Gyerekek mozaikcsaládban

Bár ma már nem ritka, hogy az elvált szülők új családot alapítanak, még mindig nagyon keveset beszélünk erről a tényről. A társadalom részéről érezhető negatív megítélés nehezíti a szülők és a gyerekek dolgát egyaránt, fokozza a szülők bűntudatát, késlelteti az új család tagjainak összecsiszolódását, a családi összhang kialakulását. Pedagógusként fontos, hogy elfogadjuk a gyermeket az ő egyedi, különleges családjával együtt, és így segítsük abban, hogy a legtöbbet hozza ki magából.

Mozaikcsalád születik

Jó esetben a szülők már túlléptek az előző kapcsolatukon, meggyászolták, és sem erőteljes pozitív, sem erőteljes negatív szálak nem kötik őket volt házastársukhoz, amikor új családot alapítanak. Ez az optimális eset sajnos nem áll fenn mindig, akár válás, akár haláleset vetett véget az eredeti család egységének. Sokan a veszteség feldolgozása előtt alakítanak ki új kapcsolatot, talán éppen a veszteség miatt átélt érzelmi kiszolgáltatottság, kudarcélmény hatására menekülnek az új társ karjaiba. Ez az állapot egyetlen családtagnak sem jó: az új partner érzi a régi jelenlétét, sérülékenynek élheti meg a kapcsolatot, féltékenykedhet. A régi partner is féltékeny lehet, nyomozni, kérdezősködni kezdhet. Zavaros helyzet alakulhat ki, melynek sokszor a gyerekek isszák meg a levét. A kialakult érzelmi viharban úgy sodródnak, mint az őszi falevél. Ők nem készülnek az új családra, eredeti életük szétesése is többnyire váratlanul éri őket, nem tervezgetnek, nincs választásuk, ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek. Ám, ahogy szüleik, ők is megélhetik pozitívan a változást: ha a felnőttek megszabadulnak az eredeti kapcsolatban kialakult fizikai vagy érzelmi kontrolltól, esetleg bántalmazástól, ha nagyobb biztonságban érzik magukat, akkor a gyerekek számára is kinyílik a világ.

Nehéz út a közös normákig

Egy családban már néhány együtt töltött év után kialakul egy életritmus, olyan közös normák, íratlan szabályok, amelyeket nehéz megváltoztatni. Ha két különböző család tagjai költöznek össze, óhatatlanul súrlódások keletkeznek a különböző normák miatt, még akkor is, ha mindenki a legjobbat akarja. Ami az egyik családban kedves háttérzajnak számít, az a másikban zavaró zenebona, ami az egyikben sértő beszólás, a másikban jó tréfa, ami az egyik családban íztelen, a másikban túl sós, és így tovább. Az új családban csak akkor derül fény ezekre a különbségekre, ha a családtagok áthágják egymás íratlan szabályait: ha legalább egyszer (de inkább többször) „túl hangosan” hallgat zenét a gyerek, „megtréfálja” a kicsit a kamasz, „elsózza a levest”, aki főz. Ezek a helyzetek komoly önuralmat igényelnek a szülőktől, akiket az alapvető különbözőségek felfedezése hidegzuhanyként érhet, és rá kell ébredniük, hogy vagy elfogadják a helyzetet, vagy igyekeznek közös megoldást találni.

A felnőtt persze felnőtt, képes belátni a változás szükségességét, alkalmazkodik. De vajon hogy érzi magát a kisgyerek, aki eddig hangosan hallgathatta a Kalákát, ehetett ropit az autóban, és éjjel átmehetett anyához az ágyba, ha felébredt? Mit érezhet, ha hétvégenként meg kell osztania a szobáját egy idegen gyerekkel, aki játszik a játékaival, és mindenki rá figyel, hiszen ő csak pár napig lehet együtt az apukájával/anyukájával.

Az új család kialakulása minden szereplő számára kihívás, még akkor is, ha a szülők a lehető legjobban kezelik a helyzetet.

Anya/apa szerelmes!

A szerelem kémiája arra való, hogy a szerelmesek figyelmét teljes mértékben egymás felé fordítsa. Amikor lángol a szerelem, más színben látjuk a világot, bizonyos gátlások feloldódnak, a szerelmesnek némileg „elmegy az esze”. Ez a tudatállapot egy átlagos helyzetben nagyon hasznos, hiszen közel tartja egymáshoz a párt, szárnyakat ad. Ha az ember egyetemistaként szerelmes, legföljebb valamivel rosszabb vagy éppen jobb lesz a szigorlati jegye, attól függően, hogy a szerelem leköti vagy megsokszorozza az energiáit. Ám ha kisgyerekes szülő esik szerelembe, nagyon tudatosan kell szervezni az életét, hogy a kicsi se maradjon figyelem, érzelmi biztonság, testközelség nélkül. Ez a helyzet bonyolultabb lehet, ha a partnernek nincs gyereke, és nehezen érti meg, hogy a gyerek nem vetélytárs, a gyerekkel való foglalkozás nem az ő elhanyagolása, hanem a kicsi elemi szükségleteinek kielégítése. Sajnos az is könnyen előfordulhat, hogy a kicsi emiatt háttérbe kerül, magára marad, nem kap elég támaszt.

Mit mondott apád?

Ha az elvált szülők oldalán új társ jelenik meg, a már látszólag nyugvópontra jutott helyzet is felkavarodhat. A volt férj/feleség meglepő érzelmekkel, érzésekkel szembesülhet: kíváncsiság, irigység, féltékenység, bosszúvágy kerítheti hatalmába, és meglehetősen komoly önuralom kell ahhoz, hogy ne sodorja a gyereket olyan akciókba, amelyektől a saját nyugalmának (esetleg régi pozíciójának) visszaszerzését reméli. Önuralom hiányában könnyen beleránthatja olyan ügyekbe, amelyek nem szolgálják a kicsi érdekét. A gyerekkel üzenget, kérdezget, nyomoz, a gyerek előtt szidja a volt házastársát, annak új párját, állásfoglalásra kényszeríti a gyereket. Versengeni kezd a másik szülővel, megpróbálja a gyereket lekenyerezni, ajándékokkal, engedményekkel szeretné bizonyítani, hogy ő jobb szülő, mint volt házastársa és annak új párja.

Könnyen előfordulhat, hogy a gyereknek önti ki a szívét, olyan gondolatokkal, emlékekkel traktálja, amelyek nem a kicsire tartoznak, „kiteregeti a szennyest” a gyerek előtt, a picit terheli lelki problémáival. Ez hatalmas csapás a gyerek számára, hiszen érzi, hogy szülei azt várják tőle, hogy állást foglaljon valamelyikük mellett. Ráadásul könnyen lehet, hogy éppen a mellett a fél mellett érzi jól magát, aki új párra talált, de ezt nem vallhatja be a másik, szenvedő szülőnek. Azok a szülők, akik eszközként használják a gyereküket egymás közötti játszmáikban, egyben biztosak lehetnek: ők maguk is elveszítik gyerekük feltétlen bizalmát, és kihúzzák a lába alól a talajt.

Új anyuka, új apuka

Nem ritka, hogy a mozaikcsaládban azért alakul ki egyensúlyzavar, mert az „új” felnőtt azonnal a gyerek édesszülőjét szeretné helyettesíteni, illetve lehet, hogy az édesszülő várja el, hogy új partnere anyja/apja helyett anyja/apja legyen a gyerekeknek. Ez a helyzet sok konfliktust szülhet akár a felnőttek, akár a gyerek és a felnőtt között. Elhangzik az első „Ne kiabálj a gyerekemmel!”; „Neveld meg te, ha nem tetszik!” vagy a „Nem vagy az apám!”

Ahhoz, hogy egy, a szülő-gyerek kapcsolathoz hasonló viszony kialakuljon, a legtöbbször sok idő kell. A gyereknek meg kell emésztenie, hogy hatalmas változás történt a családi életében. Amikor a szülők igyekeznek rávenni a gyereket a szabályok betartására, vagy megtiltanak valamit, annak a helyzetnek már története van, érthető vagy legalábbis megszokott, vannak kapaszkodók, és jó esetben jó élmények tömkelege, szeretet és bizalom erősíti a kapcsolatot. Az újonnan megjelenő felnőtt iránti szeretet és bizalom kialakulásához időre van szükség, de ez nem kötelező. Ami elvárható, az az elfogadás és a tisztelet. Egy idő múlva ez átalakulhat szeretetté és barátsággá is.

Olvasnivalók

• Rowlands, Peter: Gyerekestül szeress! Vasárnapi szülők – új kapcsolatban. Budapest: Gondolat, 1987.
• Fischer Eszter: Modern mostohák – A páromnak gyereke van. Budapest: Saxum, 2005.
• Gyurkó Szilvia: Rám is gondoljatok – A gyerek­köz­pon­tú válás lépései. Budapest: Bookline Könyvek, 2015.