Megért, összegyűjt, kiválaszt – az inter és legere szavakból összeálló intelligencia kifejezésünk varázslatosan sokoldalú. Etimológiáját és jelentését tekintve a beszéddel, az igazságérzékkel, az ízléssel és a műveltséggel is kapcsolatban áll: vagyis mindazzal, ami az embert gondolkodó, magabíró, társas lénnyé teszi.
Talán ezért is rendültem meg fiatalabb koromban, amikor az egyik legismertebb amerikai színésznőről – akinek átütő sikerét azt hozta, hogy bugyi nélkül játszotta el egy gyilkos krimi kihallgatási jelenetét – elkezdték híresztelni, hogy 150 feletti az intelligenciahányadosa. Egyrészt fogalmam sem volt arról, hogy ehhez mi mindenre kellett képesnek lennie. Másrészt mert ismertem intelligenciateszteket, és tudtam, hogy az alakzatok, párok, sorozatok, amelyek a feladatokban szerepelnek, nem biztos, hogy mindent elárulhatnak egy ember szellemi képességeiről és főként potenciáljáról. A 20. század elején kidolgozott, ismert intelligenciatesztek ugyanis leginkább az „értelmességet” vizsgálják, az összetett információkon alapuló következtetés, felismerés készségét, és a mások szellemi képességeitől való eltérésről adnak képet. A szám persze kemény mutató: azon nem lehet alkudozni. Így inkább nem számítottam ki a magamét, hogy képes legyek együtt élni magammal, és reménykedve tanulni tovább...
Az intelligencia értelmességfelfogására a pszichológus Howard Gardner 1983-ban adott fontos választ. Kidolgozta ugyanis modelljét, amelyben kilencféle emberi intelligenciát sorolt fel. A nyelvi, zenei, téri, mozgásos, egzisztenciális, a természeti környezetünkhöz, bensőnkhöz, illetve társas létünkhöz kapcsolódó intelligencia mellé helyezte a matematikai-logikait. Gardner intelligenciafogalma tehát a teljes, a változó, kapcsolatokat létesítő, boldogságra képes emberre vonatkozik. Az ő népszerű munkája segíthet nekünk abban is, hogy felismerjük, ahhoz, hogy intelligenciáról beszéljünk, emberképre van szükségünk. Ideáltípusra, egyfajta jövőbeli embervízióra. Olyanra, amelyről tudjuk, hogy nem valóság, hanem konstrukció, mégis levezethető belőle, amit a ma gyerekei, diákjai és persze a magunk számára fontosnak tartunk.
Ennek az emberképnek a meglétét kell keresnünk a digitális intelligencia fogalmában is. Vajon a digitális boldogulás kötelezően mindannyiunk sorsa kell hogy legyen? Vajon nem ugyanazokra a részkészségekre van-e szükség a digitális léthez, mint a jó szomszédsághoz és a felelős, valóságos közösségi részvételhez, az erkölcsös-szociális élethez?
A jól működő digitális empátiának például már ismerjük a sajátos eredményeit. Japánban egy újabb kutatás szerint a fiatal fiúk 34%-a nem kíván randevúzni és romantikus kapcsolatot létesíteni. Sokan közülük mégis szerelmesek. Partnerükkel töltik a szabadságukat, megosztják vele gondjaikat, napi teendőiket, sőt össze is házasodnak. Csakhogy ez a partner nem valóságos, hanem virtuális. Képernyőn létezik. A lágy hangú, rajzolt Nemutan vagy Ryoko ezrek fejét csavarja el, úgy, hogy az érintés mindig képernyőn történik. Ezek a fiatal fiúk az „elreménytelenedett szinglik” nemzedékébe tartoznak, akik a japán elemzők szerint a gazdasági stagnálás miatt lettek kilátástalanok – és a virtuális világban tudták csak megtalálni a társas helyüket. A példa csupán arra szolgál, hogy indokolja az állítást, mely szerint egyetlen intelligenciaelképzelés, így a digitális sem lehet meg a saját értéktételezése, emberképe és kritikája nélkül.
Voltaképpen tehát elsőként az intelligenciával kapcsolatos intelligenciára van szükségünk. Arra a képességre, hogy lássuk, kiről, miről szólnak az új felvetések. Hogy lássuk, mennyire látjuk benne magunkat és tanítványainkat. Mert az IQ az IQ-hoz is elengedhetetlen.
