Hiperaktív vagy eleven?

Az óvodáskorúaknak többnyire hatalmas a mozgásigényük, korlátozott a figyelmi kapacitásuk, és nehezen tudják igényeik kielégülését késleltetni. Ezt minden óvónő tudja. Éppen ezek a funkciók vannak fokozottan fejlődésben, és mire a gyerkőc eléri az iskoláskort, addigra képes lesz végigülni egy tanórát, végighallgatni egy mesét, a feladatára összpontosítani. Kiscsoporttól nagycsoportig fantasztikus változáson mennek keresztül az ovisok. De vannak gyerekek, akiknél mintha megrekedtek volna ezek a képességek egy korábbi szinten, miközben az intelligenciájukkal, érdeklődésükkel semmi baj. Az óvónő és a szülő egyaránt küzd a helyzettel, és könnyen lehet, hogy valakiben felmerül a kérdés: nem hiperaktív a gyerek véletlenül?

Nehezen kezelhető

A hiperaktív gyerekre már csecsemőkorban jellemző a mozgékonyság, motoros nyugtalanság. Ezek a babák sokat sírnak, keveset alszanak, már a korai életkortól igénybe veszik a szüleiket. Amint állni tudnak, hamar elindulnak, és képtelenek a „fenekükön maradni”. Nem köti le őket szinte egy játék sem, folyamatosan új ingereket keresnek, jellemzően akkor érzik jól magukat, ha nyüzsgés van körülöttük, vagy ha egy felnőtt teljes figyelmével feléjük fordul. Meglepő módon a pörgő rajzfilmek, filmek, videojátékok hosszú időre lekötik őket. A lényeg, hogy folyamatos erős ingereket biztosítson, amit néznek.

Bár állandóan mozog, a hiperaktív gyerkőc mozgása inkább darabos, ügyetlen. Ebből aztán meglehetősen sok baleset származhat. A finommozgása is elmaradhat a korától, nem szívesen rajzol, gyurmázik, és nem is „ér rá” ezeket gyakorolni, mivel nincs hozzá türelme. Más „üldögélős” tevékenységet sem végez kitartóan, legyen az társas- vagy építőjáték. A szabályokat nem érti, főleg azért, mert nincs türelme végighallgatni őket, képtelen a figyelmét ennyi időre is összpontosítani. Ugyanebből az okból nem emlékszik a neki adott feladatokra, ezért nem is végzi el őket. Összességében a „rossz gyerek” benyomását kelti: nyüzsög, figyelmetlen, engedetlen, türelmetlen. Ám a probléma hátterében biológiai, pszichológiai és szociális okok állnak.

Diagnózis: megbélyegzés vagy segítség?

A hiperaktivitás vagy mai nevén ADHD (Attention-deficit hyperactivity disorder) diagnózisát gyermek- és ifjúságpszichiáter állíthatja fel. Ehhez ismernie kell a gyermek szociális hátterét, tüneteit, és diagnosztikai vizsgálatokat kell végeznie. Az ADHD központi tünetei a koncentráció zavara, az impulzivitás és a túlmozgás. Van gyerek, akinél az egyik tünet hangsúlyosabb, míg a másik szinte alig jelentkezik, ennek megfelelően altípusok is léteznek, a megkülönböztetésnek a terápiában van jelentősége.

A hiperaktivitással kapcsolatban rengeteg tévhit kering, és még a tudományos háttér sem teljesen tiszta. Sokaknak az az érzésük, hogy „divatba jött” ez a diagnózis, és nem jó, hogy orvoshoz viszik a gyereket ahelyett, hogy rendesen megnevelnék. Előfordul, hogy a szülő így fogalmaz: „Az én gyerekem nem hülye, nem viszem pszichiáterhez. Én is rossz voltam, apám helyre tett egy-két pofonnal, jó ember lett belőlem.”

Mások éppen azt szorgalmazzák, hogy az éppen csak gyanús gyerekek is kerüljenek orvoshoz, hogy szakszerű segítséget kaphassanak. Az az igazság, hogy mindenképpen jó, ha a viselkedészavaros gyerekkel szakember foglalkozik, akár endogén (vagyis biológiai) oka, akár „csak” környezeti, szociális oka van a problémának. Így elkerülhető a viselkedészavar miatt kialakuló, további járulékos problémák megjelenése. Önértékelési zavarhoz vezet, hogy az ADHD-s gyerekek rengeteg alkalommal élnek át kudarcot. Mivel figyelmük könnyen elterelődik, nem tudnak a feladataikra összpontosítani, talán meg sem értik a feladatot, ha túl összetett. Képtelenek egy kijelölt cél felé haladni, és annak érdekében kitartóan tevékenykedni. Emiatt nem lesz sikerélményük, ráadásul a társaik és a felnőttek is azt gondolják róluk, hogy ügyetlenek és buták.

Mivel impulzívak, előbb cselekednek, mint gondolkodnak, az indulataikat nem tudják kordában tartani, ezért a kortársaik, de a környezetükben élő felnőttek sem keresik a társaságukat. Így könnyen izolálódhatnak, magukra maradhatnak.

A tapasztalat az, hogy a szülők, pedagógusok által vizsgálatra küldött gyerekek fele kap pozitív diagnózist.

Gyógyító napirend

A hiperaktív gyerekek számára elsősorban viselkedésterápiát javasolnak a szakemberek. Ennek keretében strukturált napirendet alakítanak ki. A napirend fontos kapaszkodót jelent a gyereknek, aki amúgy elúszik, nem tud a változásokhoz megfelelően alkalmazkodni, nem tud bonyolult szabályokat megjegyezni. A viselkedésterápia módszere, hogy a terapeuta azonnali jutalommal erősíti meg a megfelelő viselkedést. Vagyis épp az ellentétét csinálja, mint amit az utca embere javasolna: „Kapjon egy pofont, mindjárt nem lesz hiperaktív.” A gyereknek éppen arra van szüksége, hogy a sok kudarc mellett sikerélményt is átéljen. A jutalmazás emellett arra motiválja, hogy igyekezzen mások számára is elfogadható viselkedésmintákat kialakítani: türelmesen várni, kitartóan gyakorolni valamit, egy helyben maradni, végighallgatni egy rövid mesét és így tovább. A terapeuta szorosan együttműködik a szülőkkel és a gyermek pedagógusaival.

Ha nem elég a viselkedésterápia, gyógyszeres kezelés is szóba jöhet. Ez csak gyermek- és ifjúságpszichiáter felügyeletével lehetséges. A szülők, pedagógusok, a pszichiáter és a pszichológus együttműködése segít, hogy a gyerek élhetőbb életet éljen, és kibontakoztathassa tehetségét. Segítség nélkül lehet, hogy alacsony önértékelésű, szorongó, rosszul teljesítő gyerek, majd felnőtt válna belőle. A gyermekkori hiperaktivitás fiatal felnőttkorra megszelídülhet. Ha megfelelő támogatást kapott, kellő önismerettel választhat magának szakmát és hobbit, amelyben akár előnyös is lehet dinamizmusa, mozgékonysága, ingerkereső személyisége. 

Olvasnivalók

• Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010.
• Ferek, Marko: Hiperaktív álmodozók. Jobbak, rosszabbak, mások. Bepillantás az ADHD-ba. Budapest: Geobook, 2011.
• László Zsuzsa: Az örökmozgó gyerek. Budapest: Fi-Mo-Ta Bt., 1997.