De jóóó nekem! – fuvolázta musicalbe illően a fiatal lány, miközben barátnője is bekapcsolódott a dúdolásba – Délután mehetek dolgozni nééégy órát a Pennybe, Nagykovácsiba egyórás utazással! – itt felnevettek mindketten. – Aztán találkozom apámmal, aki karácsony óta nem volt kíváncsi rám – fejezte be a szólót.
A II. kerület egyik iskolájából sétáltak a villamos felé. 16 évesnek tűntek, jókedvűnek, lendületesnek, magabiztosnak. Mint akik tényleg tudják, hogy mi vár rájuk.
Aznap este olvastam a hírt, hogy idén indul el az amerikai elitegyetem, a Yale több mint 300 éves történetének legnépszerűbb kurzusa. A világhírű zseniképző összes diákjának mintegy negyede jelentkezett rá, 1200 hallgató. Nem is csoda, hiszen korunk egyik legégetőbb problémáját érinti a tantárgy, amely gyakorlati képzést, önállóan alkalmazható eljárásokhoz útmutatót is ad. És amelynek a címe: A boldog élet.
Igen, fontos dolog a pályaválasztás. Jó elképzelni, hogy előttünk látszanak a pályák (az építészé, a tanáré, a szakácsé, az informatikusé), és nekünk csak jól megfontolt döntéseket kell hoznunk – kiválasztani azt, amely képességeinknek, lehetőségeinknek és terveinknek megfelel. De valójában hétköznapok vannak, Pennyvel és régen látott apákkal és azzal az érzéssel, hogy boldogok szeretnénk lenni. Olyan tervekkel, amelyek csak a céljainkat tartalmazzák, a kudarcainkat kevésbé. Olyan döntésekkel, amelyekben túl kevés vagy túl sok ismeretlen van, és amelyekből leginkább a kockázatot szeretnénk kihagyni.
Tudjuk, hogy a diákjaink a pályaválasztás miatt sokszor végső célnak, eredménynek tekintik a nyelvvizsgát vagy a diplomát, holott ezek önmagukban, a személy elhivatottsága nélkül nem jelentenek biztosítékot semmire. Tapasztaljuk, hogy a fiatalok a pályaválasztás során csak a legritkább esetben mérlegelik, hogy milyen családban, közösségben szeretnének majd élni. A pálya van az előtérben, a család a homályos háttérben – legalábbis, amikor a felvételi űrlapot nézegetik.
Mi van akkor, ha leginkább nem pályát választunk, hanem a boldog életet keressük? Ha voltaképpen arra vágyunk, hogy ráleljünk arra a jégpályára, amit nekünk öntött fel a sorsunk, ami oktatás és biztatás nélkül is kezdettől ismerős lesz számunkra – Szabó Magda szavait kölcsönözve? Mi van akkor, ha a teljes élet titkát kutatjuk, sokszor félve és tanácstalanul? Ha leginkább arra a lelki-szellemi vezetésre van szükségünk, amelynek segítségével felismerjük, hogy mi az utunk – és hogy hazavezet-e? Mi van akkor, ha a legfontosabb célunk az, hogy otthon legyünk a világban, a családban, a közösségben, ahol élünk? Ha a fő stratégiai készségünk nem a tervezés, hanem a kötődésre való képesség, az érték- és szeretetteljes, „jó élet” iránti igény?
Van a pályaválasztás kifejezésében valami nyomasztóan fogyasztói. Mintha úgy tudnánk életek és jövők közül választani, mint a zsírszegény és zsíros joghurt vagy két különböző hátterű szelfi között. Ez nemcsak 17-18 évesen nem megy. Ez 47 és 58 évesen sem volna lehetséges. Mert a jövőnk belőlünk van, nem a polcon vagy a memóriakártyán vár ránk.
