„Kérlek, tegezz” – a folyosón álltunk, a régi iskola folyosóján, ahol minden rejteket, rossz kilincset, karcos ajtófélfát ismertem. Arra vártam épp, hogy a fiamat beírassam. Az osztályfőnököm jött ki a tanáriból, és amikor meglátott – izgultam, meg fog-e ismerni, hosszú idő telt már el – odajött, megölelt. „Csókolom”, rebegtem hálásan. Akkor válaszolta azt, „kérlek, inkább tegezz”.
Nem ment, nem megy. Ebben a csókolomban nemcsak Édesanyám kitartó nevelése, hanem a gyerekkor tisztelete és szeretete őrződött meg. Ott a folyosón – persze nem először – éreztem, hogy nem olyan jó felnőni. Nem jó tudni, hogy a tanárnak is van havi fizetése, hogy mást is csinál, mint órán elmagyarázza az „anyagot”, nem jó tudni, hogy talán gondok lehetnek a házasságával, szemtelenek a gyerekei vagy éppen nincsenek is, nem jó sejteni, hogy a tanári is „csak” munkahely és nem szentély, ahová a gyereknek bejárása nem, csak kíváncsi betekintése lehet. Persze, azóta többször találkoztunk és megtanultam ’szervusszal’ köszönni, de még mellé mondom, „Szervusz, Marika néni”. Hogy emlékezzek arra, amikor minden mozdulata, pillantása, ruhagombja, megkezdett mondata izgalmas, különleges, tanári titkokkal, ígéretekkel volt tele.
Szeretnék emlékezni arra a tanártól elválasztó szépséges ’távolságra’, amely gyerekként beavatott az iskola, a tudás, a megértés és a közösség életébe és élményeibe. Szeretnék emlékezni arra a tiszteletre, ami megemelt és tartást adott. Szeretnék még emlékezni a tanáraimtól kapott, nagy becsben tartott dicséretekre, a nyári szünidőben nekik megírt balatoni képeslapokra (amelyek megszólításán és záró-fordulatán órákig képes voltam töprengeni…), és az órára érkező tanárok arcát kémlelő feszültségre, amikor azt kérdeztem magamban „ma milyen kedve van, vajon feleltetni fog?”
Tanár lettem én is. Amikor a tanítványok vissza-visszatérnek, vagy az utcán találkozunk esetleg bevásárlás közben (miért is nem vettem fel a szebbik kardigánt?…), vagy éppen autóból kiabálnak ki örömmel, „Csókolom!”, sokszor arra gondolok, tegezhetnének. Hiszen felnőttek már. Én maradtam meg az ő gyerek- és fiatalkoruknak, és ők lesznek mindig az én felnőttkorom; tulajdonképpen végleg cseréltünk.
„Kérlek, tegezz”, mondom egyiküknek. „Jaj, tanárnő, az nem fog menni”, mosolyog vissza. „Miért?” – kérdezem. „Mert Ön a tanárom” – válaszolja. Így, jelen időben.
Én ezt a jelen időt ünneplem pedagógusnapon. A saját tanáraim és a saját tanárságom örök jelen idejét. A soha ki nem üresedő hivatás örömét és erejét. Ami tegezve, magázva, iskolában, utcán, bevásárlás közben, tanáraink emlékében és tanítványaink szemében olyan ragyogóan tükröződik. Minden június első vasárnapján. És másnap, hétfőn. És azután is, mindig.
Mert a jelen idő különös ajándéka, hogy végtelen.
