés.

– Magam is apai, családi örökségképpen kaptam beavatást a Himnusz tiszteletébe. Amikor a hatvanas években lemezjátszót vettünk, az elsők között szereztük be a Himnuszt, 78-as fordulatszámú lemezen. A Himnuszt játszó, XIX. századi svájci falióra is családi hagyaték. A maga idejében igen divatos darab lehetett, annál is inkább, mivel az osztrákokkal szembeni ellenállásnak adott hangot, valahányszor megszólalt. Ez bizony csöndes, polgári rebellió volt nemzedékeken át a szalonban. Arra is remek példa, hogy a magyar Himnuszt egészen 1989-ig egyedül a közmegegyezés „kodifikálta”.

– Mind a himnuszok, mind a címerek története meglepően rövid szakaszt fed le az emberiség történetében ahhoz viszonyítva, hogy minden emberi csoportosulás hajlamos jelképekkel fejezni ki identitását. Ez a törzsi társadalmak óta így lehetett. Mégis: a mai értelemben vett címereket csupán a lovagkorból, a nemzeti himnuszokat pedig az újkorból eredeztethetjük.

– Ez persze attól függ, mit nevezünk himnusznak vagy címernek. A megkülönböztető szimbólumok története mindenképp jóval messzebbre vezet vissza az időben. A himnológia érdeklődése az ókori görög és római irodalomtól és liturgikus zenétől egészen a mai egyesületi himnuszokig ível.

Számomra a himnuszok azért érdekesek, mert nagyon erőteljesen utalnak az adott nép karakterére. Így gondoltam a gyűjtés kezdetén, de sok esetben csalódtam. Dallamuk, szövegük, érzelmi alapállásuk mind-mind elemezhető. Az indulóritmusú, katonai tónusú himnuszok például meglehetősen egyformák. Nem beszélve arról, hogy számos himnusz szövege rendkívül gyönge. A magyar Himnusz mind a zene, mind a szöveg szempontjából magasan kiemelkedik közülük. Elsőrangú költemény egy magas rendű zenei alkotással ötvözve. Nem sok nemzet büszkélkedhet ilyen minőségű himnusszal.

– Hisz két zseni alkotása. Kölcsey Ferenc verse 1823-ban készült el, Erkel Ferenc 1844-ben szerezte hozzá a zenét. Annál érdekesebb, hogy még az 1848/49-es szabadságharcban is inkább
az Egressy-féle Szózat-megzenésítést énekelték
himnusz gyanánt.

– A kettő közötti népszerűségi különbséget nem tudjuk pontosan a kezdetekkor. Mindenesetre különös és prófétai előrelátás, hogy Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843-ban pályázatot írt ki Vörösmarty Szózata, majd 1844-ben Kölcsey Hymnusa megzenésítésére. Az utóbbi csak 1829-ben látott napvilágot az Auróra című irodalmi almanachban, a Szózatot pedig 1836-ban írta meg a költő, s még ebben az évben megjelent nyomtatásban, sőt első zenei változatában is. A korabeli lapokból ugyanakkor kitetszik, hogy a nemzet szívében elsöprő vágy élt, hogy legyen végre saját nemzeti himnuszunk.

A nemzeti himnuszok előzménye, a holland, az angol vagy a francia himnusz még a XVII-XVIII. században keletkezett, a német Gott erhalte Haydn zenéjével pedig már a XIX. század szülötte, sok más ország első himnuszával egyetemben. Szerencsés történelmi egybeesésről beszélhetünk a mi himnuszként énekelt dalaink esetében: mindkettőben a nemzeti öntudatra ébredés nyert kifejezést. Nem véletlen, hogy Párizsban a Szózatot énekelve úgy fogadták a magyar követeket, mint akik „a magyar Marseillaise-t” hozzák.

– Kölcsey nem érhette meg, hogy Hymnusa imává lett a nemzet ajkán. De vajon annak szánta-e az eredeti költeményt?

– Föltétlen benne volt mindaz, ami egy új korszakot fémjelez. Az Aurórában Kisfaludy Sándor is megjelentetett egy himnuszt. Kölcsey versében ellenben a tömör történelmi összegzés a zseniális. Érdemes egybevetni a görög himnusszal, amelynek szövege a mi himnuszunkhoz hasonlóan éppen 1823-ban, zenéje pedig 1844-ben keletkezett. A görög himnusz ugyancsak történelmi áttekintés, csakhogy 158 versszakra terjed. Kölcsey briliánsan megoldja nyolc szakaszban. Más példaként nézhetjük akár az indiaiak, akár a norvégok himnuszát – mindkettő irodalmi Nobel-díjas költő: Rabindranath Tagore, illetve Björnson Björnstjerne versére született –, mégis hiányérzetünk támad a Kölcsey-Erkel-remekhez viszonyítva.

– Herderi, történelemfilozófiai idők jártak. A nemzetek, kivált az elnyomottak, azon igyekeztek, hogy megmaradjanak, hogy meghatározzák saját helyüket a világban. S ha már Herdernél tartunk: köze lehet-e a Himnuszunk kimagasló minőségének valamiféle nemzetkarakterológiához?

– Épp ez a himnuszkutatás legfőbb szépsége. Egy-egy himnuszban bonyolult összefüggésekben nagyon sok minden megjelenik. Kezdve a keletkezés körülményeitől – hogy például harci indulónak íródott-e, mint a
Marseillaise, vagy épp pályázati kiírás nyomában –, egészen addig, hogy egyén és társadalom viszonya, a történelmi hely és pillanat miként tükröződik benne. A döntő kérdés mindig az, hogy mennyire képes eltalálni egy-egy himnusz a nemzet lelkiségét, mennyire ragad meg a nemzet lelkében. Épp ez az a pont, amiben véleményem szerint a magyar Himnusz egyedülálló, én legalábbis elvétve találtam más nemzetek himnuszai között hasonlóan bravúros ráhangolódást a nemzet lelkületére.

Csepeli György, aki a szociálpszichológus szemével vizsgálta a kérdést, maga is egész sor lehetséges magyarázatot fölvet, vajon miféle nemzeti identitástudat sűrűsödik egybe a Himnuszunkban. Tény, hogy évszázadokon át a Boldogasszony, anyánk fejezte ki a nemzet lelkét. Protestáns körökben a 90. zsoltár. Utóbb a Rákóczi-induló lett a Habsburg-ellenesség kifejezője. A mai Himnusz befogadtatása a legkülönfélébb tényezők ritka egybeesésének köszönhető, ez vitathatatlan.

– Lukácsy Sándor szerint az egyik magyarázat az lehet, hogy a Himnusz szövegében zseniálisan összegződik évszázadok nemzeti önreprezentációja: prédikációk, zsoltárok, nagyjaink számvetése sorskérdéseinkkel. Sárosi Bálint pedig oda nyilatkozott egy ízben, hogy mind a Himnusz, mind a Szózat a verbunkos lejtésének köszönheti népszerűségét.

– Bizonyos, hogy a népszerűséghez, az elterjedéshez elengedhetetlen volt a zene. Balassi, Tinódi vagy Csokonai idejében ez természetes velejárója volt még a költészetnek. Kölcsey is megemlíti, hogy figyeli „a nép zenéjének tónját”. Azt már, hogy a kettő közül miért a Himnusz kerekedett fölül, nemigen tudnám megindokolni. Tény, hogy a Himnuszt el lehet énekelni a Megismerni a kanászt nótájára éppúgy, mint a reformátusok által énekelt 130. zsoltár dallamára. Mindmegannyi adalék arra, hogyan összegződik és tör fel egy sor nemzeti idióma két ilyen zseni tollán, mint Kölcsey és Erkel. Ha mindeme körülményeket figyelembe vesszük, egykönnyen megválaszolhatjuk az olyasféle vádakat, hogy a Himnusz pesszimista volna. Hogyan válhatott volna közkedveltté, ha így lenne? Az emberek lelkesedést, lelki megnyugvást várnak egy himnusztól.

Fischer Ádám karmester szerint sorozatos nemzeti tragédiáink – 1849, Trianon – tehetők felelőssé amiatt, hogy „lelassult” a Himnuszunk. Nem hinném, hogy ez egycsapásra megoldódnék, ha a nemzet sorsa jobbra fordul. Szerintem épp ellenkezőleg: tudatosan kell dolgoznunk azon, hogy a benne lévő pozitív tartalmat szólaltassuk meg a Himnuszunkban. 1982. március 15-re jelent meg a „nemzet nagylemeze”-ként hivatkozott korong, egyik oldalán a Himnusz, másikon a Szózat különböző előadásaival, szöveges irodalmi idézetekkel vegyítve. Lesír róla a búbánat. A baj az, hogy a 80-90-es években megindult CD-kiadásokon ma is ugyanez a letargikus fölvétel használatos. A 30-as években Fricsay Richárd vezényletében van méltóság, mégsem vontatott. Az 1953-ban készült Erkel-filmben kifejezetten erőteljesen, lelkesülten szólal meg. Ferencsik János le tudta vezényelni két perc alatt. Legutóbb már két és fél percnél tartottunk.

Ha az iskolában úgy tanítják, hogy a Himnusz pesszimista, felnőttkorban már nincs mit tennünk. Elég megnézni, milyen mélabúsan szólal meg egyszer-egyszer az Országházban. Lesújtó! Somogyvári Ákos karmester, aki egyébként Erkel-leszármazott, alaposan utánanézett, mielőtt előállt volna a Zeneakadémiai ünnepségen a hitelesen előadott változattal. Nem csupán élettelibb, de az eredeti verbunkos lüktetése is érződik belőle. Máskülönben úgy érzem, a Himnuszt a maga szimbolikus-költői-zenei komplexitásában még mindig nem kezeli az őt megillető rangon az alkotmány, hisz egy zenemű kottakép, netán autentikus hangfölvétel nélkül nem szolgálhat etalonképpen.

Ha az iskolában úgy tanítják, hogy a Himnusz pesszimista, felnőttkorban már nincs mit tennünk. Tudatosan kell dolgoznunk azon, hogy a benne lévő pozitív tartalmat szólaltassuk meg.

– Különösen viszonyulunk a Himnusz énekléséhez is. Néha az az érzésem, hogy mindazok, akik nem szoktak hozzá a közös templomi énekléshez, egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni nemzeti imánkkal.

– Nincs szomorúbb, mint a Himnuszt dünnyögő és mormogó emberek látványa. Nézzük csak meg a hűvös angolokat egy szeptember 9-i ünnepségen. Ováció tölti be az Albert Hallt. Nálunk lejátsszák a Himnuszt – néha még színházban is – egy bánatos hangfelvételről, aztán méla csönd. A másik véglet, amikor futballdrukkerek ordítják, amiben legalább valamiféle közösségi összetartó erő azért mégiscsak megnyilvánul. Az viszont a szocializmus öröksége, hogy még ha Kodálynak sikerült is szembeszegülnie Rákosi akaratával, és így a Himnusz megmaradt, az énekléséről leszoktatták a nemzetet. Napjaink képtelen divatja szerintem, hogy a Himnusz után elénekeljük a Székely himnuszt is. Minden tiszteletemmel együtt, ami a Székely himnusz kohéziós erejét illeti, bizarrnak tartom. A magyar Himnusz az egész nemzetet szimbolizálja, az elszakított nemzetrészeket is külön-külön. Mindez jelzi azt az ideológiai zűrzavart, amely napjainkat jellemzi.

– Ami látványosan mutatkozik meg a címerhasználatunk körül rendre föllángoló vitáinkban is. Ha arra gondolunk, hogy 1848 az Anjou-ház idejétől fogva használatos uralkodócsaládi címerek elemeit tette meg nemzeti címerünkül, tetézve mindez a Szent Korona jelképiségével, újabb ellentmondást találhatunk nemzeti identitásunk kérdéskörében.

– Nincs kellő tudásom arról, hogy egy nemzetet ehhez hasonlóan megosztana egy nemzeti jelkép használata. Mindazonáltal Bertényi Iván nézetét tartom követendőnek: mindez hagyományozás kérdése. Nincs értelme olyasmiről beszélni, mint „eredeti címer”. Ugyanaz a helyzet, mint a Himnusz esetében: az iskola nem tanítja meg, így a társadalom nincs tudatában, voltaképp mit is jelentenek számunkra a jelképeink. Ebben pedig nem az dönt, hogy milyen és hányféle tankönyvet használunk, hanem az, hogy maga a pedagógus mit szűr át az ismeretekből a maga nemzeti tudatává, és ezáltal mit hagyományoz át a diákságra. A kötődésen múlik az egész. Hallani olyan véleményeket, hogy miféle értelmetlen formaság vigyázzállásban énekelni a Himnuszt. A médiában számos esetben a riporter rábeszél a Himnusz hangjaira. Mindennek gyökere, hogy az egót istenítő világban nem számítanak a közös dolgok. Beláthatatlan, hová vezet, ha mindez így marad.

– Létezik a világban hivatalos kutató- illetve gyűjtőhelye a nemzeti jelképeknek: címereknek, himnuszoknak és a hozzájuk kapcsolódó tradícióknak?

– Egyetlen speciálisan himnuszokkal foglalkozó, stuttgarti intézményt ismertem, de az utóbbi időben nincs kapcsolatom velük. Egy angol kiadó ötévente megjelentet egy borsos árú kötetet a világ aktuális himnuszainak kottájával és nyersfordításával. A nemzeti könyvtárak nyilvánvalóan számon tartják a maguk e vonatkozású ismeretanyagát, de hivatalos fórumról, mondjuk valamilyen ENSZ-archívumról nem tudok.

Amikor a Himnusz-kiállításommal az Erkel-évfordulón Gyulán szerepeltem, fölmerült az ötlet, hogy a gyulavári kastélyban bemutatott uniós himnuszsorozat alapján érdemes volna kiszélesíteni a tematikát a világ himnuszirodalmának egészére. Milyen szép gesztus volna, ha Erkel szülővárosa a Világ Himnuszainak Fővárosa lenne! Sajnos a valóság szűkmarkúbb az álmodozásoknál. Nemrégiben szóba került egy vésztői gyűjtőtársam egyedülálló, nemzetközi gyűjtést reprezentáló hagyatékának köztulajdonba vétele. A helyiek forrásai minden jószándék ellenére sem bizonyultak elegendőnek, így talán örökre elveszett a nyilvánosságnak egy unikális Himnusz-gyűjtemény.