Iskolán kívül – meddig?

Ha az osztályfőnök összetegeződik a szülőkkel, az jelentheti azt, hogy mindannyian egy közösség tagjai, akik arra szövetkeztek, hogy annak a harminc gyereknek az életét, akik egy osztályba járnak, együtt alakítsák, úgy formálják őket, hogy abban az osztályfőnök és a szülő – sőt, az osztályfőnök és minden gyerek minden szülője – egymás partnereként neveli a gyerekeket. A tegeződés megkönnyíti a partneri kapcsolat kialakítását, a szülők egymás közötti kommunikációját, a problémák megvitatását, megoldását, és mutatja a tanár és a szülők egyenrangúságát, a kapcsolat kiegyensúlyozott és kölcsönös voltát.

Ugyanakkor felmerülhetnek olyan kérdések, mint hogy mi van akkor, ha az osztályfőnök túlságosan fiatal, vagy épp jóval idősebb a szülőknél. Vagy hogy ki kezdeményezze a tegeződést. Ha az osztályfőnök, akkor felajánlhatja-e a tegeződést az édesanyáknak akkor is, ha férfi? Nem érezhetik-e a szülők, hogy túlzott barátkozás, bizalmaskodás a kezdeményezése a tegeződésre? Ha viszont a szülők kezdeményezik a tegeződést, és az osztályfőnök visszautasítja, az azt jelentheti számukra, hogy távolságtartó, és inkább csak a hivatalos, intézményi feladatokat látja el. Ezzel megnehezítheti a kapcsolatfelvételt: mind a praktikus kérdések megbeszélését, mind a bizalmas beszélgetést. Azt is érezhetik a szülők, hogy elzárkózik előlük – ami persze indokolt lehet, mégis számolni kell ennek a hangulati, attitűdbeli következményeivel.

Talán nem a legfontosabb és nem a legfeszültségtelibb kérdés a szülőkkel való tegeződés kérdése. De gyakori dilemmája sok osztályfőnöknek, és arra minden bizonnyal jó példa, hogy egy gesztus mennyiféle jelentéssel bír, és hogy egyetlen gesztus milyen következményekkel jár vagy járhat az iskola világában.

Megadjuk-e a telefonszámunkat?

A gyerekek életében ezernyi olyan helyzet adódhat, amikor jól jöhet, hogy felhívhatják az osztályfőnöküket. Késni fognak az iskolából, mert dugóba kerültek. Megbetegedtek, nem tudnak bemenni. Az osztálykiránduláson csoportokra oszolva nézik a várost, és valamelyikőjükkel baj történik, például ellopták a pénztárcáját – az osztályfőnök nem tud jelen lenni egyszerre minden helyszínen. Netán este otthon összeveszett egyikük a szüleivel, válságba került, és nagyon jó lenne gyorsan beszélnie egy idősebb, bölcsebb felnőttel. Ezernyi olyan helyzet is van, amikor a szülők akarhatják felhívni az osztályfőnököt: meg kell beszélni az osztálypénzt, el akarják kérni a diákot az iskolából, gond van a gyerekkel, és – éppúgy, mint a gyerekek – beszélni szeretnének valaki hozzáértővel, akitől tanácsot vagy segítséget kaphatnak. Ilyen esetekben jó, ha megvan az osztályfőnök telefonszáma.

Ha megadjuk, azzal viszont azt is mondjuk, hogy bármikor felhívhatnak (természetesen azon az időhatáron belül, amin belül telefonálni szokás). Ezzel eltörlünk egy lényeges határvonalat a munka és a szabadidő, illetve a munkakapcsolat és a civil élet között. Azt sugalljuk, hogy beengedjük a szülőket és a gyereket az életünknek abba a szférájába is, amikor nem vagyunk együtt velük. De manapság, amikor a banktól kezdve az áramszolgáltatón át az utazási irodáig minden intézmény és cég elkéri a mobilszámunkat, még életidegennek is érezhetjük nem megadni azoknak, akikkel négy éven át mindennap találkozunk, akiknek a nevelése és egész iskolai élete ránk van bízva.

Ugyanakkor az is érthető, ha az osztályfőnök igyekszik megvédeni a szabadidejét és a privát szféráját. Adjuk meg az e-mail-címünket – javasolhatjuk erre. Alkalmas eszköz arra, hogy elérjenek bennünket a diákok és a szülők is, mégsem olyan erőszakos, mint a mobiltelefonunk. Az e-mail ugyan személytelenebb, viszont a tanár döntésétől függ, mikor nézi meg a leveleit. Sok problémára, a hosszabb távú egyeztetésekre, megbeszélésekre jó megoldás, viszont nem megoldás arra, hogy alkalomadtán gyorsan elérhető legyen az osztályfőnök.

Legyünk-e Facebook-ismerősök?

Az előző évtized az internetes közösségi oldalak és a közösségi honlapok robbanásszerű térhódítását hozta. Ma már majdnem minden 13 év feletti ember fönt van a Facebookon, sőt a legtöbb intézménynek, mozgalomnak és eseménynek is van saját Facebook-oldala (Magyarországon több mint 5 millióan rendelkeznek Facebook-profillal). Logikus tehát, hogy a tanárok, az osztályfőnökök is fönt legyenek. De ha fönt vannak, akkor a róluk szóló információk, illetve saját aktivitásuk látható lesz a diákok és a szülők számára. Láthatják, mikor használják a Facebookot, a fényképeiket, azt, hogy mit lájkoltak, mit kommenteltek, kik a Facebook-ismerőseik, adott esetben hogy milyen a politikai állásfoglalásuk, kik a kedvenceik, mely eseményeken lesznek ott.

De mondhatjuk-e, hogy a tanárok maradjanak ki ebből a hálóból? És ha kimaradnak: érteni fogják-e azt, ahogyan a saját diákjaik beszélnek, utalnak, kommunikálnak? Nagyon sok tanár ezért fönt van ugyan a Face-en, de nem aktív: egy felmérés szerint inkább elolvassák, megfigyelik mások aktivitását, de maguk nem aktívak.

Nagyon sok osztály hoz létre Facebook-csoportot. Minden információt könnyebb ott megosztani a házi feladatoktól az ebédbefizetésig, a tábortervektől a következő hét órarendváltozásaiig. A kérdés az: Ki hozza létre? Az osztályfőnök? Egy diák? És ha a diákok hozzák létre a csoportot, legyen-e tagja az osztályfőnök is? Akkor lehet a tagja, ha az adminisztrátor meghívja. De mi van, ha nem hívja meg? Ha a gyerekek úgy döntenek, hogy a maguk ügyeit a Facebookon egy zárt csoportban, az osztályfőnökük nélkül akarják intézni? Érdemes-e megbántódni – vagy inkább lehet felszabadultan sóhajtani, hogy nem kell a diákok kommentjeit végigolvasni.

Mert a csatlakozás csak a kezdet, utána következnek a közösségi csoport mindennapjai. Jót tesz-e egy osztálynak és az osztály-osztályfőnök kapcsolatnak, ha minden megjegyzést elolvas az osztályfőnök? Ha pedig mindent elolvas, akkor hagyhatja-e szó nélkül azokat a megjegyzéseket, amelyeket nem érez helyénvalónak? Szóljon-e rá a káromkodókra? Szóljon-e rá azokra, akik valamelyik tanárt szidják? Vagy csak akkor szóljon, ha téves információ terjed a csoportban? Na de ha nem szól a virtuális világban, akkor milyen alapon szólhat a nem virtuális kommunikációban? Tűrje el azt a képernyőn, amit nem tűr az iskola folyosóján? Ha viszont mindenért szól, akkor nem fognak-e a gyerekek leszokni a Facebook használatáról, vagy nem alapítanak-e egy saját, titkos, zárt csoportot, amelyen immár szabadon megbeszélhetik azt, ami érdekli őket, és sem tartalmi, sem nyelvi cenzúrának nincsenek kitéve? Vagy ha nem alapítanak ilyet, nem teszi-e tönkre az osztály kommunikációját az osztályfőnök azzal, hogy túlságosan rátelepül a jelenlétével az osztály belső kommunikációjára?

Magam a néhány éve érettségizett osztályomban nem voltam tagja az osztálycsoportnak. Nem tudtam soha, mit beszélnek meg, ki és hogyan alakítja az osztály véleményét, milyen alternatívák merülnek fel, milyen dühök és sértettségek fogalmazódnak meg. Furcsa volt tudni, hogy valahol az éterben ők megbeszélik azt, amit én is szeretnék, de ezt nélkülem teszik. Nem volt baj, kibírtam, és utólag azt gondolom, nem ártott nekünk. Sem nekik, sem nekem, sem a kapcsolatunknak. Kemények voltak a határok, én nem láttam bele az ő belső kommunikációjukba, de az osztály nagyon jól működött.

Jelenleg osztályfőnök-helyettes vagyok egy végzős osztályban. Amikor a diákok megcsinálták az osztálycsoportot, nyolcadikosok voltak, és kedvesen, nyitott szívvel meghívtak mindkettőnket, az osztályfőnököt is, engem is a csoportba. Komolyan elmondtuk, gondolják meg, hiszen akkor látni fogjuk a véleményüket, kommentjeiket, vitáikat, még azt is, ki melyik napszakban mennyire aktív, ki posztol éjszaka, ki a matekórán. Ők ezt vállalták, mert úgy érezték, mélyebben részesei vagyunk az osztály életének annál, mint hogy kimaradjunk az osztálycsoportból. Mi igyekeztünk soha nem visszaélni azokkal az információkkal, amelyeket a Facebook-jelenlétünknek köszönhettünk. Mindketten használjuk az osztálycsoportot éppúgy, mint a diákok.

Számomra azért érdekes e két, időben egymáshoz közeli, de nagyon különböző eset, mert az egyikben abszolút részese vagyok egy osztálycsoportnak, a másikban viszont egyáltalán nem voltam az. Mindkét esetben a diákok döntöttek így, és úgy vélem, mindkétszer jól döntöttek. Ez azt is jelenti, hogy nem csak egy jó megoldás létezhet. Viszont mindig tudni kell, hogy amit teszünk, ahogyan döntünk, az mivel jár, végig kell gondolni – és akár meg is beszélni –, hogy milyen előnyei és veszélyei vannak a döntésünknek.

Példakép huszonnégy órán át?

Általában komoly elvárásként fogalmazódik meg, hogy a tanár legyen példakép, minta, és hogy elsősorban az életével és a magatartásával mutasson példát, illetve hogy ha ezt nem is teszi szándékosan, attól még a magatartása példaként áll a gyerekek előtt.

A kérdés az, hogy meddig terjed az a kör, ahol ez elvárásként is megfogalmazható a tanárokkal szemben. Legyen példakép az órán, viselkedjen hibátlanul az iskolában – igen, ez az elvárás világos és egyértelmű. De várjuk-e el egy osztályfőnöktől, hogy az élet minden területén és minden pillanatában olyan legyen, aki példaképül szolgálhat? Elvárható-e ez éppen a tanároktól? Vagy minden értelmiségitől elvárjuk? Vagy csak olyanoktól, akiknek a munkáját etikailag is megítéljük: tanártól, paptól, pszichológustól, politikustól? Ez nyilván túlzó, embertelen elvárás: egy tanár miért ne csalhatná meg a feleségét vagy a férjét, kiabálhatna a gyerekével, lottózhatna el tízezer forintot, vagy ihatna meg a biztonságosnál eggyel több pálinkát szombat este?

Csakhogy az iménti felvetéseket meg is fordíthatjuk: mennyire bízhat meg egy szülő abban, aki éppen a válságban lévő házasságával van elfoglalva, a barátaival szombat esténként füves cigarettát szív, veszekszik a gyerekeivel, akit megbírságoltak gyorshajtásért, tilosban parkolásért, aki otthon lusta, és nem segít a házimunkában? Persze mondhatjuk, hogy a nagy dolgokban legyen példakép, a kisebb hibák meg úgyis eltörpülnek, de nagyon nehéz lenne egyetértésre jutni abban, mi kicsi, és mi nagy hiba, és nagyon nehéz lenne az osztályfőnök erkölcsi mércéjét minden szülőével külön-külön összehasonlítani, ki mit tart fontosnak, és mit nem.

Mindezek a kérdések azért merülnek fel nagyon komolyan, mert a tanári és az osztályfőnöki munkával kapcsolatban mindig felvetődik a kérdés, hogy elsősorban szakma, vagy elsősorban életforma-e. Mennyi benne a szakmai elem, és mennyi az etikai? Az, hogy valaki nem tud mindezekre a kérdésekre megnyugtató választ adni, még nem jelenti azt, hogy nem tudja a köznapokban jól működtetni saját tanárságát vagy osztályfőnökségét. De tudni kell, hogy minden döntésnek vannak következményei, és hogy nagyon alaposan átgondolandó minden döntésünk.