A kisiskolások törékeny, gyermeki világát nagyon komolyan felforgathatja egy iskolaváltás, ezért is fontos, hogy ilyen esetekben szülőként és pedagógusként is támogassuk őket. Jómagam nyolcévesen kerültem új osztályba, ami komoly kihívást jelentett számomra. A hirtelen változás okozta összezavarodottság és a kirekesztettség érzése ma is sok szempontból meghatározza az emberekhez való hozzáállásomat. Évekkel később is gyakran érzem magam kívülállónak olyan közegben is, ahol erre semmi okom sem lenne.
Sopronban, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanulójaként kezdtem ismerkedni a betűk és számok világával. Az osztályom, bár nem volt különösen összetartó, mégis adott egy fix, biztonságos közeget, amit lassacskán megszoktam.
Iskolapadból a kórházi ágyba
A harmadik osztály kezdetekor, egy akkor még kevésbé ismert, komoly betegség ágynak döntött. Hónapokig nem tudtam felkelni, és beköltöztem a soproni kórház gyerekosztályának egy szobájába. A kór egyik napról a másikra forgatta fel a családunk életét. Az orvosok kiemelt figyelmet szenteltek a kezelésemnek, még évekkel később is emlékeztek az esetemre. Mivel akkoriban nagyon energikus és életvidám gyerek voltam, különösen megviselt, hogy nem mozoghatok. Az állandó bezártság, a gyógyszerek és az ingerszegény környezet teljesen megváltoztattak.
Tanító néni a betegágynál
Az osztályfőnököm, Zsuzsa néni, a törékeny, szemüveges pedagógus kezdetben bizakodott, édesanyámmal úgy vélték, hamarosan visszamehetek az iskolába, ezért a tanárnő szinte minden nap eljött a kórházba, hogy átolvassa velem az anyagot. Szép gesztus ez, manapság nemigen találkozni hasonlóval. De a helyzet a különféle gyógyszerek és beavatkozások ellenére sem javult. Zsuzsa néni és édesanyám végül belátták, nincs rá esély, hogy a második félévben csatlakozni tudjak az osztályhoz. Túl sok a hiányzás és a lemaradás. Úgy döntöttek, ha meggyógyulok, minden szempontból jobb, ha osztályt ismételek. Végül majd egy évbe telt, mire teljesen felépültem.
Soha nem felejtem el azt az első napot az új helyen. Bár iskolát nem váltottam, ez az osztály nem a régi, jól ismert épületben volt, hanem távolabb, az utca másik végén. Nekem úgy tűnt, teljesen más világba csöppentem, ahol minden idegen. Miután édesanyám bekísért, egyedül maradtam egy csapat ismeretlen gyerekkel. A fogadtatás rosszabb volt, mint amire számítottam; nem beszéltek velem, rám sem néztek, vagy ha mégis, összesúgtak és nevetgéltek. A bemutatkozás után gúnynevek gyártásába kezdtek, melyeket később előszeretettel használtak. Azt hiszem, kicsit olyan lehettem, mint egy kívülálló, aki hirtelen megbontja az osztály szokásos rendjét. Gyerekként nem lehet könnyű, hogy a szeretett tanár – ebben az esetben az osztályfőnök – figyelme hirtelen egyetlen személyre koncentrálódik, nemtetszésüket pedig határozottan ki is mutatták kegyetlen viselkedésükkel.
Gyerekek közt magányosan
Mariann néni, a fiatal, új osztályfőnök végtelenül kedves és türelmes volt, nem sürgetett, azt hiszem, azért ment könnyebben a tanulás, mert nem éreztem a tanárok részéről a nyomást. Az órák gyorsan teltek, kíváncsi és érdeklődő diák voltam. A szünetek ezzel szemben éveknek tűntek. Az első héten teljesen kikészített a többiek viselkedése, akik hol a ruhám, hol a hajam miatt bántottak. Furcsa, hogy már ilyen fiatal korban is milyen meghatározó az, hogy ki a divatos, a „menő” és ki nem az. Mivel a tanárok ilyenkor nem voltak bent a teremben, nem volt kontroll. Bár a hajam nem tépték, és csak a fiúk verekedtek egymással, a lelki bántalmazás miatt komoly kihívás volt feldolgozni a nap eseményeit.
Hosszú hónapok múltak el, mire sikerült beilleszkednem, ez idő alatt, bár otthon igyekeztem titokban tartani, komolyan szenvedtem. Az új osztályban főleg a fiúk voltak ellenségesek, de a lányok közt is akadt olyan, akinek az volt a mindennapi szórakozása, hogy rajtam élcelődjön. Nem értettem, miért történik ez, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni a gonosz megjegyzéseket. Csendessé és visszahúzódóvá váltam, egy idő után már nem vitáztam. Így ért véget az első fél év. Borzasztóan vágytam a barátokra, arra, hogy életkoromnak megfelelő gyerekekkel játszhassak. Ezért keményen küzdöttem, hogy ha nem is mindenki, de néhányan befogadjanak.
Beérett barátságok
A szerencsétlenül alakult iskolaváltás, a kirekesztés és a sok ellenséges gesztus sajnos hosszú időre visszahúzódóvá és önbizalom-hiányossá tett az iskolában. Az első év megpróbáltatásai ellenére a negyedik osztályt mégis bizakodva kezdtem. Lassan feloldódtam, beilleszkedtem, és az ötödik osztály utolsó heteiben már a nyári programokat tervezgettük a barátaimmal. A lányokkal aztán együtt végeztük el a középiskolát is, és az egyetem sem szakított el egymástól. Tavaly együtt táncoltunk egyikük esküvőjén. Gyakran eszembe jut, hogy ha nem lett volna a betegség és a nehéz évek, sosem találunk egymásra.
