A „hatóság” kora. Egyre gyakrabban használjuk a -hat/-het hatóige-képzőt, az ahhoz járuló -ó/-ő melléknéviigenév-képzőt (-ható/-hető), s hogy a minőséget jelölő tartalom fogalommá is válhasson, ellátjuk -ság/-ség főnévképzővel: -hatóság/-hetőség… Ez a „hatóság” nyelvi jelensége. Minden egyre bizonytalanabb, ezért egyre gyakrabban bukkan fel a -hat/-het ott, ahol nem lehetünk biztosak a dolgunkban. És ugyan hol lehetnénk biztosak? A média egyre gyakrabban „lebegtet”, mert nem biztos semmi: Vasárnap eshet az eső. Hétfőn a vágányzár miatt késhetnek a vonatok. Emelkedhet a bérletek ára. Az igék bizonytalansága áttevődik a melléknévi igenevekre is: előfordulható (nehézség), létezhető (demokrácia), biciklizhető (kerékpárút), (be)költözhető (lakás), sőt már ilyen is előfordult: játszható (játékos). Végül pedig megjelennek a bizonytalanság érzését általánosító, esetleg még jobban fokozó fogalmak, mint: fenntarthatóság, elérhetőség, megvalósíthatóság, forgalmazhatóság, bemutathatóság, átvezethetőség.
Az ember alapvető érzelme a félelme: erre játszik rá ez a nyelvi tünet. Az ember fél a haláltól. Az ember fél a jövőtől. Az ember fél attól, hogy valami nem valósul meg. És persze az ember fél az állításainak a bizonyosságától, bizonyíthatóságától (hogy már én is beleessek ebbe a gödörbe). Vagy azért fél, nehogy később rajtakapják. Hiszen ma már egy nem pontosan fogalmazott mondatból akár bírósági ügy is lehet. És az ember ezért fogalmaz így.
Egyre több a jósló jel, féltjük a jövőt, félünk a jövőtől: ez az alapja a fenntarthatóság gondolatának. Vajon valóban többet jelent-e, mint ha azt mondanánk: a Föld (a kultúra, az ember, a víz stb.) megóvása?
A „hatóságok” divatjában nemes, nagyra törő célokat tűzünk ki, a fennmaradás és a fejlődés érdekében terveket készítünk. Közben nem gondolunk arra, hogy az ember és kultúrájának „fejlődése” nem fokozható a végletekig, s hogy a fejlődésben folyamatosan megjelennek ellenhatások. Van határa a gyarapodásnak, a halmozásnak, a jólétnek, de még a szellemi teljesítménynek is. Freund Tamás nyilatkozta egyszer (Magyar Nemzet, 1999. december 24.): „Az emberré válás után évezredeken keresztül párhuzamosan nőtt az agy befogadóképessége, kapacitása és a feldolgozandó információ mennyisége. Mára a párhuzamos ollóvá nyílt szét. Az emberi agy felvevőképessége biológiai okból nem tud gyorsabban nőni. Mivel minden kapacitást leköthet a külső információk befogadása, nem tud figyelni a belső világra, amely az évezredes kulturális örökség hordozója. Nem érzékeli a lélek hangjait, nem figyel kellőképpen az erkölcsi-etikai normákra, a szűkebb és tágabb közösséget megtartó érzelmekre. Így pedig nem válik okosabbá, bölcsebbé.”
Miközben az előre gondolkodás, a tervezés, a stratégia nagyon fontos, vajon mennyire vesszük számba az ember, az emberiség egyéb motivációit, lehetőségeit? A világon sok helyen sokféle okból sokféle formában folyamatosan jelen van a „választott szegénység”. Ez kivonulást jelent a reménytelen, esélytelen, örökösen gyarapodni akaró világból. Mi értelmiségiek – tisztességgel, becsülettel – folyamatosan hirdetjük, hogy tanulni, emelkedni kell. De vajon hogyan és mennyit tanul a társadalom, és vajon emelkedik-e? A legutóbb ezt olvastam a neten: „Minek a négyest jónak nevezni, mikor a legtöbbünknek a kettes is jó?” Szakdolgozónk kérdezte: „Írtam 30 oldalt, az ugye elég a ketteshez?” A „fenntarthatóságok” elfednek bizonyos társadalmi jelenségeket. Tandori Dezső írta: „el gat-getek / Rémületemben”. Mi pedig hatunk, hetünk…
