Internetes zaklatás

– Mit nevezünk internetes zaklatásnak? Melyek a leggyakoribb formái?

Aáry-Tamás Lajos: – Az „internetes zaklatás” magyar kifejezés. Az angol elnevezés, a „cyberbullying” azaz a „cyber” térben történő zaklatás a definíció szerint mindig gyermek és gyermek közötti zaklatás, tehát amikor a gyerekek egymást gúnyolják, csúfolják, zaklatják az interneten. Ennek számos formája fordulhat elő. Történhet úgy, hogy e-mailen küldözgetnek üzeneteket, amelyekben fenyegetnek vagy kiközösítenek valakit. Ma már a mobiltelefon olyan eszköz, ami helyettesíti a számítógépet, így telefonon keresztül is küldhetnek szöveges üzenetet, fényképet a másikat megalázó helyzetekről. Vannak blogok, internetes naplók, amelyekben mindenfélét írhatnak a gyerekek egymásról, itt is gyakori, hogy valakit kipécéznek.

Előfordul, hogy az interneten létrehoznak különböző szavazásokat; mondjuk, szavazni lehet arra, ki a legrondább az osztályban. Ezeket a zaklatási formákat gyakorlatilag nem tudják befolyásolni azok, akik az áldozatai. Gyakran előfordul a közösségi portálokon, hogy valaki létrehoz a másik gyerek fényképével, neve egy-egy betűjének a megváltoztatásával nagyon hasonló profilt, mint az eredeti, és ennek a gyereknek a nevében kezd el rasszista vagy szexuális töltetű üzeneteket küldözgetni a barátainak. Ekkor az áldozat egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudja bebizonyítani, hogy az ő nevében valaki más az üzenetek küldője. Szoktak pornográf felvételeket vagy vulgáris kifejezéseket is küldözgetni, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel az áldozatot.

Gyakran valakinek az e-mail fiókját szerzik meg, és az ő nevében küldözgetnek hihetetlen tartalmú e-maileket. Van egy olyan jelenség is, amikor az elkövető áldozatként tünteti fel saját magát, tehát úgy ír a többieknek, hogy képzeljétek, mit tett velem ez a szemét, szóljatok az érdekemben valamit, és ekkor a barátok szidalmaikkal árasztják el azt az „elkövetőt”, aki valójában áldozattá válik. Tehát igen rafinált módjai vannak annak, ahogyan a gyerekek egymást képesek zaklatni, kiközösíteni, kikapcsolni a közösségből. Ez tud talán a leginkább fájni, mert a gyerekek szeretnek mindig „online” üzemmódban, aktívan benne lenni a közösségben, és ha onnét kirekesztik őket, akkor – a tengerentúli vagy a nyugat-európai példák is azt mutatják – igen szélsőséges helyzetekbe kerülhetnek. Hetente kapunk hírt öngyilkos tinédzserekről, akik tettük indokaként azt jelölik meg, hogy őket gyakorlatilag halálba zaklatták.

„Van egy olyan jelenség is, amikor az elkövető áldozatként tünteti fel saját magát, tehát úgy ír a többieknek, hogy képzeljétek, mit tett velem ez a szemét, szóljatok az érdekemben valamit, és ekkor a barátok szidalmaikkal árasztják el azt az „elkövetőt”, aki valójában áldozattá válik.”

– Közösségekben vagy az iskolában a gyerekek korábban is csúfolták néha egymást. Mennyiben más az internetes zaklatás?

Aczél Petra: – A gyermekközösségekben nem új jelenség az iskolai csúfolódás, amelynek során egyik gyerek a másikat hosszan és kitartóan, visszatérő módon, szavakkal bántja, gúnyolja, piszkálja. A nagy különbség az internetes vagy újmédiás zaklatás és a hagyományos, iskolai zaklatás között az, hogy az újmédiában, a világhálón nincs egyetlen perc szünet sem. Nincsenek fizikai vagy földrajzi határok. Ha egy iskolában vagy közösségben valaki valakit folyamatosan csúfol, akkor abból az iskolából, abból a közösségből el lehet jönni, akár el lehet egy másik városba költözni, és ott tiszta lappal lehet kezdeni. Az újmédiában nincsen „tiszta lap”. A háló teljesen körbevonja ezt a generációt, egyrészt állandó, szünetmentes jelenlétre hívja, másrészt folyamatosan kommunikál vele, akár – mint a zaklatás során is – rettenetes, bántó üzenetekkel.

A másik fontos momentum, hogy az internetes zaklatásnak vagy kiberzaklatásnak mindig van egy olyan mozzanata, ami a valóságos életből indul. Természetesen az is lehet, hogy valakit kipécéznek találomra. Gondolom, az én generációm még emlékszik a vonalas telefonos zaklatóra, aki kiszúrt egy telefonszámot, hónapokig hívogatta váratlan pillanatokban, és bizony nem válogatta meg a szavait, ha valaki felvette a kagylót. De az internetes zaklatáskor általában van egy valóságos kiinduló mozzanat, például a fiatalok összevesznek egy szerelmi kérdésben, esetleg valaki nem adja oda a házi feladatát a másiknak, és ennek nyomán indulnak el a különböző típusú zaklató folyamatok: a szidalmazás, a lejáratás, az önazonosság ellopása.

– Legutóbb egy 14 éves fiúról olvashattuk a hírekben, hogy azért lett öngyilkos, mert a vörös haja miatt folyamatosan csúfolták. Kommunikációs szempontból miért ennyire fájó az érintetteknek az internetes zaklatás?

Aczél Petra: – A zaklatás folyamatosságának tekintetében az okostelefon új dimenziót nyitott meg. Erre ugyanis – az internetre, közösségi oldalakra, e-mail címre való kapcsoltsága miatt – folyamatosan mérhetetlen mennyiségű jelzés érkezhet olyan szöveggel, amelyet itt most nem idéznék. Gondoljunk bele abba, hogy ilyenekből naponta akár több százzal találkozik a címzett, folyamatosan olyasmiket olvasva magáról, hogy te micsoda utolsó, milyen semmirekellő vagy! Ez rendkívül fenyegető és nem egykönnyen dolgozható fel egy fiatal számára. Nehéz pszichológiai értelemben szembesülni azzal, hogy ilyesmi ok nélkül megtörténik, ráadásul legtöbbször az osztálytársak, a barátok, az érintett számára fontos közösség részéről.

Gyakran tesznek fel osztálytársak olyan képeket, fotókat az internetre, amelyek lejáratnak valakit, pl. olyan videót, ami azt mutatja, ahogy valakit a társai megvernek, megrugdosnak. Eddig is előfordult, hogy fiatalok egymást megverték, körbeállva, drukkolva végignézték, majd híresztelték az eseményt, de a feltöltött videó esetében nemcsak egy szűk kör, a valóságos társas környezet tagjai nézik meg, mi történt, hanem akár több millió ember. Ráadásul, ha akarja, éjjel-nappal. Eközben a felvételről nagy mennyiségű másolat is születhet a neten, eltüntethetetlenné válik. Tehát ezek kiirthatatlanok a digitális rendszerből, nem szüntethetők meg, mert az internet nem felejt. Ott úszkál a megaláztatás, bántás filmje a globális adatlevesben, és később bármikor, bárhol előkerülhet. Ez az elkerülhetetlenség is vezet a kilátástalanság érzéséhez, az öngyilkosságokhoz.

Én a múltkor a neten találkoztam egy olyan képpel, amelyen gyerekek ábrázolták, miként látják a cyberbullying-ot, a kiberzaklatást. Felvágott ereket mutattak, ahogyan abból szavak csöpögnek ki vér helyett: azok a sértő szavak, amelyek maradandó sebeket okoznak önérzetükön és a társas világ iránti bizalmukon.

„Először a szülőket kellene rávenni arra, hogy higgyenek a gyereküknek, bízzanak a gyerekükben, és főleg legyen idejük meghallgatni őket, hogy a gyerekek merjenek szólni, kérdezni, és ne féljenek attól, hogy bármilyen retorziója lesz. Még nehezebb kérdés viszont, hogy a gyerekeket hogyan lehet rávenni arra, hogy bízzanak a szüleikben vagy a tanáraikban.”

– Kihez fordulhatnak segítségért a diákok, a kamaszok? Mit javasolna a zaklatás elszenvedőinek az oktatási jogok biztosa?

Aáry-Tamás Lajos: – Nagyon nehéz megmondani, hogy kihez forduljanak. Vannak anonim lelkisegély-szolgáltatást nyújtó állami és civil szervezetek, amelyeknél telefonon vagy az interneten lehet jelentkezni, és országosan elérhetőek. A tinédzserekkel beszélve én azt látom a legnagyobb problémának, hogy nem mernek még a szüleikhez sem fordulni. Van ugyanis ennek egy kockázata. Az áldozat gyakran attól tart, úgy fognak rá tekinteni, mint aki maga is hozzájárult az áldozattá váláshoz, ezért fél elmondani bárkinek, hogy mi történik vele. A másik ok, amiért hallgat, hogy mi szülők – ha erős impulzus ér a gyerekeinkkel kapcsolatban – hajlamosak vagyunk úgy reagálni, esetleg büntetni, hogy eltiltjuk őket a számítógéptől. Pedig éppen ez az, amit ők nem akarnak, amitől félnek. Tehát az áldozat attól is retteg, hogy nem elég, hogy a társai kiközösítik, vegzálják, a szülei még ki is zárják a netről. Úgy érzi, ettől végképp egyedül marad. Ezért gondolják a gyerekek, hogy inkább nem szólnak a szüleiknek, és ők maguk megpróbálnak valamit kezdeni ezzel. Láthatjuk a hírekből, hogy néha nem sikerül fölvenniük a versenyt ezzel a szörnyű helyzettel, belepusztulnak.

Ma nehéz bármit mondani a gyerekeknek. Azt gondolom, először a szülőket kellene rávenni arra, hogy higgyenek a gyereküknek, bízzanak a gyerekükben, és főleg legyen idejük meghallgatni őket, hogy a gyerekek merjenek szólni, kérdezni, és ne féljenek attól, hogy bármilyen retorziója lesz. Higgyék el a szülők, amit a gyerekük mond, hogy történt vele valami olyasmi, ami bántja, ne menjenek el emellett szó nélkül. Még nehezebb kérdés viszont, hogy a gyerekeket hogyan lehet rávenni arra, hogy bízzanak a szüleikben vagy a tanáraikban.

Mi felnőttek, alig tudunk valamit a médiának erről a világáról. Halvány fogalmunk sincs arról, hogyan működik, a gyerekeink ebben hogyan élnek. Ők ebben lubickolnak, maguk állítják föl az erkölcsi szabályokat, nem tudunk nekik segíteni. Ez egy rettenetes élménye az én generációmnak, mert a történelemben kevés ilyen helyzet volt, amikor a gyerekek többet tudtak, mint a felnőttek. Most az újmédia esetében ez a helyzet, és bizony nagyon sok szülő megriad attól, mit is mondjon, hogyan segítsen a gyermekén, aki szintén riadt.

– Talán mégis segíthetne a szülő, a felnőtt, ha technikailag nem is, de legalább az emberismeretével, a tapasztalatával.

Aczél Petra: – Néhány kutató azt mondja, hogy az emberiség történetében először jött létre egy olyan kultúra, amelyben a tudás birtokosai nem a középkorúak vagy az idősebbek, hanem a fiatalok. Vagyis most az a kérdés a mi generációnk számára, hogy tudunk-e úgy civilizálni, mint annakidején a bevándorlók a bennszülötteket? Képesek vagyunk-e arra, hogy a saját kultúránkat egy kicsit mégis átörökítsük, és a régebbivel újracivilizáljuk a fiatal nemzedéket? De – egyetértve Aáry-Tamás Lajossal –, az a jellemző, hogy nincs szülői tudatosság sem. Gondoljunk arra, hogy a szülő is milyen meggondolatlanul küld el egy-egy sms-t vagy e-mailt, nem figyelve arra, hogy azt a címzett is továbbküldheti, ha tehát ír benne valami butaságot, személyességet vagy meggondolatlanságot, az millió helyre eljuthat.

A másik nehézség, hogy a „kiberbullit”, a zaklatót, szinte lehetetlen megállítani. Beáll tehát a zaklatás helyzete: megállapítható, hogy valóban folyamatosan piszkálnak, zaklatnak egy gyereket, egészen alantas módon üldözik sértésekkel, szidalmakkal, akár még az online játékokban is bántják. Ezt a tartóssá váló, fokozódó nyomást kellene megállítani, megszüntetni. Nem könnyű, hiszen az új médiatér jellemzően anonim, amelyben virtuális lények vagyunk. Ebben kellene azonosítani, hogy ki az, aki tényleg nyomja azt a gombot, ki az, aki tényleg ott ül egy képernyő előtt, és kiszúrt minket vagy a gyerekünket. Aztán pedig, ha bármely cím nyomára jutunk, onnan egyszerre megszűnnek a szitkok, de másnap egy új címről, profilról már újra megjelenik a több száz jelzés, poszt. Olyan térben vagyunk tehát, ahol a megoldások sem könnyűek, mert nem lehet jól és könnyen azonosítani, felismerni azt, aki zaklat.

„Az új médiakommunikáció nyelvezetében nem olyan egyszerű megállapítani a stílusjegyeket, és meghatározni, melyik a vulgáris, a familiáris, a kiművelt nyelvhasználat. Itt már nem könnyű eldönteni, hogy a vulgaritás mikor bántás és mikor nem az.”

– Melyek lehetnek azok a kommunikációs jelek, amelyekre érdemes felfigyelni akár a diáknak, akit zaklatni kezdenek, akár a diák szüleinek vagy a tanárainak?

Aczél Petra: – Van néhány jele, kritériuma a zaklatásnak, ilyen az például, hogy folyamatosan és ismétlődően, érzelmileg abuzív, bántó jelleggel áll elő. De azért ez sem állapítható meg mindig egyszerűen. Mondok egy példát. Tegyük fel, hogy a kamasz fiam megmutatja, hogyan kommunikál a közösségi oldalon a barátaival, és engem megdöbbent az a tónus, amit ezekben a posztokban a fiúk használnak. Mire ő elneveti magát, és azt mondja, ugyan Mama, nincs semmi baj, nagyon jóban vagyunk a haverokkal! Máskor meg azt látom, hogy igencsak elkeseredett, és bár én nem veszek észre semmit a digitális felületen, ami feltűnően sértő, a haveri tónustól eltérő lenne, ő mégis arról panaszkodik – ha egyáltalán elmondja –, hogy megbántották. Tehát az új médiakommunikáció nyelvezetében nem olyan egyszerű megállapítani a stílusjegyeket, és meghatározni, melyik a vulgáris, a familiáris, a kiművelt nyelvhasználat. Itt már nem könnyű eldönteni, hogy a vulgaritás mikor bántás és mikor nem az.

A másik nehézség, hogy csak az, akit zaklatnak, tudja pontosan, mi a kiindulópontja az őt ért bántásoknak, hogy milyen tekintetben zaklatás, ami vele történik. Tehát a szülőnek, vagy a segíteni akaró felnőttnek, tanárnak általában hiányzik egy – vagy több – lényeges információs láncszem. Azt szokták tanácsolni a gyerekeknek, ha úgy érzik, hogy zaklatják őket – és ez az, amit kívülről nehéz kommunikációs szempontból meg­ítélni –, akkor kövessék a hármas szabályt, ami így hangzik: ismerd fel, mi történik, blokkold a csatornát, és fordulj egy felnőtthöz (vagy egy idősebb társadhoz), mondd el, mit élsz át! Mondd el, hogy miben van részed, és mutasd meg azokat az üzeneteket, amiket kapsz! És, ami a legfontosabb, ne okold magad, és ne kicsinyítsd a problémát. Előfordul, hogy a szülők hajlamosak legyinteni: „á, ez csupán egy-két sms”. De aztán jöhet húsz, ötven, 100 vagy akár 700. Tudunk olyan történetet, hogy mire hazaér a kislány az iskolából, már várja 700 e-mail, ami mind arról szól, hogy ő milyen utolsó utcalány. Tehát a mennyiségekre a szülők nem mindig érzékenyek, pedig akár egyetlen sms is tud zaklató lenni, és annak a jelét mutatja, hogy megkezdődött a káros folyamat.

– Segíthet-e a tanár, ha online zaklatást vagy zavart viselkedést tapasztal az osztályában?

Aáry-Tamás Lajos: – Természetesen a gyerekekkel kapcsolatos ügyekben a szülők azt várják, hogy a tanárok legyenek a segítségükre. Az igazi gond az, hogy a kiberzaklatás nem iskolai probléma. Igaz, hogy előfordul az iskolában, és akár iskolai vagy osztályon belüli ellentét is lehet a valóságos alapja – tehát diákok közötti jelenségről beszélünk –, de folyamatosan tart, délután, este, éjszaka, tehát a nap 24 órájában, bárhol, bármikor. Ezért tehát nem iskolai probléma. Ha a tanár mégis „behúzza” az iskolába, és elkezdi felderíteni, vagy kiderül, mert néha azért ki is derül, és elkezdi „kezelni”, akkor egy jogi gátba ütközik, hogy kezelhet-e egy iskolán kívüli problémát vagy nem. És gyakran visszaverik a tanár kezdeményezését, mondván, ehhez semmi köze. Tehát a tanárnak megvannak a korlátai ebben a kérdésben, azon túlmenően, hogy valószínűleg ő is nagyon kevés információval rendelkezik.

Aczél Petra: – Érdekes és elgondolkodtató a nemzetközi szakemberek megfigyelése, hogy bár a kiberzaklatás nem az iskolában történik, mégis csökken a mértéke a nyári szünetekben. Tehát nyilván az iskolai élethez, de nem az iskola teréhez-világához kapcsolódik. És ez valóban a tanár nehézsége is, mert nem tud hol, nem tud hogyan belekapcsolódni, segíteni a tanítványainak. Hallottam olyan esetekről, amikor a tanár, a legjobb indulattal, az iskolában a közösség előtt, tehát nyilvánosan hozott felszínre egy esetet, meggondolatlanul fokozva az érintett tanítvány megalázottságát. Így már az egész iskola – az újmédiát nem használó közeg is – tudta, hogy a zaklatás áldozatával mi történt.

És van itt szerintem még egy érdekes körülmény. Az online zaklatónál nagyon sokszor előfordul, hogy egyébként nagyon csendes, jó tanuló, vagyis nem feltétlenül problémás gyerek. Így aztán, amikor mondjuk az iskolában hall a tanárától a kiberzaklatásról, azt mondja: ez rám nem vonatkozik. Ugyan csúnyaságokat néha írok ennek-annak, de én egyébként nagyon rendes gyerek vagyok. Előfordulhat az is, hogy valakit, aki nagyon szeretne a vagány lányok vagy a vagány fiúk csapatához tartozni, zsarolással vagy csak a hecc kedvéért rávesznek, hogy e-mailben több osztálytársáról írjon bántó véleményt, kritizálja őket. Majd azok, akik erre rábírták, szétküldik a világhálón a szöveget, tehát ő anélkül, hogy igazán rosszat akart volna, rosszat tesz, csak azért, hogy valakikhez tartozhasson. Végül őt feketítik be a többiek előtt, tulajdonképpen belőle is áldozat lesz.

Vannak olyanok, akik szerint éppen akkor követünk el hibát, amikor nagyon erősen próbáljuk kategorizálni, kikből lehet kiberzaklató és kiből lehet kiberáldozat. Helyes lányokból, sikeres gyerekekből is lehet áldozat, mint ahogy nagyon jó tanulók osztott önazonossággal üldözhetnek valakit vagy akár többeket is a szidalmaikkal.

„Tervezünk egy magyarországi cyberbullying-vizsgálatot. Ebbe bevonunk majd gyerekeket, akik segítenek nekünk megérteni ezt az egész kérdéskört, mert nagy valószínűséggel akkor tudjuk majd, hogy mit tehetünk ellene, ha alaposan megismertük. – Erre a jelenségre végképp igaz, hogy a gyerekek nélkül nem fog menni.”

– Az online zaklatás az oktatási szakemberek figyelmének is a középpontjába került. A konferenciák szervezésén, előadások tartásán túl ők mit tehetnek a kollektív felelősség erősítése, a médiatudatosság javítása érdekében?

Aáry-Tamás Lajos: – Egyetlenegy dolgot tudunk tenni. Lesz egy nagy központi program, ami igazából az iskolai agresszió visszaszorításáról szól, de úgy döntöttünk, hogy átcsoportosítunk a forrásokból egy magyarországi cyberbullying-vizsgálatra. Szeretnénk megismerni ezt a jelenséget, sokkal többet tudni róla, mint amennyit ma tudunk. Ebbe bevonunk majd gyerekeket, akik segítenek nekünk megérteni ezt az egész kérdéskört, mert nagy valószínűséggel akkor tudjuk majd, hogy mit tehetünk ellene, ha alaposan megismertük. Sokkal többet kellene tudnunk arról, mi is zajlik ebben a térben. Én azt gondolom, egy ilyen átfogó vizsgálat után, ami nemsokára elindul, sokkal okosabbak leszünk, képesek leszünk a vitáinkat lefolytatni, a gyerekekkel közösen keresni és megtalálni a megoldást. Erre a jelenségre végképp igaz, hogy a gyerekek nélkül nem fog menni. Ha mi a korábbi szabályaink vagy elképzeléseink szerint járunk el, akkor a gyerekek be fognak zárkózni előlünk, mert tartanak majd attól, hogy szétcsapjuk ezt a felületet. Óriási jelentősége lenne egy ilyen vizsgálatnak!

Európában több ország is foglalkozik ezzel a problémával, ezért az a tervünk, hogy az európai barátainkkal közösen folytatunk hasonló módszertannal vizsgálatot. Tudjuk, hogy a német, az angol vagy a francia gyerekek hasonló cselekményei semmiben sem különböznek a magyarokétól, kizárólag csak a nyelvében vagy néhány elkövetési formában. Az amerikaiak elöl járnak, ők már jobban látják ezt a kérdéskört, de itt a távolságok egész egyszerűen lecsökkennek. Amit az amerikai gyerekek az újmédiában kipróbálnak, azt a magyar gyerekek pár hét múlva ugyanúgy meg tudják tenni.

Aczél Petra: – A nemzetközi összefogás szerintem azért is különösen fontos, mert a cyberbullying-jelenség lényegi jellemzője a globalitás. Vagyis éppen azért nehéz ellene fellépni, azért nem lehet leállítani, mert az egész világon mindenütt megjelenik, felbukkanhat. Senki, aki a „hálózat része”, nem tud elmenekülni előle. Megjegyzem, ugyanaz a digitális újmédia, amely megengedi, hogy zaklassanak egy gyereket, azt is lehetővé teszi, hogy fel is világosítsuk erről. Ez az az eset tehát, amikor a veszélyt hordozó technológiát használhatjuk jóra is: arra, hogy eljussunk a gyerekekhez, fiatalokhoz, felhívjuk a figyelmüket a veszélyekre, és tudatosítsuk bennük a védekezés lehetőségeit.