Hadiérettségi

A hazánkat sem kímélő világjárvány érintette az oktatást, az iskolákat is. Digitálisan folyik tovább az ismeretek átadása, de szükség van a középiskolai tanulmányok befejezésének számonkéréssel történt igazolására. Ezt Magyarországon mintegy másfélszáz éve az érettségi vizsga jelenti. Természetesen a rendkívüli körülmények között ezt nem lehetett a hagyományos módon megoldani, de végül sikerült. Hasonló eset már előfordult az oktatás történetében, nem békeidőben – de most is háborút kellett viselni, méghozzá egy eddig nem ismert, veszedelmes ellenséggel.

Az első világháború csatái hatalmas véráldozatot követeltek, egyre több katonára volt szükség. A mozgósított korosztályokon kívül önkéntesek jelentkezését is szorgalmazták, a háborús propaganda nagyon sokat tett ezért. Nem csodálkozhatunk, hogy mindent a háborúnak és a remélt győzelemnek rendeltek alá – hadban álló országban ez természetes. A propaganda behatolása az iskolákba nem használt az oktatásnak. Támogatták például, hogy a gyerekek háborús témájú rajzokat készítsenek. „Fiúk vágtázó paripákat, csákós huszárokat, olyik-másik Zeppelin-gömböt, ágyút, szuronyrohamot, a legtöbben csatateret rajzolnak, míg a leányok a sebesültek gondozását, hósapkák kötését, katonák búcsúztatását vetik papirosra…” – számol be a Világ című lap 1915. január 22-i számában, közölve, hogy a főváros elrendelte e rajzok összegyűjtését, hogy „…a kései utókor lássa a huszadik század gyermekét, mint él lelkében a háború, mint gondolt szeretettel a katonákra”.

A tananyagot igyekeztek aktualizálni, katonanótákat énekeltettek, a dolgozatok a hadi helyzetet tükrözték. Néhány kiadott dolgozatcím: A magyar katona; Levél a harctérre; Katonáink karácsonya; Buzdító beszéd a harcba indulókhoz; Búcsúzás a harcba induló iskolatársaktól. Még konkrétabb volt, amikor a tanulónak szakaszvezetőként roham előtti lelkesítő beszédet kellett intézni „alárendeltjeihez”, s ennek szövege volt a dolgozat.

A háború egyre nagyobb áldozatokat követelt a hátországtól, beleértve az oktatási intézményeket is. Kevesebben tanítottak, a tanárok felét behívták – ne felejtsük, hogy ekkor még nagyon kevés volt a női tanerő, főleg férfiak tanítottak –, a megmaradtakra több óra jutott, ezen kívül nem iskolai feladatokkal (pl. élelmiszerjegyek kiosztása) is terhelték őket. Az iskolaépületeket gyakran igénybe vette a katonaság elszállásolás vagy kórház céljára. Az osztályokat anyaghiány miatt gyengébben fűtötték és világították, bevezették a délutáni tanítást. Rövidebb lett a tanév, csak októbertől májusig tartott, a tanórák is rövidültek. „Redukálni kell a tananyagot a legszükségesebbre” – írta a Tanító című lap 1914. október 2-án, de hozzátette: „Ima, lelkesítő, hazafias dal éneklése naponta legyen”. Viszont tervek születtek arra, hogy „ellenséges nyelvek”, így az angol és francia tanítása helyett a bolgár és török szövetséges nyelvét oktassák.

A behívások miatt megfogyatkozott tantestületek nehezen bírtak az összevont, nagy létszámú osztályokkal. A fegyelem meglazult, a bevonult apák és a pótlásukra munkába járó anyák nem tudták ellenőrizni gyermekeik szabadidejét. Mindez az iskolai oktatás színvonalának érezhető csökkenéséhez vezetett, amely a háború második-harmadik évében már nyilvánvaló és letagadhatatlan volt. Megnyilvánult ez abban a tényben, hogy az enyhülő számonkérések ellenére ugrásszerűen megnőtt a bukások aránya, a külvárosokban pl. a háború előttinek a duplájára. Középiskolákban rontotta a helyzetet, hogy a veszteségek növekedésével, az „emberanyag” fogyatkozásával párhuzamosan szükségessé vált a 17–18 éves diákok behívása. Az iskolák megpróbáltak segíteni a frontra menő diákjaiknak. Eleinte csak korábbi időpontban, külön levizsgáztatták őket, beleértve az érettségit, majd később a már bevonultak is ún. „hadiérettségit” tehettek. Ez csak szóbeli részből állt – ellentétben az ideivel!

Jankovich Béla kultuszminiszter felszólította az iskolákat a tananyag lényeges részének március végéig történő befejezésére. Az 1915. évi XIII. törvénycikk szerint a „bevonuló fiatalságot a lehetőségig meg kell óvni azoktól a hátrányoktól, amelyek az egyeseket tanulmányaik formaszerű befejezésében katonai szolgálatuk következtében érnék”. Részleteket a művelődési minisztériumnak (akkor kultuszminisztériumnak) kellett meghatároznia, és ez meg is történt az 1915. évi 313. sz. elnöki rendeletben, amely a „tényleges népfölkelési szolgálatra behívandó” diákokról intézkedett. Már bevonulás előtt egy héttel kiadható lett az érettségi bizonyítvány, ha egy külön értekezlet az illetőket eddigi előmenetelük alapján „érettnek nyilvánítja”. De nem sokáig ünnepelhetnek: „A hadi érettségi vizsgálatok befejezése után a tanulók éretten várják a király hívó szavát”, amely a harctérre szólítja őket. 1916-ban újabb könnyítést kaptak: a frontról érkezetteknek „magánvizsgát” engedélyeztek. Később a bizonyos kitüntetésekkel rendelkezők vizsga nélkül is megkapták a bizonyítványt. A diákok és az iskola közötti kapcsolat azonban nem szűnt meg, erről tábori levelezőlapok is tanúskodnak. Thaller György hadnagy 1916. november 2-án így írt Morvay Győzőnek, az Árpád Gimnázium igazgatójának: „örülünk, hogy akik az iskolában együtt voltunk, itt a harcmezőn is együtt lehetünk. Vigyázunk egymásra, hogy majdan ismét haza kerülhessünk…” Sajnos ez sokaknak nem sikerült.

Ennek a háborús szükségintézménynek még a ’20-as években is volt utóélete, ugyanis a hadifogságból – gyakran évek múltán – hazatérőknek így nyújtottak módot vizsgáik letételére. A kifejezés a szépirodalomban és visszaemlékezésekben gyakran megjelenik. Néha szinte formális volt, hiszen kinek lett volna szíve a lövészárkok poklából jövő gyerekembereket faggatni? Már a korabeli köznyelv is „kegyelemérettséginek” nevezte a hadiérettségit. Berkeszi István temesvári iskolaigazgató könyvében borúlátón jósolta: „Nagyon meg fog látszani, hogy kik azok, akik rendes és kik, akik hadiérettségin mentek keresztül”. Ez olyannyira így volt, hogy pl. a Műegyetemen a háború után külön tanfolyamokat indítottak a középiskolai anyagból a hadiérettségizett hallgatók számára. Itt kell megjegyeznünk, hogy a felsőoktatásban szintén volt mód a bevonult diákok vizsgáinak letételére – és természetesen velük sem voltak túlságosan szigorúak. Mivel ekkoriban az egyetemeken nem volt kötelező bejárni, gondoljunk csak a „mezei jogászokra”, vagy a másutt lakók „vicinális doktorátusára”.

Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan című világhírű háborús könyvében többször felbukkan egy Müller nevű bajtársa, „aki még tankönyveket cipel magával és hadiérettségiről álmodozik: pergőtűz közben fizikatételeket magol!” Megtudjuk a könyvből, hogy rajta kívül álló okból mégse tehette le a hadiérettségit: „Müller meghalt. Közvetlen közelről világítógolyót lőttek a gyomrába”. A fronton lévők szenvedéseire gondolva mi se irigyelhetjük a valamivel könnyebb érettségit tőlük. Valószínűleg az iskolai élet évekig tartó zavara és a háború friss emléke játszott közre abban, hogy a néhány hónappal későbbi Tanácsköztársaság eltörölte az érettségi intézményét.

Már nincsenek köztünk az annak idején hadiérettségizett egykori katonák. Az első világháború viszontagságai között némi könnyebbség volt számukra, hogy folytathatták tanulmányaikat, amelyet egy mára szinte elfeledett korabeli újítás tett lehetővé. Helytálltak nemcsak a lövészárokban, hanem a tanteremben is.