Olvasási idő: 
8 perc

Hogyan előzzük meg a kiégést?

Az elveszett egyensúly újra megtalálható

Megszerezhető tudásunk, leegyszerűsítve, külső és belső tudásból áll. A külsőhöz tartozhat a tárgyi tudás, lexikális ismeret, a tudományok, a látható, hallható, tapintható valóság. A belső ismeret az, amit a vallások, szellemi irányzatok mindegyike elsődlegesnek tart, nevezik ezt útnak, ösvénynek, lelkiségnek, önismeretnek és tapasztalatra, cselekvésre, alkotói folyamatokra is alapozódik. Az ember boldogságához, boldogulásához, harmóniájának megteremtéséhez sokkal inkább a „belső tudás”-sal való foglalkozás vezet, kultúránk oktatási rendszere mégis az egyre nagyobb mennyiségű elméleti ismeret átadására törekszik, mely egyre súlyosabb teher mind a tanár, mind a tanuló számára.

A kiégés (burn-out szindróma) a belső béke, nyugalom, harmónia fokozatos elvesztését jelenti. A kiégés folyamata leginkább a segítő foglalkozású szakembereket érinti (egészségügyi, szociális szakdolgozókat, pedagógusokat), és a fokozatosan kialakuló érzelmi kimerülés, a „segített”-től, a munkatársaktól, az „ügy”‑ től való elidegenedés, krónikus fáradtság és a teljesítőképesség csökkenése jellemzi.

A magyar pedagógusok gyakran küzdenek a kiégés folyamatának különböző fokozataival, melyek közül néhány: a korábbi „szívügy” egyre inkább rutinszerűvé válik, ürességérzés, figyelemzavar, szorongás, idegesség, keserűség, hangulatingadozások, bizalmatlanság, közömbösség, alvászavarok, ellazulási képtelenség, emésztési zavarok, vérnyomás-problémák, az immunrendszer gyengülése, visszatérő felső légúti megbetegedések, gyulladások. Ennek a folyamatnak a hátterét bizonyosan megteremti a nagyfokú érzelmi, szellemi igénybevétel, a nagy felelősség, a társadalmi megbecsültség hiánya, az alacsony fizetés, a napi megélhetési gondok, s talán a tanári képzés hiányosságai is, hogy a hivatásukat gyakorló tanárok nem rendelkeznek elegendő problémakezelési, „énvédelmi” eszközzel, személyes kreatív lehetőségekkel, vagy a tanári közösségben megtalálható segítséggel.

Sokszor a kezdeti lelkesültség, szívbéli jóakarat, elszántság és tehetség így fokozatosan kifárad, és a tanár a teljesítmény-, adminisztrációs és minősítési hajszában egyre távolabb kerül „íratlan” feladatától: beszűkül a lehetősége és igénye a csendes gondolkodás, szemlélődés, tűnődés, a művészetekben való elmélyülés, az alkotás, kreativitás átadásának és gyakorlásának fontosságától. A tanári hivatás egyre inkább elveszti a szerepét és lehetőségét, hogy a tanítványok számára a belső tudás fontosságára helyezze a hangsúlyt.

A mai kor emberének egyre nehezebb megteremtenie a belső egyensúlyát, mert a hajszoltság rögeszméjében él: bármikor „ráugorhatnak” kiszámíthatalan események, minden pillanat bizonytalan kimenetelű. Mobiltelefonja állandó készenlétben tartja, hogy csak az ő személyének szóló hívásoknak megfeleljen. A legtöbb gyermek is nyugtalan, szétszórt, félelemmel teli.

Az egészséges felnőtté válás folyamatában nagyon fontos lenne, hogy a gyermeknek legyen lehetősége megtapasztalnia a családban a biztonságot, azt, hogy a család és a világ jó, szép és igaz. Ideális esetben a szülőknek a tanárral együttműködve kellene az „útravaló” fontosságán munkálkodni, ahol mind a szülő, mind a tanár mély bizalmat, megértést, elfogadást képes adni a kapcsolatba. A szülő otthon tisztelettel beszél a tanárról, a tanár pedig nyitott a kérdésekre, észrevételekre, és nem támadásnak éli meg azokat. Ha a szülő és a tanár boldog, elégedett, a reményt sugározza a gyermek felé, hogy benne és a világban rend és értelem van, hogy élni, tanulni jó, érdemes.

A valóság azonban az, hogy egyre több a szétesett család, a szülők a megélhetési hajszában kizsigerelve fáradtak, türelmetlenek, egyre nehezebben tudják meghallgatni és megérteni gyermekeiket és tanáraikat. A tanárok gyakran számolnak be arról, hogy sokszor fél napnak is el kell telnie, míg a hétvége családi feszültségeiből, problémáiból megérkező gyermek meg tud nyugodni, lecsendesülni, feladatára koncentrálni. Ez tovább növeli a tanár érzelmi igénybevételét. Tanár és szülő kapcsolattalansága könnyen válhat sötét labirintussá, ahol végül is összetalálkozva gyakran keresetlen szavak, szemrehányások, indulatok jelennek meg, pl. egy beírt rossz osztályzat kapcsán.

Tapasztalat szerint a kiégés, kimerülés gyakran jár együtt a reménytelenség, tehetetlenség érzéseivel. A tehetetlenség tanult folyamattá is válhat, az egyén úgy érzi, a változás, változtatás csak kívülről jöhet. Pedig a kiégés megelőzése, kezelése kapcsán számos eszköz rendelkezésünkre áll. Ezek egy részét újra fel kell keresnünk, mert felnövekedésünk során számosat elvesztettünk.

  1. Kreativitás

Születésünktől egy értékeléssel teli oktatási-nevelési rendszerbe „szövődünk” bele, ahol az alkotó tevékenységeknek valamilyen minősíthető produktum a célja. Az intézményekből kikerülő fiatal gyakran mondja el magáról: nem tud, nem szeret pl. festeni, rajzolni, mozogni, énekelni, mert kettes volt rajzból, hármas tornából, énekből. Így híján leszünk „pusztán” az öröm kedvéért, az alkotás öröméért végzett tevékenységeknek, melyek pedig építő erőkkel töltik érzelmeinket, erősítik tevékeny energiáinkat, csillapítják kínzó gondolatainkat, feszültségeinket.

Tudatosan lenne jó keresnünk, teremtenünk önmagunk számára alkotó, játékos tevékenységeket: kinek a táncra perdülés, kinek a festés, barkácsolás, kertészkedés, sütés, írás, zenélés stb. jön be. Mindegy. Az átélhető öröm a lényeg!

2. Elcsendesülés

Minden napnak legyen egy önmagunk számára kijelölt „ünnepi tere”! Már napi tíz perc elcsendesülés, nyugalom (akár relaxáció, jóga, meditáció), befelé figyelés, a gondolataink lecsendesítése, érzéseink felkeresése, hitéletünkkel való foglalkozás „belső vértet” jelent a napi próbatételekkel, és hosszú távon a kiégéssel szemben. Adjunk teret gondolataink rendezésének, pl. írjunk a nyári szünidőben naplót, melyben összegezhetjük az elmúlt félév tapasztalatait: mit csinálnék hasonlóan, mi az, amin változtatni, alakítani szeretnék stb.

3. Kapcsolat a természettel

Azt mondjuk, világunk elanyagiasodott. De valójában a mai kor embere az „anyaggal” veszíti el a kapcsolatát: az állatokkal, növényekkel, földdel, vízzel, levegővel, tűzzel. A mai gyerekek nagy része légüres világba nő bele, ahol nem alakul ki átjárható kapcsolat a világ elemeivel. Az aszfaltrengeteg gyengíti biztonságérzetünket, hogy „talaj van a lábunk alatt”, a piszkos levegővel veszítjük a légzés, „lélek-zés” szabadságát, könnyedségét, szennyezett vizeink gátolják testünk, tudatunk mozgékonyságát, áramlását.

Minél gyakrabban járjunk földön, mezőn, érintsünk fát, keressünk fel patakot, forrást, erdei levegőt! A legnyugtalanabb gyermek vagy felnőtt is hamarosan lecsendesül, amint a természetbe ér: a szél, fák, madarak hangjaira, saját lépése ritmusára, légzése ütemére hangolódik. A természetben időzés segít visszatalálnunk belső természetünk nyugalmához.

4. A közösség

Mindannyian egymásra vagyunk utalva. A működő kapcsolatok, a közösség gyógyító, megtartó erő, mely általunk is épülhet, gazdagodhat. A közösségbe tett jó szándék, a másokat biztató, elismerő jelenlét, segítőkészség, gondosság, a nyitottság, az öröm, az elégedettség áramlásait hozza működésbe, mely sokszorosan erősíti az „önzetlen adakozót”. A jó cél érdekében végzett közös tevékenység összekovácsolja a közösséget.

Ha tehetjük, pl. gyújtsunk tüzet (lehet az kirándulás alkalmával gyújtott tábortűz, vagy a kertben szalonnasütés, bográcsozás, esetleg egy szép, illatos gyertya lakásunk nappali szobájában): köréje ülve, beszélgetve, a dallam, a ritmus áramaival melegség gyúl bennünk-köztünk.

Kifelé áramoltatott örömeink személyes mintaként követhetővé válhatnak az utánunk jövőknek: apró lámpás, belső világosság. Amit a gyermek is meggyújthat, ápolhat, és betehet a „nagy közösbe”.