Amikor tanítási szünet volt, vagy nem volt kedvem táborba menni, a szüleim szívesen bevittek a munkahelyükre. Sok volt a munkájuk, mégsem mondták, hogy foglaljam el magam valamivel, és ne zavarjam őket, hanem szakítottak arra időt, hogy megmutassák, mit csinálnak bent nap mint nap: hogy néz ki az irodájuk, milyen eszközökön dolgoznak, milyen feladataik vannak, hol ebédelnek, kik a munkatársaik. Este is mindig elmeséltük vacsoránál, kivel mi történt aznap. Nemcsak ők látták az én íróasztalomat, de én is az övékét, és nemcsak ők ismerték az én tanáraimat és osztálytársaimat, hanem én is az ő főnökeiket és kollégáikat.
Anyukám egy több ezer fős, fejlesztő-gyártó nagyvállalatnál dolgozott több mint negyven évig, apukám pedig egy ezerfős szállítási vállalat kisebb központjában majdnem ugyanannyi ideig.
Apukám munkahelyén inkább általános iskolás koromban jártam. Kipróbálhattam a titkárnők írógépét, az indigót és a formanyomtatványokat, rendezgethettem az irodaszereket. Az egyik mérnök kollégája – aki feltűnően hasonlított a céges Mikulásra – sokszor matekfeladatokkal szórakoztatott. Amikor pedig nagyobb lettem, apukám elvitt magával munkavédelmi ellenőrzésre, majd figyeltem, hogyan ír beszámolót a főnökének. De volt, hogy én kérdeztem ki, amikor tűzvédelmi vizsgát tett (tudják, porral oltó, halonnal oltó, A-B-C-D-E tűzveszélyességi osztály és a többiek).
Anyukámhoz a kezdeti, vállalati óvodás időszaktól egészen az egyetem végéig bejártam. Gyerekkoromban úgy néztem arra a hatalmas gyárépületre, mint egy birodalomra, körbe is jártuk rendszeresen: először a portásoknak köszöntünk, majd végighaladva az összes lépcsőházon és liften, körbejártuk a szervezeti egységeket a szerelőműhelyektől a telefonközponton át az igazgatóságig. Megnéztük, hol mivel foglalkoznak, és milyen szabályokat kell betartaniuk. Közben pedig találkoztunk takarítókkal, gyári munkásokkal, fejlesztőmérnökökkel és vezetőkkel, akikkel többet-kevesebbet beszélgettünk is. És persze azt is szerettem, amikor a többi gyerekkel találkoztam.
Szerettem anyukám irodájában is lenni: beavatott a „nagyok” munkahelyi dolgaiba: elmagyarázta a munkáját, megmutatta, min dolgozik, és azt is, miként tart rendet az íróasztala fiókjaiban. Megengedte, hogy kipróbáljam az akkor még újdonságnak számító, kulccsal működő számítógépét, aminek egybeöntött monokróm monitora, sok színes billentyűje és hatalmas flopimeghajtója volt (akkor még összesen három játékkal). Figyeltem, ahogy évek alatt egyre kisebb lett a számítógép, egyre halkabb a nyomtató, egyre több a program (és a játék!), anyukám pedig egyre többet tanult hozzá.
Amikor nagyobb lettem, már más szemmel néztem körbe: figyeltem, anyukám hogyan dolgozik, mikor milyen országos projektre pályáznak, és abban mi lesz az ő szerepe, milyen határidős munkája van, milyen tanfolyamra jár, hogyan leveleznek, iktatnak, vagy tartanak rendet az irattárban. A főnökeivel és a munkatársaival is többet beszélgettem, hogy ők mit csinálnak, és hogy én hogy haladok a tanulmányaimmal. Egyetemista koromban aztán már céges rendezvényekre is elkísértem, ahol megtanultam a protokollnak megfelelő viselkedést, társalgást.
Nem is gondolnánk, mennyi mindent tapasztal meg ilyenkor egy fiatal: látja a szülője szakmai pályafutását, hogy hogyan kell lépést tartania a fejlődéssel (mire iskolázzák be, és mire jelentkezik önként), mikor léptetik elő, vagy kap fizetésemelést. Megfigyelheti, mennyire hiteles: úgy viselkedik-e a munkahelyén, ahogy azt neki otthon tanítja; és hogy szeretik-e, megbecsülik-e a munkatársai, főnökei. De tanúja egy vállalat mindennapjainak is: technológiai változásoknak, szervezeti és jogi átalakulásoknak, leépítéseknek és aggódásnak, fejlesztéseknek és örömnek. És tanúja más emberek pályafutásának is: különféle személyiségű emberek jó és rossz döntéseinek, elszalasztott előléptetéseknek, sikeres együttműködéseknek, szakmai féltékenységnek és főnökcseréknek, a munka és a magánélet összehangolásának.
Nem tudok elég hálás lenni azért a sok tapasztalatért és jó élményért, amit a szüleim munkahelyén szereztem. Bátorítok arra minden szülőt (és főnököt), hogy ha módja van rá, engedjen mélyebb bepillantást gyermekének a munkájába, munkakörnyezetébe.
