Hogyan kellene használnom az okostelefonomat?

Bevezető

Az okostelefon a hiperdigitalizáció korszakának ikonikus eszköze, a mindennapi élet minden aspektusába beférkőző – zsebben elférő – jelenség. Átalakította a kommunikációt, a tudáshoz való hozzáférést, a tanulásról-tanításról való eddigi elképzeléseket és az időszemléletünket is, sőt, a kutatók körében már toposznak tekinthető értelmezés, hogy az okostelefon az elménk, memóriánk kiterjesztéseként működik.

Az okoseszközök elterjedésével kapcsolatban felmerülnek azonban alapvető etikai kérdések is: hogyan használjuk jól, és hogyan kerülhetjük el a rossz használatot? Elküldhetjük-e rögtön a gyorsan lőtt képet, ha mások is vannak rajta? Hogyan ítélhetjük meg a társaságban való okostelefon-használatot? Milyen kötelességünk van az iskolában az okostelefonnal kapcsolatban? A morális kötelesség kérdése arra irányul, hogy hogyan kellene cselekednünk, különösen, ha tetteink másokra is hatással vannak. Milyen hatással lehet egy digitális eszköz a kötelességeinkre, ha az az eszköz éppenséggel az elménk kiterjesztése, a pihenés, a szórakozás, a kapcsolattartás, a munka és tanulás – magától értetődő – eszköze?

Jelen cikk azt kívánja górcső alá venni, hogy miként viszonyul egymáshoz a morális kötelesség és az okostelefon. Mit gondolnak e kettő viszonyáról a tapasztalt etikatanárok, melyek a legfontosabbnak ítélt témák, kérdéskörök, amelyek mindenképp megemlítendők e kettő kontextusba helyezéséhez és mélyebb megértéséhez. A következőkben bevezetek négy „hívószót”, amellyel kifejezem a kutatásban részt vevők elképzeléseinek lényegét, majd rögtön ismertetem is ezeket az elképzeléseket. A beszámolóban fiktív neveket használok, az idézetek pedig az interjúk leirataiból származnak.

Gyorsaság

Az az átható tapasztalat, hogy az ember okostelefonja révén „always on”, azaz permanensen elérhető és folyamatosan összekapcsolt az internet által más felhasználókkal – teljesen átalakította az információhoz fűződő viszonyunkat, illetőleg a változásokra való reagálás dimenzióit. Ezt hangsúlyozza a legidősebb interjúalany, Albert is, az ő értelmezésében az okoseszköz gyorsasága perdöntő, hiszen a felhasználónak nem jut elég ideje arra, hogy tevékenységét alaposan átgondolja. Döntései meg- és átgondolatlanok lehetnek azért, mert egyszerűen nem ad magának időt, hogy végiggondolja az adott szövegről, képről, hogy valóban elküldje-e, az internet természetéből adódóan pedig ezeket az információkat aligha tudja utólag eltüntetni. Létezik egy erős elvárás, hogy azonnal reagáljunk, azonban a gyorsaság oltárán feláldozzuk azt, hogy tüzetesen megvizsgáljuk a tartalmainkat; úgy kerülünk adatvédelmi és adatbiztonsági zűrökbe, hogy szinte észre sem vesszük.

A gyorsaság az iskolában, a generációk találkozásában is megjelenik Albert szerint. A megjelenő digitális (általában hiba-) „üzenetek” vagy „kódok” olyanok, amelyekre csak „reagálni kell”, ami a mostani generációnak rendkívül hatékonyan megy, Albertnek viszont – aki az alapos átolvasáshoz és megfontolt döntésekhez szokott – kevésbé. A fiatalabbak „keresnek” ezeken az eszközökön, azaz azt figyelik, hogy mit tud maga az okoseszköz, hol lelhetők fel újabb tartalmak, emiatt maga az eszköz szerepe is felértékelődik számukra (pl. a hardver tudása), míg az idősebbek konkrét célok mentén, alapos „útbaigazítások” révén használják ezeket az eszközöket.

Albert szerint a kötelesség – teológiai kifejezéssel – az ember állapota, amely abszolút módon előír cselekedeteket, amelyeket betartva biztosítható a társadalom működése. Az okostelefont kötelességünk úgy használni, hogy azzal ne ártsunk a másiknak. De a tanárnak további kötelességei is adódnak: „képben kell lennie” a tantárgyspecifikus információkkal, hiszen ma már jóval könnyebben megnézheti ezeket, hála az okostelefon gyors információelérési lehetőségeinek, sőt meg is kell néznie ezeket: Albert „beégésnek” érzi, ha ez a fajta naprakészség nincs meg benne, ha nem nézett utána a dolgoknak, miközben ez ötperces munka lenne az órák előtt.

Albert esetében az okoseszközök és az internet adta lehetőségek sokasága a felelősségteljes döntést segíti elő, hiszen szerinte a jó döntés feltétele, hogy a lehetőségeket jól megismerje az egyén, és a megismert információk alapján – immáron felelősségteljesen – tudjon dönteni. Albert szerint éppen ebből fakad, hogy kötelességünk ezeket „megnézni, átnézni”, hogy a lehető legfelelősségteljesebben tudjunk dönteni. Ebben lehet egyúttal akadály is az okoseszköz: gyorsasága belezavarhat az alapos választás aktusába.

Dacára a gyorsaságnak és a látványos lehetőségeknek, Albert szerint ugyanaz történik ma is a tanteremben, csak éppen kivetítőn, okostelefonon és egyéb vívmányok közvetítette térben. Ugyanaz, mégis „komolyabban veszik” ezeket az eszközöket, és „misztikusabb a hangulat” az okostelefonok által az órán.

Mit tehetünk tanárként? Mutassunk példát és beszélgessünk egymással, élő példákon keresztül tudjuk a leginkább kikövezni a helyes használathoz vezető utat – vélekedik Albert.

Igényesség

Kötelesség az okoseszközt úgy használni, hogy a használat az esélyegyenlőséget segítse, ne bántsa a kiszolgáltatottabb rétegeket rejtetten és közvetetten sem. Médea szerint az okostelefont, mint minden digitális eszközt, a társadalmi-szociális háttér határozza meg, legyen szó arról, hogy milyen módon használjuk (azaz milyen digitális eszközhasználati kultúrával rendelkezünk), vagy arról, hogy miként kellene felelősségteljesen használni az iskolában. Médea Bibó Istvánt idézve úgy határozza meg a tanár szerepét – ekként kötelességét –, mint akinek célja, hogy igényességet ébresszen a gyerekekben. Értelmezést, interpretációt adjon, amely beépül a gyerekekbe, reflexív viszonyt alakítva ki az adott dologgal kapcsolatban. Ez az okostelefonra is igaz, a tanár példát, mintát, igényt mutat, amelyet a diákok átvehetnek tőle saját eszközhasználatukban.

Az okostelefon mögött jelentékeny társadalmi-szociális összefüggések is húzódnak; nem egyértelmű tény, hogy mindenkinek van, és akinek nincs, az az okostelefonra optimalizált információszerzéstől és kapcsolattartási lehetőségektől esik el, ezzel még jobban kinyitva a társadalmi ollót a társadalom leszakadó és a további részei között. Ezt nevezi Médea információs szegénységnek, miközben az iskola feladata az, hogy – keresztényi módon – a leggyengébbhez igazodjon, amiben szerényen teljesít, még a pandémia adta digitális reneszánsz ellenére is. Az információs szegénység az igényesség hiányában is észrevehető, ami nem csupán a leszakadó rétegek sajátja, egy jól felszerelt budai iskolában is előfordulhat az eszköz helytelen használata.

Bár sok sztereotípia él az okostelefon társadalmi hatásaival kapcsolatban, Médea úgy véli, hogy a kreativitásra és a kommunikációra nincs olyan drámaian negatív hatással: sosem volt korábban „ennyi kreatív írással foglalkozó gyerek, akinek saját művei vannak” és a gyerekeknek továbbra is „nagy igényük van találkozni” egymással. Jóllehet nem szabad őket magukra hagyni az okoseszközzel, mert a puszta használat nem vezet el az igényességhez.

Próba és kihívás

„Nincs királyi út az információszerzésben” – véli Pongrác. Szerinte az okostelefon „nem üldözendő ellenség, hanem az élet egyik jelensége”: se nem jó, se nem rossz, etikailag semleges, a morális megítélés már az embereken múlik. Ha valamivel, „az emberekkel van a baj” – hiszen az ő felelősségük a használat jó irányba terelése.

Az okoseszközhöz való viszonyban a generációk különbsége abban nyilvánul meg, hogy míg a fiatalabbakban működik egyfajta természetes kísérletező hajlam, addig az idősebbekben nincs, náluk inkább a hibáktól való félelem dominál, tanárként pedig az energia- és időhiány miatti távolságtartás. Ez mégsem valamelyik generáció silányságával, pusztán csak a generációk közötti neutrális mássággal magyarázható.

Pongrác szerint a diák kötelessége, hogy kibontakoztassa saját kreativitását, értelemmel töltse meg az együtt töltött időt, az okostelefon használata során teremtse meg „a rendet és harmóniát”, amely természetesen a házirend betartását is jelenti.

Bár maga az eszköz semleges Pongrác szerint, az kétségtelen, hogy az okostelefon olcsón és nagyon könnyen biztosít nagy élményt, emiatt nehéz a tőle való elszakadás, ez pedig a helyes időérzék megtalálásának nehezítő körülménye lehet. Ahogy az információs túladagolással való megbirkózás, a tanórán való adekvát eszközhasználat és a normákhoz való igazodás is komplex kihívást jelent az okostelefonnal kapcsolatban. Pongrác azonban pont ebben a kihívásban látja a kötelességtudat felébredésének idejét is! A technika nagy lehetőség és nagy kihívás is, de egyúttal annak a próbája, hogy önmagunkat megértve az okostelefonhoz kapcsolódó kötelességtudatot is megszerezzük: „Én nagyon idealista vagyok, és szeretném azt gondolni, hogy a digitális eszközökkel nemcsak szabadságot meg élményeket és elképesztő addiktív szabadidőtöltést nyerünk, hanem az evvel járó felelősséget is.”

Felelősségvállalás és online tér

Legyen szó bármely generációról, általánosságban elmondható, hogy az okostelefon munkaeszközként letaglózóan magától értetődő. Ottó szerint viszont különbség, hogy míg az idősebbek kiegészítő eszközként tekintenek rá, nem igazán fontosak a tulajdonságai, számukra „a digitális detox nem okoz problémát”, addig a fiatalok a „valóságuk szerves részének tekintik” az okostelefont.

A kötelesség Ottó szerint a felelősségvállaláshoz kapcsolódik, és ezáltal a felnőtt lét sajátja. A diák legfontosabb kötelessége az, hogy tehetségét, egyéniségét, kreativitását kifejezze és fejlessze, hogy ezzel hozzá tudjon járulni a „világ jobbá tételéhez”. Ennek kulcsa az okostelefon esetében az, hogy kellőképp éles határ válassza el a magán- és tanulmányi célú használatot a tanórán.

Megnyitja az információhoz és kommunikációhoz vezető utat, illetve az egyéni szabadság előmozdítója is képes lenni, Ottó számára az okostelefon mégis egy átmeneti kor jelensége, amelynek még nem látjuk a hosszú távú civilizációs következményeit, azonban több negatív tendencia is kirajzolódik. Az okostelefon könnyen veszi át korábbi nagyon is fontos tevékenységek helyét, és változik pótcselekvéssé, konkrét funkció vagy cél nélkül. Az információs túltöltöttség, valamint a „pörgősebb, összesűrített” idő olyan „kommunikációs meg információs válságot teremt”, amelyben az összeesküvés-elméletek, fekete-fehér, leegyszerűsítő valóságmagyarázatok, valamint a röviden, tömören megérthető információk meghatározzák a diákok (és részben a tanárok) befogadását, amely hamis képet festhet a felelősségvállalásról és a kötelességekről: „leszoknak arról, hogy komplexitásában lássák a világot”.

Ezért is nagy kár, hogy az etika tantárgy eltűnik, hiszen azok az órák „tápanyagként” szolgáltak a bonyolultabb valóságmagyarázatokhoz. Ottó továbbá azt is látja, hogy az „erkölcsi gátak vagy normák (…) sokkal lazábban kötik őket az online világban”, hiszen a megnyilvánulások itt sokkal súlytalanabbak, mint a személyközi valóságban. A figyelem helyzete is nehézkes, hiszen az okostelefon „egy adott tudományterület (…) alapvető ismereteinek elsajátításához, megértéséhez és általában az érdeklődéshez” szükséges koncentrációt tönkreteszi, „csökevényesíti”, hiszen a használat során „ingergazdagabb, erősebb impulzusok érik a gyerekeket”, amelyekkel a tanár nem képes versenyre kelni.

Ottó szerint az okostelefon a tanártársadalmat is megosztja, hiszen van, aki teljesen elzárkózik, pusztán csak a kötelezőt végzi el, mások viszont túlhasználják. Az okoseszköz nagy lehetőség, hiszen ma már az átlagdiák készüléke is komoly lehetőségekkel rendelkezik, amely egyre jobb alternatívája a számítógépnek.

Az okostelefon kötelességre gyakorolt jövőbeli hatásait Ottó az individualizáció jelenségében látja, amely kettős jelenség. Egyrészt nagyobb teret kapnak azok a kötelezettségvállalások, amelyeket az emberek „személyesnek éreznek”, nem pedig külső elvárásként teljesítenek. Másrészt az individualizáció másik oldala az információkkal való találkozás egyénekre szűkülését jelenti, amely a valóságbuborékok általi elszigetelődést támogatja. Sőt, „egy összetettebb, vagy akár ördögibb jelenséggel is szemben állunk”, azzal, hogy bár egyénileg szabadnak érezzük a választásainkat, azonban azokat politikai és üzleti szempontú manipulációk mozgatják a hozzáférhetővé tett információkon keresztül. Egyre kevesebb lehetőség nyílik az olyan beszélgetésekre, ahol a többiekkel való diskurzus során „a valósághoz közelebb kerülés élménye születik meg”, hiányzik az etikaóra, amely lehetőséget biztosított a diákoknak, hogy gondolataikat dialogikus formában fejtsék ki, még akkor is, ha az álláspontok kifejtése nem egyszerű. Az etikaoktatás szerepe ezért is lenne fontos, hogy „picit visszarángassuk a gyerekeket az online világból”, hogy figyelmüket koncentráltan egy etikai-filozófiai jelenség mélyebb megértésére összpontosítsák, kiegyensúlyozottabb viszonyba kerülve a kötelességeikkel.

Lezárás

Az okoseszközt az interjúalanyok olyan kompakt jelenségként észlelték, amely magában ötvözi az internetet, a közösségi médiát, a számítógép funkcióinak tetemes részét és a mobiltelefont is. A megnevezések sokszerűsége rámutat arra, hogy etikailag az okoseszköz kibogozhatatlan fenomén, amely átszövi az egyén és iskola mindennapjait, legyen szó diákokról vagy tanárokról egyaránt. Több közös téma, számtalan hasonló gondolatmenet jelent meg az interjúkban (például az etikaoktatás kivezetésének elhibázottsága), kirajzolva ezzel az okoseszköz kiterjedt problématerét, számtalan elágazó feszültséggel és lehetőséggel, mindezt a tapasztalt etikatanárok problématudatán keresztül.