Integrált nevelés a jogszabályok tükrében

A gyógypedagógiai iskolák működése hallatán sokaknak a lepusztult épületekben elkülönített gyerekek és tanáraik jutnak az eszébe, akiket hogy ne okozzanak gondot, szétválasztottak ép társaiktól. Környezetünk folyamatos változása kikövetelte a szabályozás korszerűsítését. Az 1985-ös oktatási törvény megszüntette a gyógypedagógiai iskolák diszkriminációját, az 1993-as közoktatási törvény nyitott az integráció felé, az Európai Unióhoz való csatlakozás pedig megteremtette a nemzetközi szintű jogharmonizáció lehetőségét. Az integrációhoz, az inklúzióhoz vezető út hosszú, de elmondhatjuk, hogy egy részét már megtettük. A gyakorlatban számtalan példa mutatja, hogyan lehet a jogszabályok ismeretében érvényesíteni a ránk bízott tanulók érdekeit, segíteni a rászorulók folyamatos fejlesztését, az intézményi háttér megújulását.

A magyar gyógypedagógia világhírű múltra tekinthet vissza, szerencsések vagyunk, hogy eredményeit sikeresen alkalmazhatjuk napjaink új feladatainak megoldásában, a változásokhoz való alkalmazkodásban is. Ahhoz, hogy minőségi pedagógiai munka, egyénre szabott oktatás folyjon egy intézményben, nemcsak a tanítási módszereket kell ismerni, hanem a kapcsolódó jogszabályokat is.

A következő interjúban ebben lesz segítségünkre dr. Kiss László szakszolgálati és gyógypedagógiai referens, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Köznevelés-igazgatási Főosztályának munkatársa, aki közérthetően mutatja be, hogyan változott a köznevelési intézményrendszer napjainkra, hogyan alkalmazkodunk az uniós szabályokhoz, és milyen speciális segítségre számíthatnak a tanulók.

– Mióta foglalkozik a magyarországi köznevelési szabályozás külön is a fogyatékos gyerekekkel?

– A fogyatékosság mint fogalom régóta létezik a magyar köznevelési intézményrendszerben, amely az 1880-as években hozta létre az erre felhatalmazott intézményeit. Ekkor még senki nem beszélt integrált nevelésről, a struktúra kézenfekvő módon a különnevelés lehetőségeire épült. A nemzetközi és belső hatásoknak köszönhetően azonban bő száz év múlva, körülbelül az 1990-es évektől elkezdődött egy alapvető változás, amelynek különböző előjelei persze korábban is voltak. Egy 1985-ös törvény például törölte a jogalkotói nyelvezetből a pejoratívvá vált „kisegítő iskola” kifejezést, és egyenértékűnek nyilvánította az értelmi fogyatékosok intézményeiben kiadott bizonyítványokat a reguláris iskolák bizonyítványaival. A nagy áttörés azonban nem ez volt, sőt ekkor még semmi nem vetítette előre az integrált nevelés gondolatának nemsokára elkövetkező térhódítását.

Az 1993. évi törvény volt az első, amely lehetséges alternatívaként tárgyalta az integrált nevelést (jogszabályi szóhasználatban: „együttnevelést”), és amely lehetővé tette az együtt- és különnevelési formák különböző kombinációit is.

– Hogyan követte a gyakorlat a jogszabályban megnyíló lehetőségeket?

– Az integrált neveléssel kapcsolatban a 2000-es évek elejétől áll rendelkezésre statisztikailag is értékelhető mennyiségű adat, hiszen ekkortól indult valódi fejlődésnek ez a forma. A 2017 októberéből származó statisztika szerint a sajátos nevelési igényű tanulók 69%-a integrált keretek között részesül oktatásban, és ebben az adatban azok a súlyosan és halmozottan fogyatékos tanulók is benne vannak, akiknek az oktatása mindenképpen szegregált formában valósulhat csak meg. Ha nélkülük számolunk, akkor 71%-os arányról beszélhetünk. Minderre nyugodtan büszkék lehetünk, hiszen viszonylag rövid idő (mindössze 25 év) alatt sikerült a nyugat-európai országok adataihoz hasonló számokat elérnünk. Másfelől persze az is igaz, hogy a szakma valódi művelőinek mindig nehezebb a dolguk, mint a jogszabályok megalkotóinak. A kialakult gyakorlat átalakításához sokkal több ember együttműködése, a változás iránti nyitottsága szükséges, mint a törvényi háttér megváltoztatásához, különösen, ha nem kívülről kényszerített, hanem az itt dolgozó emberek belső meggyőződéséből is fakadó folyamatokat szeretnénk látni. Az új pedagógusgeneráció tagjai talán már magától értetődőnek tekintik az integráció tényét, és személyes bevonódással kezelik az osztályukban megjelenő fogyatékos gyerekeket.

– Kik azok a gyerekek, akiknek a képzését, nevelését alapvetően érintik ezek a változások? Melyek a fogyatékosság fogalmába tartozó problémák?

– A területtel kapcsolatos terminológia létrejötte egy hosszabb folyamat eredménye – az 1990-es évek előtt a WHO fogyatékosságdefiníciójára építve csak a fogyatékosság megnevezést használtuk a valamilyen károsodást, funkciózavart, szemmel is jól érzékelhető problémát takaró helyzetekre. Később Magyarországon és a többi országban is megváltozott a fogyatékosság össztársadalmi megítélése, és nemzetközi szinten is újradifferenciálódott a fogyatékosság meghatározása. A változás eredményeképpen ma a nemzetközi gyakorlatban és a mi jogszabályainkban is inkább sajátos nevelési igényről (rövidítve SNI) beszélünk az érintett gyerekekkel kapcsolatban. Az SNI-kategóriák közé került több, eddig nem együtt kezelt terület. A klasszikus (értelmi, hallással, látással, beszéddel kapcsolatos) fogyatékosságok mellett ma már az autizmus spektrumzavart és az egyéb pszichés fejlődési zavarokat is idesoroljuk, amelyeket azért tekintünk fogyatékosságjellegűnek, mert társadalmi akadályozottságot okozhatnak a tanulónak. Az autizmus spektrumzavar, ami maga is egy gyűjtőfogalom (mindenféle átható zavar beletartozik az Asperger-szindrómától a klasszikus gyermekkori autizmusig), sokáig bizonytalan, ingadozó besorolású volt, mielőtt bekerült az SNI kategóriába. Az utolsó csoport pedig a legképlékenyebb, hiszen azon belül beszélünk például a diszlexiáról, a diszgráfiáról, diszkalkuliáról, a hiperaktivitásról, a magatartászavarról is. Ma már a jogszabályok és az akadémiai (elméleti), illetve a gyakorlati szakmai oldal is ezt a – nemzetközi terminológiával kompatibilis, letisztultabb – SNI-meghatározást használja. Természetesen folynak szakmai viták azzal kapcsolatban, hogy minden idetartozó diagnózist fogyatékosságnak kell-e tekinteni, arról azonban konszenzus van, hogy valamennyi akadályozhatja az érintett személyek társadalmi szerepvállalását, akiknek ezért a képzésük során speciális segítségre van szükségük.

– Milyen segítségre számíthatnak a diákok?

– A köznevelési törvény és végrehajtási rendeletei szabályozzák a sajátos nevelési igényű gyermekekkel, tanulókkal kapcsolatos támogató tevékenységeket, a pedagógiai szakszolgálat feladatait és mindazokat a pozitívan megkülönböztető szabályokat, amelyeket alkalmazni kell, köztük a tantárgyi értékelés alóli felmentést, a plusz segédeszközök használatát, a tanulmányi vizsgáknál a felkészülési idő meghosszabbítását és az írásbeli és a szóbeli vizsgák egymással történő kiváltását. Minden SNI tanulónak (függetlenül attól, hogy integrált vagy szegregált ellátást kap) jár a meghatározott óraszámban történő fejlesztés. A köznevelési törvény egy látszólag bonyolult számítási rendszerrel határozza meg, hogy az érintett tanulók számától függően évfolyamonként és területenként hány óra jár egy-egy intézménynek. Ezek az órák a gyógypedagógus és a tantestület döntése alapján használhatók a jogosult gyerekek tehetséggondozására vagy egyéb tevékenységeinek támogatására, de nem lehet átcsoportosítani a rehabilitációs foglalkozások óráit más tanulói csoportokra. A pedagógusok munkáját segítő körülmény, hogy az SNI-típustól függően egy-egy érintett tanuló két vagy három gyereknek számít az osztálylétszám tekintetében. A valóságos létszám így eltérhet a jogszabályi szempontból figyelembe vett létszámtól.

A jogszabály az intézményi feltételeket is előírja, tételesen fel vannak sorolva azok az esetek, amikor kötelező a gyógypedagógus vagy a konduktor alkalmazása. A jelenleg létező valamennyi SNI-területre külön gyógypedagógiai szakirányon képzik a szakembereket, mozgásszervi fogyatékosságok esetén konduktorokat. A habilitációs, rehabilitációs foglalkozások megtartásához kötelező a gyógypedagógusok, illetve konduktorok alkalmazása, akár úgy, hogy a foglalkoztató maga az integráló intézmény, akár úgy, hogy az Egységes Gyógypedagógiai Intézménytől jön utazó gyógypedagógus, utazó konduktor. A működési rendelet az eszközlistáról is rendelkezik, amit az intézménynek be kell szereznie a foglalkozásokhoz, és amit természetesen a kapacitás függvényében bővíteni is lehet.

– Milyen külön előírások szabályozzák az SNI tanulók képzésének tartalmát?

– Speciális tantervek és kerettantervek csak az értelmi fogyatékos diákok számára készültek, ettől eltekintve egyéb speciális közismereti kerettantervek nincsenek. Más SNI-területek esetében a kerettanterveket a 32/2012. (X. 8.) EMMI rendeletben rögzített, a Sajátos nevelési igényű gyermekek óvodai nevelésének irányelve és a Sajátos nevelési igényű tanulók iskolai oktatásának irányelve (a továbbiakban: Irányelv) segítségével kell hozzáigazítani az SNI tanulók sajátos nevelési igényeihez. Az egyéb segédanyagok viszont más SNI-képzések esetében is fontosak. Az Irányelv egy igen terjedelmes, az óvodai és iskolai ellátást egyaránt felölelő szöveg (tulajdonképpen egy jogszabály és egy szakmai módszertani útmutató sajátos hibridje), amely a különböző SNI-típusokra vonatkozóan külön-külön leírja a speciálisan fejlesztendő területeket és a lehetséges eltéréseket a Nemzeti alaptantervtől vagy a kerettantervtől. Az Irányelv tehát nem egy specifikált tanterv, hanem a közös, mindenkire érvényes tantervhez viszonyítva fejti ki az intézmény és a pedagógus mozgásterét.

A szakképzés terén még differenciáltabb a szabályozás, ugyanis egyes SNI-területekhez külön adaptált szakképzési területek is tartozhatnak. A jelenleg a szakképzésben szerezhető szakképesítések és részszakképesítések száma: 767, ebből a célzottan valamely fogyatékossági területre adaptált szakképesítések és részszakképesítések száma: 188. Ez persze egyáltalán nem zárja ki, hogy egy SNI tanuló a reguláris szakképzésben vegyen részt.

– A BTM kategóriába tartozó tanulók kedvezményei valóban kikerülnek a rendszerből?

– A BTM (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségek) egy speciális, csak Magyarországon létező kategória, ami a problémamentes és az SNI kategória közötti tartományt fedi le, s amelyen belül nem beszélhetünk fogyatékosságról. A csoport a reguláris övezethez tartozik. A jogszabályi környezet – legalábbis a közoktatásban – eddig szinte teljesen azonos volt a kettő esetében. A felsőoktatásban eddig is csak az SNI diákok kaptak kedvezményeket.

A BTM esetében először is arra a kérdésre kell válaszolni, hogy minek tekintjük. Olyan problémának-e, ami akadályozni fogja az érintettet a társadalmi szerepvállalásban, vagy nem olyannak?

A BTM-mel kapcsolatos változások kifutó rendszerűek. 2018 után a bizottságok nem adhatnak ki új felmentéseket a tantárgyi értékelés alól. (A korábban megkapott felmentések végigfuttathatók a diák iskolai pályafutásán.) Az összes többi kedvezményt (hosszabb vizsgaidőt, segédeszköz-használatot, fejlesztő foglalkozást, a szóbeli és írásbeli vizsga egymással való kiválthatóságát) továbbra is megkaphatják a BTM kategóriába sorolt gyerekek. A fejlesztő foglalkozást tartó pedagógusnak nem kötelező gyógypedagógusi végzettséggel rendelkeznie, de BTM-re irányuló szakképesítéssel igen. A törvény megszavazása azért válthatott ki felzúdulást, mert nem voltak egyértelműek a fogalmak, összemosódott az SNI és a BTM kategóriája.

– Hogyan illeszkedik a magyar integrált nevelési struktúra a nemzetközi irányelvekhez és szakmai útmutatásokhoz?

– Az európai uniós előírások viszonylag szűkszavú direktívákban és irányelvekben fogalmazzák meg az elvárásokat, és a tagállamokra bízzák a szabályozás részletes kifejtését, hangolását. Mindamellett nagyjából ugyanazok a fő elvek az Unióban, mint az ENSZ fogyatékosságügyi egyezményében, és mi is ezeket próbáljuk leképezni a saját nemzeti stratégiánkban. Az Európai Unió iránymutatása korai felismerésre és diagnosztikára, az inkluzív nevelésre, a minőségi pedagógiai szakszolgálatok minél szélesebb hozzáférhetőségére, az élethosszig tartó tanulás támogatására és a pályaválasztási tanácsadás presztízsének erősítésére helyezi a hangsúlyt.

Az Európai Uniónak nincs specifikált fogyatékosságügyi ügynöksége, hanem egy olyan, az Uniótól független nemzetközi szervezet (European Agency for Special Needs and Inclusive Education) foglalkozik az európai oktatási fogyatékosságügyi kérdésekkel, amelynek 2006 óta mi is tagjai vagyunk. Az ügynökség közgyűléseibe minden tag két képviselőt delegál, egy kormányzati és egy szakmai képviselőt (Magyarországot az EMMI és az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar képviseli egy-egy küldöttel).

Az európai gyakorlatnak megfelelően a magyar pedagógiai szakszolgálatok intézményrendszere az utóbbi időben gyökeresen átalakult. Ennek köszönhetően a kiegészítő támogató tevékenységek (a szakértői tevékenységek, így a diagnosztika és a nevelési tanácsadás, valamint a logopédiai és a konduktori ellátás, a továbbtanulási pályaválasztási tanácsadás, a gyógytestnevelés, az óvodai és az iskolapszichológia koordinációja és végül a kiemelten tehetséges tanulók gondozása) ma már nemcsak a sajátos nevelési igényű gyerekek számára biztosítottak, hanem minden tanuló számára, akinek szüksége lehet rá.