„Időre van szükség, hogy mindenki megszokja az új szabályokat”

– Számos támadás érte és éri még ma is a kormányt a fenntartóváltás miatt. Mivel tudná meggyőzni a kételkedőket, hogy mégis szükség volt erre a hatalmas változásra?

– Adatok és tapasztalati tények bizonyítják, hogy a magyar iskolarendszer az utóbbi két évtizedben nem fejlődött: nemhogy enyhíteni nem tudta, hanem inkább mélyítette a rendszerváltoztatást követően kialakult társadalmi különbségeket. Az oktatáspolitika programszerűen felzárkóztatást hirdetett ugyan, de intézkedései nyomán nőtt a leszakadók száma. Nem volt tisztázva az állam szerepe, megoszlott a felelősség, az önkormányzati fenntartásban működő iskolák szakmai irányítása pedig teljesen kontrollálatlan volt. A pedagógiai intézetek jelentős részét kiszervezték olyan cégekhez, amelyek egységes szakmai protokoll nélkül, esetleges színvonalon, egyenlőtlen hozzáférhetőséggel végezték munkájukat. Ugyancsak meghatározott szempontok nélkül működtek a segítő, tájékoztató feladatokat ellátó szakszolgálatok. Ezeket a gondokat csak a közjót szolgáló állam tudja orvosolni, ezért az egész köznevelési rendszer garantált, szakmai állami irányítása vált szükségessé.

– Mégis több helyen panaszkodtak azért, hogy nincs kréta, papír, vagy éppen azt nem tudják, kihez forduljanak, ha a focilabda betöri az ablakot.

– Ezek a bizonytalanságok szükségszerűek egy ilyen mérvű átalakítás során. Leginkább az új KRESZ hatályba lépéséhez hasonlítható, ami most a közoktatásban történik: nem szabad megszokásból vezetni, meg kell tanulni és figyelni kell a megváltozott táblákra, no és persze időre is szükség van ahhoz, hogy mindenki megszokja az új szabályokat. A tavalyi év végére a jogszabályok pontosan kijelölték a működtetés és a fenntartás feladatait. Sok tankerületben jártam, a szereplők mindegyikével beszéltem. Azt mondták, hogy a felmerülő kérdéseket egy napon belül meg tudták oldani. Joggal számítunk tehát arra, hogy rövid időn belül rutinszerűen működik majd az új rendszer.

– Azzal a kritikával egyetért, hogy gyors volt a váltás? 

– Több évtizede dolgozom az oktatásügyben, és mindig azt tapasztaltam, hogy bármilyen változást írt elő az oktatásirányítás, a szakma egyik része szerint sohasem volt elég idő a felkészülésre. Az átalakítás üteme meglehet, gyors volt, ám követhető. A gyorsaságot viszont az indokolja, hogy az oktatási rendszerben a tanévek kijelölik a mozgástér határát. Nem szólva arról, hogy gyermekek tízezreinek sorsát határozza meg az, hogy milyen nevelésben, oktatásban részesülnek. Itt súlyos hiányosságok mutatkoztak, ezért gyorsan kellett cselekedni. A gyerekek érdekében nem lehetett halogatni az átalakítást.

– Mi lesz az iskolák önállóságával?

– Az oktatási rendszer színvonalának emelése mellett nő az iskolák szakmai önállósága. Ugyanis a legfontosabb pedagógiai dokumentumokat, mint például a pedagógiai program, a helyi tanterv vagy a szervezeti és működési szabályzat, mostantól kezdve nem a fenntartó, hanem az igazgató hagyja jóvá, miután a nevelőtestület elfogadta.

– Mit gondol, a pedagógustársadalom hány százaléka ért egyet az átalakításokkal?

– Országjárásaim során alkalmanként több száz pedagógussal találkozom, és mindig megkérdezem a véleményüket. A pedagógustársadalomban is kialakult az a vélemény 2010-ig, hogy nem mehet tovább az, ami addig volt. Senki nem nézte jó szemmel, hogy nincsenek követelmények, nincs ellenőrzés, hogy nem lehet elvárni a gyerekektől a tisztességes, szorgalmas munkát. Akik tapasztalták ezt a hanyatlást, nagy szimpátiával és várakozással néznek a változások elé.

– Mikorra várhatók eredmények?

– Van, ami néhány hónapon belül, de a látható és mérhető eredmények többsége néhány év múlva jelentkezik majd. Szeptembertől nem lesz olyan iskola, ahol nem tanítják meg a Nemzeti alaptanterv alapján készült kerettantervben előírt tananyagot. A nemzeti műveltség egységét, a korszerű ismeretek, a magyar és az egyetemes kultúra, illetve a tudomány értékeinek átadását illetően már ekkor érzékelhető lesz az elmozdulás.

– Sok helyütt szinte szitokszóként használják az „állami” kifejezést. Meg lehet ezt az ellenérzést változtatni?

– A kommunista diktatúra évtizedei alatt jogos ellenszenv alakult ki az állammal szemben, hiszen diktatórikus eszközökkel egy idegen, elnyomó hatalmat szolgált. A rendszerváltoztatást követően az államtalanítás túlságosan jól sikerült, szem elől tévesztve, hogy ahhoz, hogy a demokratikus jogállamban az állam az embereket szolgálja, a felelősséghez társuló hatáskörökre is szükség van. Az attitűdök tehát szép lassan változnak.

– Hogyan értékeli a diáktüntetéseket, és azt, hogy kiderült: a Hallgatói Hálózat ténykedését Amerikából segítik?

– Több fórumot is igyekeztek megzavarni az elmúlt hetekben, és ugyanazok a mondatok hangzottak el tőlük az ország különböző pontjain. Nem élnék ezen a földön, ha nem merült volna föl bennem az a gondolat, hogy ez nem véletlen, hogy a jelenség mögött a politikai kampányoknál szokásos felkészítés, tréning áll. Annak felderítése azonban, hogy ezt kik és milyen módon szervezik, nem az én dolgom.

– Miért kezdeményezte, hogy a köznevelés ügyéért felelős államtitkár legyen? Ebben szerepet játszanak a diáklázadások vagy csak úgy érezte, a két feladatot nehéz egy személynek ellátnia?

– Majd három éve láttunk hozzá az oktatás teljes megújításának a köznevelési és a felsőoktatási rendszerben. A két területen a változások irányvonalait meghatározó törvényeket kidolgoztuk, elfogadásukat követően megindult a részletek kimunkálása. Ez úgyszólván sziszifuszi munka, időben egyre inkább egymásra torlódtak a feladatok. Ennyi mindent nem lehet már egy embernek kézben tartani, egyszerre ellátni. A felsőoktatásban és a köznevelésben is akkora változtatásokat viszünk végig, amire évtizedek óta nem volt példa, a munka jelen szakaszában mindkét területen egész embert kíván. Emellett tudomásul kellett azt is vennem, hogy a tiltakozó hallgatók – igaztalanul ugyan, de – engem kiáltottak ki a felsőoktatás első számú ellenségének, így helyesebb háttérbe vonulnom. E két okból kezdeményeztem magam is a két terület kettéválasztását. Az új megoldással elégedett vagyok.

– Milyen esélyeket lát az életpályamodell 2013. szeptemberi bevezetésére?

– Egyre javulnak az esélyek. Ezért mindenütt azt mondom a tanároknak, hogy bízzanak a kormányzatban, hiszen a kabinetnek nemcsak célja, hanem érdeke is, hogy a pedagógus életpályának ne csak a munkaszervezési, minőségjavító része, hanem a bértáblája is életbe lépjen.

– A tanításra, nevelésre tette fel az egész életét, mindig gyerekekkel foglalkozott. Most mégis azt kell látnia, hogy Önt méltánytalanul bemutató plakátok lepik el a várost, és diákok százai vonulnak az utcákra az oktatásért felelős államtitkárt szidalmazva. Hogy éli ezt meg?

– Igyekszem belátással kezelni, és próbálok érzelmileg jól reagálni a diákok megmozdulásaira. Számszerűen kevesen vannak azok, akik ehhez a lázongó, tiltakozó csoporthoz tartoznak. Racionális érveléssel arra törekszem, hogy a fiatalokkal megismertessem céljainkat, elmondjam, mit miért teszünk. A hazugságokat, nemtelen állításokat harsogó plakátokat, újságcikkeket nem nézem meg, nem olvasom el. Nyugodt a lelkiismeretem, mert valóban szeretem a gyerekeket, a nevelést, felkészülten vállalkoztam a munkámra, a pedagógia tudományát és gyakorlatát művelem és jól ismerem, a pályán töltött három évtized alatt mind a köz-, mind a felsőoktatás világában sok tapasztalatot gyűjtöttem. Meg vagyok győződve arról, hogy a kormány oktatáspolitikája helyes, céljaink nemesek, támogatottak.

– És mit szól a családja az Önt érő kritikákhoz?

– Mellettem állnak. Tudják, értik és támogatják azt, amit teszek, mi több, a legjobb tanácsadóim a gyermekeim és a férjem, néha már az unokáim is.

– Miért kezdett politizálni? Az élete kívülről teljesnek tűnt: egyetemi tanszéket, majd intézetet vezetett, tanított, folyóiratot szerkesztett, mindenki megbecsülte Önt és tisztelték a munkáját.

– Nem választottam, inkább belesodródtam a politikába. Nem jelentkeztem a feladatokra, hanem azok értek utol engem. Miután évtizedeken át olyan szakmai munkáim voltak, amelyek érintették az oktatási rendszer egészét, így szükségszerűen annak működését, eredményeit és hibáit kezdtem kutatni. A politikusi pályára történő felkérést a feladat iránti alázattal fogadtam el.

– Egy iskolalátogatáskor tanszékvezetőként azt mondta a diákjainak: ha egyszer iskolát választotok a gyerekeiteknek, unokáitoknak, figyeljetek az első benyomásra, arra, hogy milyen az iskola „illata”, mert az nagyon fontos. Ma, államtitkárként adna ilyen tanácsot?

– Ma is ezt tartom a legfontosabbnak. És ezt az „illatot”, ami lelket és szellemiséget jelent, az ott dolgozó tanári kar, illetve az ebben óriási szerepet játszó igazgató munkája határozza meg. A jó igazgató ugyanis képes arra, hogy alakítsa, védje, óvja, gyarapítsa a pedagógiai értékeket. Ez adja az iskola rangját, színvonalát. Természetesen államtitkárként többet kell foglalkoznom tényekkel, adatokkal, olyan kimutatásokkal, amelyek objektívek. Az általunk hozott szabályokkal azt igyekszünk elősegíteni, hogy minden iskola a boldoguláshoz szükséges ismeretekkel, személyiségüket kiteljesítve bocsássa útra diákjait. És akkor a szülő is nagyobb bizalommal viszi majd a gyermekeit az állami iskolába, a társadalomban is megerősödik a bizalom, hogy az állam jó gazdája ezeknek az intézményeknek. Tudatosul, hogy a kormánynak nem közömbösek a saját polgárai, mert hiszen a nemzet, az ország érdekében cselekszik.

– Közel három éve a Fidesz-KDNP pártszövetség kormányoz. Mit tart a legfőbb eredményeknek, és mi a célja a ciklus végéig?

– A köznevelés területén legnagyobb sikerünknek azt látom, hogy mára megfordíthatatlanná vált az a folyamat, amelynek eredménye egy egységesebb, színvonalasabb és biztonságos iskolarendszer. A változás, amit elkezdtünk, nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a klebelsbergi iskolarendszer magaslataira, majd onnan is feljebb juttassuk el a magyar iskolákat. Szeretnénk, hogy az új rendszer sok okos, művelt, erkölcsös, egészséges, a hazáját tisztelő, szerető, becsületes embert adjon az országnak, és közülük néhány Nobel-díjast is a nagyvilágnak.