Itt a farsang, áll a bál

– Honnan ered a farsang ünnepe, mi volt az eredeti célja, és hogyan alakult át napjainkra főként álarcosbállá, karnevállá?

– Mátyás király udvarából és az Anjouk idejéből is maradtak fenn írásos feljegyzések arról, hogy tartottak karneválokat, jelmezes mulatságokat. Valószínűleg a német polgárság hatására került hozzánk, a német eredetre utal, hogy nem karneválnak, hanem „farsang”-nak nevezik. A néphagyomány szerint a farsang január hatodikától, vízkereszt napjától egészen húshagyókeddig tart, nincsenek egyházi vonatkozásai, sőt hosszú ideig tiltott és sokat bírált ünnepi időszak volt.

Jellemzője, hogy felfordul ilyenkor a világ rendje, mindent szabad, amit máskor nem, méghozzá következmények nélkül. Azt, hogy ekkor ki lehet bújni a saját bőrünkből, a saját önnön valónkból, legszebben a jelmezbe bújás, a maskarázás mutatja. Farsangkor a férfiak nőnek, a nők férfiaknak öltöztek, állatalakoskodók is voltak, ami archaikus előzményekre utal, és arra, hogy a farsangban föllelhetők olyan elemek, amelyek nem a középkorhoz vagy a későbbi korokhoz kötődnek. A jelmezek között pedig megjelennek olyan zsánerszereplők, mint a katona, az orvos, vagy a kereskedő.

Az átöltözésen kívül a farsang régen mindig a táncos mulatságok időszaka volt, és a lakodalomnak, a házasságkötésnek a rendelt ideje. Ha pedig egy faluban nem esett erre az időszakra lakodalom, azt egy ál-menyegzővel, ál-lakodalommal pótolták, ami a valódi lakodalmi szertartásnak egy gúnyos és erotikus tartalmakkal is fűszerezett, kifordított parafrázisa volt. Csokonai Vitéz Mihály Dorottyájából is tudjuk, hogy az agglegények és a vénlányok csúfolásának a farsang volt az ideje.

– A farsang ezek szerint a felnőttek olykor féktelen mulatozása volt, mára viszont elsősorban kulturált álarcosbált vagy a gyermekek beöltözését jelenti az óvodai-iskolai ünnepségen.

– A farsang egyértelműen a felnőttek ünnepe volt a paraszti hagyományban, nemigen találunk akkor még gyerek-vonatkozásokat. Idővel aztán ez az ünnep a felnőtt kultúrában a háttérbe szorult, s bekerült az intézményes oktatás keretei közé. Ma már szinte nincsen olyan óvoda vagy iskola hazánkban, ahol ne tartanának jelmezbált. Vagyis az átöltözködés most már inkább a gyerekekhez kapcsolódik, és bár egészen más formákban jelenik meg, mint a régi időkben, a főbb típusok, az állatnak öltözködés, a zsánerfigurák, a szerepcsere mindmáig tettenérhető a gyerekek jelmezei között.

– Hazánkban évszázados hagyományokat őriz a mohácsi busójárás. Ön szerint mi az oka, hogy mindmáig megőrizte népszerűségét?
Mennyire jellemző hazánk más tájain ez a fajta „alakoskodás”?

– A mohácsi busójárás a szellemi kulturális örökségnek egy olyan eleme, amely a világ legértékesebb, legfigyelemreméltóbb hagyományai közé tartozik. A busójárást „farsang farkán” tartják, maszkos alakoskodással, zajongással jár együtt, a felvonulók pokoli ricsajt csapnak. Itt is van tánc, eszem-iszom, és – ami szintén a farsangra jellemző – nemcsak a házaknál, zárt térben zajlik, hanem az utcákon is. Ez a fajta látványos felvonulás aztán valóságos turisztikai látványossággá vált az 1950-es, 60-as években, és az, hogy a busójárást az UNESCO-listára fölvették és a Világörökség részévé vált, ismét ráirányította a figyelmet e népszokásra.

Pedig máshol is találkozunk farsangi maszkos alakoskodókkal napjainkban. Igaz, nem szerepel a Világörökség jegyzékén, de a hazai szellemi kulturális örökség része a mohai tikverőzés. Moha egy mezőföldi település Székesfehérvár közelében, ahol mind a mai napig beöltözködnek „farsang farkán”, és figyelnek arra, hogy senki ne tudja, ki rejtőzködik az álarc, a jelmezek alatt. Tartanak felvonulást, amelynek elején fehér ruhában, szalmával kövérnek kitömött török basa halad, mögötte pedig színes szalagokkal díszített jelmezesek, valamint férfiak, akik nőnek öltözködve vonulnak a karjukon kosárral, mert bemennek a házakhoz, pontosabban a tyúkólba, ahol a tyúkok alól kivehetik a tojást – mindent szabad, nincs következménye, pedig máskor ez lopásnak minősülne –, az utcán járókat pedig bekormozzák. Fennmaradt a hetvenes évekből egy archív film, ahol látszik is, ahogyan a távolsági busszal a munkából hazatérőket, de még a sofőrt is bekormozták a tikverőzők.

– A farsang időszakában több olyan jeles nap van, amelyek köré legenda szövődött az évszázadok során, s amelyeket a magyar néphagyomány máig őriz. Ilyen január 22., Vince napja, amely termésjósló nap, vagy említhetnénk február másodikát, Gyertyaszentelő Boldogasszony napját, amely egyházi ünnep, azonban az emberek időjósló napnak is tartották. Mi volt ezeknek a jeles napoknak az eredeti funkciója, tartalma?

– A januári, februári hónapok jeles napjaira többnyire az a jellemző, hogy ezek időjárás-jósló, és az időjárással kapcsolatos, tudakolódó szokások.
Mindig az a kérdés hangzik el valamilyen módon, hogy mi várható, milyen lesz az időjárás, hiszen ez volt a legfontosabb kérdés a földművelő emberek számára. Közös jellemzőjük a feltételes mód, a „ha–akkor” szerkezet. Tehát hogyha csordul Vince, megtelik a pince, vagyis ha ezen a napon enyhe idő van, nem fagy, akkor jó szőlőtermés várható. Hogyha Mátyás talál jeget, akkor összetöri, de ha nem talál, akkor csinál. Ugyanígy Gyertyaszentelőhöz kötődve: ha süt a nap és a medve megijedve saját árnyékától visszabújik, hosszú lesz a tél. Az erre az időszakra jellemző összes szokásunk ilyen. Ha fagy, akkor nemsokára enyhülni fog, de ha most enyhe az idő, akkor még biztos fagyni fog, hiszen ilyen a január-február. Márciusban aztán megjelenik a kijelentő mód: Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget. Itt már nincsen semmiféle feltételes mód. A tél a földműves munkák pihenő ideje volt, s e három nap azt jelezte a parasztember számára, hogy ha addig változékony volt is az időjárás, ezt követően újra neki lehet kezdeni a szántó-vető, földműves munkának.

– A farsang egyik fő étele a fánk és a kocsonya. Ismerjük-e az étkezési szokások eredetét?

– A farsang hangsúlyozottan a bőség, sőt a mértéktelenség jegyében zajló időszak volt. Ha jól meggondoljuk, a farsangi fánk ugyanaz a kelt-tészta, mint ami a kalácssütéskor elkészül, de ilyenkor zsírban sütik ki, így kalóriadúsabb, nehezebb, táplálóbb ételről van szó. A kocsonya sem a diétás fogások közé tartozik, és van praktikus vonatkozása is a kocsonyafőzésnek. A karácsony környékén leölt disznót abban a sorrendben kezdik elfogyasztani, hogy mit kell előbb megenni a romlandósága miatt, és mit lehet későbbre hagyni, így a kocsonya marad nagyjából február közepére.

Forgácsfánk

Hozzávalók:
50 dkg liszt, 5 db tojássárgája, só, 4 evőkanál tejföl, zsír, vaníliás cukor, kevés rum.

A tojások sárgáját elkeverjük kevés sóval, a tejföllel és a liszttel, kevés rum hozzáadásával. Jól eldolgozzuk, majd kicsit pihentetjük. Ezt követően vékonyra kinyújtjuk, és derelyevágóval téglalap- vagy rombusz alakra vágjuk, mindegyik közepébe hosszú bemetszést készítünk, és a lyukon átfordítjuk a tészta egyik végét. Forró zsiradékban kisütjük, s még forrón vaníliás cukorral meghintjük.

 

– A Hagyományok Háza hogyan őrzi, hogyan mutatja be az érdeklődőknek a farsangi népszokásokat?

– Mivel ez nem egynapos ünnep, hanem egy hosszú periódus, ezért mi is igyekszünk az egész farsangi időszakban különféle programokat kínálni. Az Aprók tánca – kézműveskedéssel egybekötött gyermektáncház például olyan nyitott program az óvódás korúaknak, ahol péntekenként farsangi mulatság van. Tartunk kecskés-maskarás jelmezbált. Gyertyaszentelő környékén a medve kerül itt is a figyelem középpontjába, tartunk télűző, zajongó mulatságot, de az én kedvencem a rongyosbál. Ekkor egy hatalmas kosár rongyot kínálunk a gyerekeknek, és az egész táncmulatság alatt lehet öltözni-vetkőzni, cserélni a mindenféle bohókás felszerelést.

A kisiskolások számára ismeretterjesztő-oktató jellegű programunk a Jeles napok, amelynek a keretében mindig az esztendőnek éppen azt az ünnepét tanítjuk, mutatjuk be, ahol éppen tartunk. A program kétórányi időtartama során kézműveskedünk, a januári-februári időszakban például a gyapjú és a fonal kerül elő, sodorni és fonni szoktunk, emellé pedig élőzenés tánc is van. Farsangkor megnézünk velük egy filmrészletet a mohácsi busójárásból, végül az életkoruknak megfelelő módon, közösen összeszedjük a farsanghoz kapcsolódó néprajzi tudnivalókat élményekkel fűszerezve, tevékenykedtető formában.

Egy másik aktualitás a Figurás néptáncos bérletelőadásunk. Ennek érdekessége, hogy ilyenkor gyerekek vannak a színpadon – a Tordasról érkezett ’Pillikék’ – és a nézőtéren is. Idén a tordasi gyerekek a Székely Mezőség népzenéjét, néptáncait mutatták be, az együttes vezetője: Németh Ildikó és Szabó Szilárd.

– A Hagyományok Háza számos programmal, pedagógus-továbbképzéssel, előadássorozattal is segíti a néphagyományok őrzését és továbbadását. Kérem, emeljen ki néhányat állandó programjaik közül!

– Állandó programjaink közül talán a legfontosabbak azok az akkreditált pedagógusképzések, amelyeken a néphagyomány egy-egy szeletét mutatjuk be az óvónőknek és a tanítóknak. Közéjük tartozik a Játék és tánc, egy-egy tájegység játék és tánc szempontjából történő bemutatása. 60 órában néptáncot, népi játékot és a hozzá tartozó néprajzi ismereteket tanítunk.

Az élőszavas Mesetanfolyamunk – büszkén mondhatom – az országban az egyetlen ilyen típusú kezdeményezés, ahol fejből mesélni tanítjuk a jelentkezőket, és a hozzá tartozó tudnivalókkal, módszertannal is felvértezzük őket, valamint van Népi ének tanfolyamunk, ahol a stílusos éneklésre készítjük fel elsősorban az ének-zenével foglalkozó pedagógusokat. És van egyéves, 120 órás játszóház-vezetői képzésünk, ahol pedig a kézművesség áll a figyelem középpontjában.

– Mire lenne szükség Ön szerint ahhoz, hogy a gyerekek megszeressék, közel kerüljenek nemzeti értékeinkhez, népszokásainkhoz?

– Fontosnak tartom, hogy sokat énekelhessenek, táncolhassanak, hallgathassanak mesét, kézműveskedjenek, vagyis élményekben részesüljenek. Évtizedek óta gyűlő tapasztalatom, hogy akit a néphagyomány élményszerűen megérint gyermekkorában, az viszi magával tovább, és felnőttként is keresni fogja a lehetőséget, hogy ismét találkozzon vele. Akinek viszont csak beszélnek róla, vagy tananyagként tanítani próbálják neki, nem tudja megtapasztalni azt a sok szépséget, ami a néphagyományban ott rejtőzik. Jó lenne, ha a mindennapi testnevelés és a művészeti foglalkozások keretében már az első osztálytól énekelhetnének, körjátékokat, néptáncot tanulhatnának a gyerekek. Ennek elősegítésére indítottunk 120 órás, akkreditált néptánctanfolyamot a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tanszékén, alsó tagozatos tanítók és testnevelő tanárok számára.

– Miért tartja fontosnak a néphagyományok őrzését, ápolását és továbbadását, miért fontos ez gyermekeink, tanítványaink számára?

– A néphagyomány ugyanolyan része a nemzeti kulturális örökségnek, mint azok az irodalmi alkotások, zeneművek vagy képzőművészeti alkotások, amelyeknek a szerzőit ismerjük. Bár a népmesének nem ismerjük a szerzőjét, az ugyanolyan értékes szöveg, a népdal pedig egyszerre vers és zene. Én nem választom el a néphagyományt a kultúra más területeitől. Főként a szépségét szeretem. Azt szeretném, hogy ez a szépség, és mindaz a tudás, tapasztalat, a világról való gondolkodás, ami nagyon sok generáció alatt halmozódott fel és sűrűsödött össze a szájhagyományozó kultúrában, az ne vesszen el azért, mert ma már nem szájhagyomány útján adódik tovább a nagyszülőktől az unokákra, a gyerekekre. Meg kell teremteni azokat az intézményes formákat, módszereket, és kiforrott utakat, ahogyan ezeket az értékeket tudatosan közvetíthetjük a felnövekvő generációknak.

Mohai tikverőzés