Gyógypedagógusok az iskolában

Amikor az első PISA-mérés után a részt vevő országokat sokkolta az eredmény, többen óriási anyagi ráfordítással próbáltak javítani az oktatás helyzetén. Rá kellett jönniük azonban, hogy önmagában a több pénz még nem okoz változást, s hamarosan a pályaválasztás tesztrendszerének kidolgozásában, a pedagógusképző intézmények minőségi színvonalának emelésében és az egyénre szabott, differenciált tanítási módszerekben találták meg a megoldást.

Tankönyvszerkesztői munkám során magam is megtapasztaltam, mekkora az igény a jó gyakorlatok, módszerek és terápiák bemutatására, megismertetésére, különösen miután a többségi pedagógusok kapták feladatul az integráció okán befogadott sajátos nevelési igényű tanulók különféle típusainak együttnevelését. Ismerjük az adatokat: a közoktatási intézmények 97 százaléka találkozik az SNI tanulók fejlesztési feladatával, s gyógypedagógusként mindannyian tudjuk, mekkora felelősséget jelent ez még akkor is, ha megvan az elfogadó szemlélet, a lelkesedés, a megoldást sürgető igény a kollégákban.

Valamennyien látjuk, az integráció adta feladatokat megoldani csak a sokoldalúan képzett pedagógusok tudják. Rovatunk első interjúját azért kezdjük a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar gyakorlati és képzésfejlesztési ügyekért felelős dékánhelyettesével, dr. Papp Gabriellával, mert szeretnénk megmutatni, milyen lehetőségeket kínál a gyógypedagógus-képzés a szakmai továbbfejlődésre. De tájékozódhat belőle minden érintett iskola, tantestület és család is, amely nap mint nap megtapasztalja a tennivalók nehézségeit.

– Sajátos nevelési igényű tanulókkal a tanárok túlnyomó többsége találkozik, hiszen a Klebelsberg Központ által fenntartott intézmények 97%-ában vannak ilyen gyerekek. Kik és hogyan foglalkoznak velük a mindennapokban?

– A sajátos nevelési igényű gyerekekkel gyógypedagógus, illetve a gyerek fogyatékosságára felkészült szakember foglalkozik a – jogszabályban meghatározott – habilitációs-rehabilitációs órakeretben. Ezen órakereten belül kizárólag az adott fogyatékosságra fókuszáló, diagnózison alapuló, specifikus képességfejlesztés történhet, és semmiképpen nem korrepetálás! A fennmaradó időben a tanító, a tanár vagy az óvodapedagógus foglalkozik velük, akik, ha szükségesnek érzik, kérhetik pedagógiai munkájukhoz gyógypedagógus segítségét. De az iskolai életnek – így a nevelésnek is – része a portás, a konyhás és a többi iskolai alkalmazott is. Amikor gyereknevelésről beszélünk, akkor az egész környezetet figyelembe kell venni, hiszen a gyerekek a napjuk nagy részét az intézményben töltik. Tehát nemcsak a pedagógusoknak kell felkészülteknek lenniük ebből a szempontból, hanem mindenkinek, aki gyerekekkel dolgozik.

– Az iskolában működő gyógypedagógus munkáját ki szervezi, illetve ki támogatja őt szakmailag?

– A gyógypedagógiai munka megszervezése elsődlegesen az egyes gyógypedagógiai intézmények feladata. Az Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmények (EGYMI) kötelesek különoktatást biztosítani a tanulási nehézséggel vagy valamilyen fogyatékossággal élő gyerekek számára, valamint sok munkatársuk utazó gyógypedagógusként vagy konduktorként látja el a tanulókat. Az utazó gyógypedagógusok jelentős része – az elnevezésnek megfelelően – több befogadó intézményben tevékenykedik, de a tanulói létszámtól függően az is előfordulhat, hogy ugyanabban az iskolában tölti ki a teljes munkaidejét. Vannak természetesen olyan gyógypedagógus kollégák is, akiket nem az EGYMI foglalkoztat, hanem közvetlenül valamelyik általános vagy középiskola alkalmazottai – ettől függetlenül az ő szerepük is ugyanaz, mint a központi intézményből érkezőké.

Korábban egy-egy fogyatékosságtípushoz kapcsolódva szerveződött meg az ellátás, míg ma már inkább az a tendencia, hogy többféle fogyatékos tanulót is ellátnak az oktatásban az intézmények és az utazó gyógypedagógusok. Az EGYMI szakmai háttere ezért rendkívül fontos: olyan bázist, munkaközösséget, hátteret, szupervíziót nyújt a szakembereknek, amely biztonságot jelent számukra. Valamivel nehezebb dolguk van azoknak a gyógypedagógusoknak, akik nem a központi intézményben dolgoznak, hanem önállóan egy-egy iskola munkatársaként. A jogszabályi változásra, amely az együttnevelést segítő pedagógus fogalmát bevezette, részben éppen azért is került sor, hogy az utazó gyógypedagógust és az intézményben dolgozó kollégáját is ugyanaz a támogatás segítse, tehát mindenkit, aki ezt a munkát végzi, szakmai segítség és szakmai közösség kísérjen a munkája során.

Az EGYMI munkatársai között vannak olyan gyógypedagógusok, akik a különoktatásban és utazó gyógypedagógusként is kapnak feladatokat, tehát mindkét formában dolgoznak. Ez a kutatások szerint nagyon megterhelő, mert másféle módszertan és gondolkodás kell a kétféle pedagógusi munkához. Ezzel együtt elengedhetetlen, hogy a két csoport jól ismerje egymás munkáját, és egyenrangú szakmai kompetenciával rendelkezzen – mindezt most a jogszabály lehetővé is teszi.

– Hogyan dolgozik együtt a fejlesztendő gyermek érdekében a gyógypedagógus és a tanár?

– Olyan referenciaintézményeink vannak, amelyekben a kutatások által is igazolt módon világosan bebizonyosodott, hogy a gyógypedagógus nem csak a tanóráról kiemelt formában tudja hatékonyan ellátni a tanulót, és nem is csak kiscsoportos formában. Nagyon fontos lenne, hogy a gyógypedagógusok bemenjenek a normál tanórákra is, és együtt tudjanak működni a pedagógus kollégákkal. 1995 óta létezik az ún. kéttanáros modell, amelynek keretében a pedagógus és a gyógypedagógus együttműködik és közösen dolgozik a tanórán. A modell kötelező alkalmazását nem írja elő jogszabály, a gyógypedagógusokon és a befogadó iskolákon múlik, hogy mennyire tudják átvinni a gyakorlatba a modell eredményeit és módszereit – itt jelzem, hogy ennek a modellnek részletesen kidolgozott módszertana is rendelkezésre áll. A cél tehát nem az, hogy az órán belül foglalkozzanak elkülönítve a fogyatékos gyerekekkel, mert akkor valójában nem szakítunk a különoktatás hagyományaival. Mi a hallgatóinknak is azt tanítjuk, és arra biztatjuk őket, hogy a majdani munkahelyükön alakítsanak teameket, és próbáljanak minél inkább a közös munkára koncentrálni. Olyan széles spektrumú gondolkodásra van szükség, amit együtt kell kimunkálni.

Ehhez a szemlélethez persze az is kell, hogy minél kevésbé találkozzunk olyan tanítókkal az általános iskolai első osztályokban, akik decemberre olvasó gyerekeket akarnak felmutatni, vagy akik már az első héten betűmodelleket kezdenek íratni. Nemcsak a gyógypedagógia, hanem a neveléstudomány egésze is régóta tisztában van azzal, hogy olyan – pedagógiai eljárással befolyásolhatatlan – fizikai és organikus feltételei vannak az írástanítás elkezdésének, amelyek a tipikusan fejlődő gyerekeknél is csak 30%-ban vannak jelen iskolakezdéskor. A meglévő tudásunkra alapozva kellene tehát a pedagógusokat tovább erősíteni abban, hogy a differenciáló oktatási módszereket alkalmazzák, és ezzel nyissanak nagyobb teret a gyógypedagógussal történő együttműködéshez.

– Ha már felmerült az együtt-tanulás témája, hadd kérdezzem meg, Ön hogyan vélekedik az integrációról? Hogyan valósítható meg az együtt-tanulás akár a tanulási nehézséggel, akár valamilyen fogyatékossággal rendelkező gyermekek esetében?

– Magyarország a világon másodikként ratifikálta 2007-ben a fogyatékos személyek jogairól szóló ENSZ-egyezményt, amelynek aláírói állami szintű kötelezettséget vállaltak arra, hogy a fogyatékos emberek is egyenlő lehetőségeket kapjanak az oktatás terén. A Magyarországon működő jog korszerű, és igazodik a nemzetközi szinten megjelenő elvárásokhoz. Amióta a fogyatékos emberek jogai felértékelődtek, és sokkal erőteljesebben bekerültek a köztudatba, ezzel együtt megváltozott a társadalmi szükséglet és az iskolával szembeni elvárás is. Az oktatásban azonban az integráció és a szegregáció önmagában nem jelent értékkülönbséget. Mindkettő működhet szakmailag jól, illetve mindkettőre szükség van. Ma már a tanuló és a szülő joga, hogy megválassza, milyen kereteket szeretne, és szinte valamennyi intézményben meg is jelennek az érintett gyerekek, bár az arányok nagyon különbözők. A fogyatékos gyerekek 70%-a integrált keretek között tanul, és csak 30%-uk különellátásban. A magyar nyelvű módszertani kutatások korszerűek, az eredményeik, anyagaik elérhetők, mégis igaz, hogy a pedagógustársadalom lassan fogadja be ezt a feladatot.

A fogyatékos gyerekektől függetlenül is nehezen működik a differenciálás – ami nem is gyógypedagógiai, hanem általános pedagógiai kérdés. Máig túl erőteljes a frontális és tananyagcentrikus oktatás, miközben valóban megváltozott a gyermeknépesség. Nemcsak a sajátos nevelési igényűnek tartott gyerekek esetében beszélünk változásról, hanem a tipikus fejlődés is egy széles skálát jelent. Sok oka van annak, hogy a mai gyerekek másképp tanulnak, és másképp kell őket megközelíteni az iskolában, és a fogyatékos gyerekektől függetlenül is úgy látszik, hogy a pedagógustársadalom az optimálisnál kevésbé tud lépést tartani ezzel a kihívással.

A megváltozott helyzetben azok a gyerekek is több figyelmet, differenciáltabb egyéni fókuszt és törődést igényelnek a korábbinál, akikre a természetes módon kiterjed a pedagógus szakmai kompetenciája, és ehhez adódik hozzá – a skála még szélesebbre nyitásával – azoknak a fogyatékos gyerekeknek az integrálása, akik értelemszerűen még további differenciálást igényelnek. Könnyen belátható, hogy nagyon nagy szükség van a gyógypedagógusok segítségére, miközben pedagógushiány is sújtja a területet.

– Hogyan járul hozzá az egyetemi képzés és kutatás a gyógypedagógia további fejlődéséhez?

– A hozzánk járó fiatalokat megpróbáljuk úgy felkészíteni, hogy pontosan tisztában legyenek a rájuk háruló (gyógy)pedagógus-szerepekkel és a szerepekhez illeszthető tudástartalmakkal. Az általános iskolákban dolgozó gyógypedagógusokkal kapcsolatban az egyik alapkérdés, hogy hogyan lehet a munkaidejüket – a jogszabályban már nem részletezett módon – tovább specifikálni úgy, hogy alapfeladat legyen a differenciált óravezetés, tanulásszervezés segítése, a pedagógus kollégákkal való együttműködés.

Itt, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán nyolc szakirány (autizmus spektrum pedagógiája, értelmileg akadályozottak pedagógiája, hallássérültek pedagógiája, látássérültek pedagógiája, logopédia, pszichopedagógia, szomatopedagógia, tanulásban akadályozottak pedagógiája) közül választhatnak a hallgatók. Egyszerre két szakirány, azaz egy szakiránypár párhuzamos elvégzésére van lehetőség, mi pedig igyekszünk minél többféle kombinációt kínálni.

Amikor az egyetem gyógypedagógusnak készít fel, olyan szakembereknek ad diplomát, akik szegregált és integrált formában is képesek dolgozni. Nem választjuk szét a különellátásban és az iskolákban elhelyezkedő gyógypedagógusok képzését, ezért már az első évben meghirdetünk az együttneveléssel foglalkozó bevezető kurzust. A többi pedagógusképzésnél hosszabb, nyolc féléves alapképzés nappali és levelező formában is zajlik, valamint három féléves szakirányú továbbképzést is kínálunk azoknak, akik a meglevő mellett további szakirányon is szeretnének végzettséget szerezni. A szakirányhoz kötött szakképesítést természetesen a mi szakterületünkön is a szakképzés adja meg. A mesterszinten külön terápiás szakirányra specializálódhatnak a hallgatók, valamint idén februárban 39 kollégával indul el a gyógypedagógia-tanár szak, amelyen olyan gyógypedagógusi diplomával már rendelkező szakembereket képezünk tovább, akik a gyógypedagógiai és fogyatékosságügyi ismereteket közvetíteni tudják a nem gyógypedagógusok számára. Azt várjuk az új mesterszaktól, hogy nem csupán még erősebbre tudják szőni a szakmai hálót az utazó gyógypedagógusok, a tanítók, tanárok és az OKJ-tanfolyamokon képzett gyógypedagógiai munkatársak (korábban gyógypedagógiai asszisztensek) között, hanem a más felsőoktatási intézményben zajló gyógypedagógiai képzéseken oklevelet szerző, valamint minden, fogyatékos emberekkel kapcsolatba hozható képzésen tanuló kollégákhoz is eljutnak.