Ismerjük meg diákjainkat!

A garázsomban egyszer szomorú esemény történt: a mennyezeten egy fecskepár megpróbált fészket rakni. Ideig-óráig használták is az alkotást, sőt hamarosan fiókák csipogása hallatszott ki a fészekből. Egy nap azt vettem észre, hogy az egész lezuhant és a kocsi tetején landolt. A fiókákat felfalták a macskák, a fecskepár elköltözött.

Kiderítettem, mi történt: a fecskék átázott kutyatápból készítették el a fészket. Nem csoda, hogy leszakadt.

Anyagismeretből elégtelen – a következmények tragikusak.

Ahogyan a kőművesnek ismernie kell az általa használt anyagok tulajdonságait, ugyanúgy kötelessége a pedagógusnak is munkája objektumát, a gyermeket a lehető legteljesebben, legsokoldalúbban megismerni.

A megismerésre, illetve a személyiségkép módosítására-kiegészítésére az iskolai élet valamennyi színtere felhasználható és fel is használandó. Álláspontom szerint a tanárnak be kell merészkednie a tanítási órán kívüli alkalmak közepette is a diákok közé. Nem árt, ha ezekben a közegekben is megpróbál hatni, sőt példát mutatni, de legalább csendes megfigyelőként jelen kell lennie.

A világ viharos gyorsasággal változik, nem egyértelműen jó irányba. Ha nem vagyunk hajlandók a fiatalok szemléletmódját, gondolkodását megérteni, elszakadunk tőlük. A gyerekek fejében zavar alakul ki: megtanulnak megfelelni az elvárásainknak (betörnek), ám a lelkükre már nem gyakorolunk hatást.

Minden iskola kötelessége nemcsak eredményes és hatékony, hanem egyben méltányos nevelésben részesíteni növendékeit. Ehhez információkra van szükség. Diákjaink belső és külső környezetéről azonban fájóan kevés adatot birtokolunk, bár ismereteink jó esetben fokozatosan gyarapodnak. A családlátogatás intézménye középiskolában általában ismeretlen, így le kell mondanunk (?) arról a sokat eláruló pillanatfelvételről, amely a gyermek otthonába belépve készülhetne el a pedagógus elméjében. Ezt a lehetőséget pótolja némiképpen az a gyakorlat, amelyet iskolánkban néhány éve próbálunk működtetni: az egyes osztályokba járó gyerekek, illetve szüleik és tanáraik oldott környezetben egyfajta ismerkedési napot tartanak, olykor főzéssel, játékkal egybekötve. Nem veszélytelen ez a közeledés: sokszor okoz félreértést a szülőben a tanár alkalmi ellazulása. Bizony, volt már példa arra, hogy utóbb a szülők számon kérték a „haveri viszony” elillanását.

A gyermek kvalitásai felől már a beiskolázási eljárás során igyekszünk képet alkotni. Az elbeszélgetésnek fontos mozzanata, amikor a felvételiző családjáról, lakókörnyezetéről, kedvteléseiről, sikereiről mesélhet. Nagyon sok értékes tulajdonságra derül így fény, amelyekről a hivatalos adatok nem szólnak. Ezekkel a tudomásunkra jutott erényekkel aztán – a gyermek felvétele esetén – csúnyán visszaélünk: a gyermeket igyekszünk direkt módon az érdeklődési körének megfelelő helyekre terelni, nem teljesen önzetlenül (énekkar, színjátszó kör, természetjáró kör, sportegyesület).

A képességek megismerése a tanítási órán csak töredékeiben valósulhat meg, hiszen ott döntően (de nem kizárólagosan) a szaktárgyhoz illeszkedő paramétereket vizsgáljuk. Ezért tulajdonítok kiemelkedő jelentőséget a tanítási órán kívüli nevelési alkalmaknak. A gyermek irányultságának kipuhatolása módot ad arra, hogy okosan és empatikusan befolyásoljuk pályaorientációját, és elejét vegyük a divatkövető, átgondolatlan (és esetenként egy egész életet tönkretevő) pályaválasztásnak.

A megfelelő pedagógiai viszonyulás megválasztásához a gyermeket a lehető legalaposabban meg kell ismernünk, meg kell értenünk. Mivel a legtöbb időt a gyermekkel a tanítási órán töltjük együtt, ez a helyszín tűnne – és sokak számára tűnik – optimálisnak, sőt kizárólagosnak a megismerésére. Ezt a leegyszerűsített megközelítést már az eddigiek is cáfolják, én azonban tovább megyek: meggyőződésem, hogy diákjainkat a lehető legkülönfélébb környezetben és élethelyzetben kell látnunk ahhoz, hogy véleményt alkothassunk személyiségükről. Ez a hitem olyannyira áthatja pedagógiai hitvallásomat, hogy érdemesebb részletesebben is kifejteni.

A tanítási óra fegyelmét nem nehéz kialakítani, különösen nem egy olyan iskolában, ahol a normakövető hozzáállást tanúsító diákok száma elér egy bizonyos kritikus tömeget, mondjuk a tanulók számának 80–90 %-át. Ilyen közegben a fegyelmezetlen, órát szabotáló magatartás nem nyer polgárjogot mint viselkedésforma, sőt esetenként a diákok rosszallását is maga után vonja. Így a tanárt – mondhatni – alanyi jogon megilleti az óra zavartalan megtartásának a lehetősége. Igazából ez az áldás még a rossz tanárnak is az ölébe hull, hiszen a nevelőtestület a tanár kikezdése esetén összezár, és a renitens diák egykettőre tarthatatlan helyzetbe kerül.

És ez nincs teljesen jól, különösen, ha a kialakult helyzet a tanárt a győzelem érzésével tölti el. Ami ezen az órán tetten érhető, nem nevelés és fegyelem, hanem idomítás, illetve az elvárt magaviselet felmutatása. Hogy mennyire nem érhetünk el a drillezéssel pedagógiai eredményt, azonnal kiderül, amint a diák kikerül a megszokott közegből, felszabadul, önmagát adja. Rá sem ismerünk néha – …ami azt jelenti, hogy a személyiségéről kialakított képünk finoman szólva is hiányos.

Jelenlegi helyzetemben, intézményvezetőként még az átlagosnál is kevesebbet látnék a diákokból, így kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amikor közöttük lehetek, megismerhetem őket. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért a munkahelyemen a kollégák zöme lelkesedik a tanórán kívüli pedagógiai programokért, ki-ki a maga módján, de a többiek is részt vesznek azokon.

Lássunk egy rendhagyó lehetőséget frissen beiskolázott diákjaink megismerésére. A gimnáziumba felvett gyerekek a sportolással, táborozással már a kezdetek kezdetén találkoznak. Gólyatáborként evezőstábort szoktunk ugyanis szervezni nekik szeptemberben (jelenleg Tiszafüreden). A táborainknak jó a hírük, így ezekbe az őszi gólyatáborokba is majdnem mindenki eljön. Ott vannak az osztályfőnökök is. A fedőtevékenység: az evezés technikájának elsajátítása, túrázás a Tisza-tavon, tábortűzhöz kötött kiegészítő programokkal. De nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy a táborban tudatosan megkomponálható a gyerekeknek az iskoláról szerzett első benyomása. Megismerkednek az értelmes rend fogalmával, megismerik a tanáraikat is, az iskola vezetőit. Megtanulják a helyes viselkedést kedvezőtlen körülmények között, óhatatlanul rákényszerülnek a problémák közös megoldására, ugyanakkor nekünk, tanároknak is lehetőségünk nyílik megismerni őket. Látjuk, ki az, aki segít, ki az, aki elsunnyog. Ki gyámoltalan, ki elutasító, kedves vagy arrogáns. Persze ezt a képet hiba lenne abszolutizálni vagy akár csak túlértékelni is, hiszen egyrészt ez a színtér csak egy a rengeteg elképzelhető közül, másrészt a gyermeki személyiség formálható és formálódó – ez adja munkánk lényegét.

Éppen ezért a kulcsa a munkánknak a megismerés.

                                                                                Dr. Czinder Péter
                                                                                a Gyöngyösi Berze Nagy János
                                                                                 Gimnázium igazgatója