Két rendőr áll az utcasarkon. Az egyikhez odalép egy fényképezőgéppel és térképpel felszerelt, láthatóan eltévedt turista: „Excuse me, do you speak English?” – kérdezi. A rendőr nemet int a fejével. „Sprechen Sie Deutsch?” – a visszajelzés ugyanaz. „Parlez-vous français?” – kérdezi a turista, már alig reménykedve. A válasz most sem más. A külföldi csalódottan megy tovább, a másik rendőr pedig elgondolkodva így szól: „Te, azért nem ártana megtanulnunk egy nyelvet!” „Minek?! – vágja rá a másik magabiztosan. – Hiszen ez hármat is tudott, aztán mire ment vele?”
Elnézést kérek a szakállas rendőrviccért, de kikívánkozott belőlem, mert ezúttal minden patetikus, komoly gondolatot, szép szentenciát félretennék. Egyszerűen csak azt lenne jó tisztázni, minek is tanulunk idegen nyelvet. Ilyesmiket hallani leginkább: „Tanulj, kisfiam, kell a nyelvvizsgapontszámod!”; „Tanulj, kislányom, mert én a te idődben erről nem is álmodhattam!”; „Tanulj, mert kinyílik a világ!”, a szomorúbbik változatban: „Tanulj nyelvet, mert itthon úgysem boldogulsz!” A műveltebbek azt mondják: „Annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz”; mások azzal kecsegtetnek, milyen nagy élmény egy művet eredeti nyelven olvasni. Aztán vannak, akik praktikusan gondolkodnak: „Tanulj oroszul, az nagy piac!”; „Most kínait érdemes, azé a jövő!”; „Az angollal bárhol megállod a helyed!”; „Ha egy férfi tud franciául, mindenkit levesz a lábáról” és így tovább. Mindig valamiért tanulunk nyelvet.
Egyrészt azért, mert szinte rokontalan, gyönyörűséges anyanyelvünk a világ egyik legnagyobb ajándéka. Csak mi beszéljük. Alig valaki más. Milyen nagy boldogság is külföldön a tudat, hogy a magyar örök intimitást ad ironikus megjegyzéseinknek. És csak néha fordul elő, egy fatális véletlen folytán, hogy éppen ott van egy honfitársunk, aki ért minket… Aki magyarul tud, az a világ egyik legkivételesebb luxusának élvezője – olyan, mint az igazi ínyenc. Sokat ér, de sehol sem értik. Ezért mi, magyarok „kénytelenek vagyunk” nyelveket tanulni – ahogy mondani szokás. Igaz, az Egyesült Államok egyetlen idegen nyelve az angol. Viccen kívül is. Jobban tudja egy tanult őslakos a Comore-szigeteken, hol van Budapest, mint egy texasi. Mert a kis országoknak a világ önmagukon kívül van. A nagy országoknak belül. Mégis, ha csak azért tanulunk nyelvet, mert hasznos, vagy mert kell/kötelező (még emlékszünk az oroszórák Mihail Potapics nevű medvéjére), vagy mert megtérül, elveszítjük azt az örömöt, amit a nyelvek ismerete jelent. A beavatás érzését, egy szép szerkezet önmagáért való élvezetét. Aki praktikusan tanul idegen nyelvet, az a „logikusságot” kéri rajta számon: miért így ejti, miért úgy írja? Pedig a nyelvek világa a csodás rendhagyás. Minden nyelvi-grammatikai kivétel fontos eleme egy kultúrának. A nyelveket nem birtokolhatjuk, jó esetben részesülhetünk belőlük.
Keresgéljenek az interneten: rengeteg idegennyelv-tanulást segítő program van fenn. Sőt, ma már valós időben, szinkrontolmácsként is működik az újmédia, és csak néha téveszt. Egyes nyelvek a digitális térben élőbbek, mások halandóbbak, és ez nem a beszélők számától függ elsősorban, hanem az aktivitásuktól.
Szóval a nyelveknek életük van – különös, saját életük. Tanulásuk nem egy eszköz megszerzése, valami olyasmi, amit spártai fegyelemmel el lehet érni, majd használni – hanem találkozás. Remélhetőleg nem olyan, mint a viccbeli rendőré és turistáé.
