Frekot Erika

A tanárnővel az Ady Endre Gimnáziumban találkozunk, csupán néhány órára szakad el a mindennapi munkától és a gyerekektől. Évek óta nem ültem középiskolai padban, de azzal a biztos tudattal helyezkedem el, hogy lesz mit tanulnom Erikától, ha nem is a fák terméséről, de az életről és a gyereknevelésről biztosan.

– Kisgyermekként is már a tanári pályára készült, vagy ez egy későbbi döntés eredménye?

– Nem, kezdetben fel sem merült bennem a tanári pálya, orvos szülők gyerekeként nem is gondoltam másra, mint az orvosi egyetemre. Aztán gimnazistaként rájöttem, hogy ez nagyon távol áll tőlem. A biológia iránti kötődés egyértelmű volt, a földrajz csak később csatlakozott mellé. Már az egyetemválasztás is érdekes helyzet volt. Nem tudtam dönteni, ezért közvélemény-kutatást tartottam az osztályban: egybehangzó vélemény volt a tanári pálya.

Az ELTE biológia-földrajz szakán Gábris Gyula nagy hatással volt rám, de sokat tanultam Nemerkényi Antaltól és Hevesi Attilától is. Az oktatókkal az egyetemi évek alatt terepgyakorlatokra jártunk, ami nemcsak a társaságot kovácsolta össze, hanem a természetet és Magyarországot is megszerettette velünk. Kis létszámú csoport voltunk, mindössze tizennégyen kezdtünk, és három esküvőt is tartottunk az évfolyamon belül. Máig barátságban vagyunk, félévente rendezünk csoporttalálkozót, ami egyszer sem maradt el az elmúlt huszonöt évben.

A tanítás első időszakában úgy éreztem, hogy a kicsik még nem az én korosztályom, a tinédzserekkel szívesebben foglalkoztam, így kerültem ebbe a gimnáziumba, ahol már 25 éve tanítok. Persze mára már a kisebbek felé is szívesen fordulok. Tavaly elkezdtem meséket írni, jelenleg tizennégy, a természettel és az állatvilággal foglalkozó történet készült el saját fotókkal.

– Huszonöt év rengeteg idő egy intézményben, ez alatt volt kedvenc időszaka?

– Persze, „hatosztályos” osztályfőnöknek lenni igazi élmény volt, 12 éves korban elkezdeni dolgozni egy csoporttal, és érettségiig kísérni őket fantasztikus érzés. Ráadásul pont egyidősek voltak az egyik gyerekemmel, így mint szülő és mint tanár is láthattam ugyanazt a korosztályt. Ez egy egész pályát meghatározó élmény volt.

–  A gyerekeinek mennyire volt példa az Ön természetszeretete a pályaválasztásnál?

– Az idősebb fiam, Viktor huszonhét éves, ő informatikával foglalkozik és fotózik is. Az öccse, Dávid még egyetemista, most vették fel mesterszakra, közgazdász lesz. Egyikük sem követte az én pályámat, de szeretik a természetet. Amíg osztályfőnök voltam, negyedévente rendeztem többnapos kirándulásokat, nyári táborokat, ezekre ők is mindig velem jöttek. Az osztállyal akkor a Kökölyszi Egyesülethez csatlakoztunk, mert így más iskolákból is jöttek csoportok, és lehetett vetélkedőket szervezni. A gyerekeknek be kellett járni a falut, megismerni a környezetet, például megkérdezni, hogy ki a legidősebb ember. Ilyenkor a feladatok felét én állítottam össze, a másik felét pedig a szervezők. De mikor csak a fiúkkal nyaraltunk, akkor is természetes volt, hogy folyamatosan megyünk mindenfelé. Előfordult, hogy négykor keltünk, mert én túzokdürgést akartam látni az Alföldön, vagy a Tisza-tavon megcsodálni a napfelkeltét. De ezt csendes beletörődéssel viselték.

– Ezek szerint a nyaralások Önöknél egészen más forgatókönyv szerint zajlottak, mint egy átlagos vízparti pihenés. A családdal mindig Magyarországon belül utaztak, vagy néha azért egy külföldi nagyváros is szerepelt az úti célok között?

– Előfordult, hogy külföldre utaztunk, bár akkor is inkább nemzeti parkokat jártunk végig. Városnéző túrára csak akkor mentünk, amikor már a fiúk kérték. Kicsi gyereket nem hurcoltam végig semmilyen templomon vagy múzeumon, de mikor az volt a kérésük, hogy Rómát szeretnék látni, akkor természetesen igent mondtam. A külföldi nyaralásokkal szemben azért is érdemes a magyarországit választani, mert egyre több a látnivaló, a jól kiépített helyszín. A múzeumok döntő többsége átállt arra, hogy interaktív legyen, nem pedig valami poros gyűjtemény, amit mindenki halálra un. Szombathelyen például nemrég láttam az Ízisz szentély megépített mását, az Iseumot, és olyan kiállítás van hozzá, hogy az ember szeme-szája tátva marad.

Ha rászoknának a szülők, hogy megnézik, milyen újdonságok érhetők el, és megtapasztalják, hogy ez milyen jó, könnyebben átállnának arra, hogy itthon nyaraljanak. Nem csak természeti tanösvényeken lehet sétálni, már falvakat is be lehet járni, sőt egyre több az élmény- és kalandpark is, ahol a gyerekek is jól szórakozhatnak. Persze nem ellenzem a külföldi utazást, de fontos lenne megtalálni az egyensúlyt. Nekem a nyaralást a mai napig egy-egy nemzeti park meglátogatása jelenti, tavaly például Kaposvár környékét jártam be. Ilyenkor legalább egy hetet töltök a helyszínen, és általában valamilyen falusi vendégházban szállok meg. Idén az Őrségbe készülök.

– Van a túrázáshoz kapcsolódó kedves története, amit esetleg a mai napig felemlegetnek?

– Volt egy nagyon jól sikerült túránk a természetismereti szakkörösökkel, amikor a Jági tanösvényt jártuk be télen. A tó be volt fagyva, ezért a gyerekekkel együtt rámentünk csúszkálni. Izgalmas élmény volt, hogy megéltünk egy rianást, ami után rémülten rohantunk kifelé. Persze a jég nem szakadt be, abszolút nem voltunk veszélyben, mégis az a hang, és az érzés, hogy menekülni kell, maradandó emlék. Aztán, ahogy tovább kirándultunk az óriási hóban, elérkeztünk egy gyönyörű bükkösbe, ahol a helyiek a saját kedvükre sütögettek, nem is csak szalonnát, hanem sült húsokat. Már éppen befejezték az étkezést, mire odaértünk. Akkora szeretettel fogadták a gyerekeket, akikkel még soha nem találkoztak, hogy az egészen megható volt. Megkínálták őket házi savanyúságtól sült húson át friss fehér kenyérig mindennel. Így az erdő közepén egy terülj, terülj asztalkám fogadott minket. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, mindenki jóllakott, és ők is örültek, hogy adhattak.

– Érdekes, hogy ilyen kirándulások során, vagy egy erdei séta alkalmával egészen máshogy viszonyulnak egymáshoz az emberek, mint a városban. Az erdő tényleg a jobbat hozza ki az emberből?

– Sokszor igen; mindig köszönnek egymásnak az emberek, és a személyes találkozásokhoz csupa jó tapasztalatom fűződik, ugyanakkor ott a másik oldal, hogy ugyanezeken az ösvényeken szemét van eldobálva, és a sok pénzen elkészített tanösvény-táblákra „lőnek”. Láttam felgyújtott táblát, amiről leégették a Nap és eső elleni védelmet szolgáló műanyag borítást. Nem tudom, mikor kerülnek oda ezek a vandálok, nem is szeretnék velük találkozni, sajnos mégis jelen vannak.

Igyekszem megismerni a tanösvényeket, és azt tapasztalom, hogy sok helyen már csak jelzésszerűek az állomások. Nincsenek kint a nagy, magyarázó táblák, helyette e-tananyagokat lehet letölteni.

– Akit arra nevelnek, hogy ismerje és szeresse a természetet, az nem rongál, pusztít, hiszen megtanulta értékelni az erdő, a környezet szépségét. Ez akár már általános vagy középiskolában is eldőlhet, ilyen szempontból a tanárok felelőssége óriási.

– Igen, fontos megtanítani, hogy a gyerekek úgy járjanak a természetben, hogy látnak is, nem csak néznek. Ha valóban látják az erdő szépségét, akkor nem teszik tönkre. Azok rongálnak, akik nem érzékelik a sokféleségét. Mikor tíz-tizenöt fiatal összeverődik, a rongálás egy buli, ahol hülyeségből valami olyasmit csinálnak, amit egyébként nem szoktak. A csordaszellem hatására megváltozik az emberi viselkedés. Ész nélkül tesznek tönkre maguk körül mindent, anélkül, hogy értékelnének egy virágot, lepkét, vagy bármit.

– Ezzel szemben a túrái során Önök a gyerekekkel részletekbe menően megvizsgálnak mindent, a fiatalok játszanak és tanulnak egyszerre. Az eddigi kirándulások tapasztalatait és fotódokumentálását a barangolj-velem.hu elnevezésű honlapján olvashatjuk. Mióta létezik ez az oldal, és hogy jött az ötlet?

– Három éve kezdtem a honlap működtetését. Viktor fiam informatikus, így a technikai hátteret ő biztosította. Születésemtől fogva ösztönösen át akarok adni minden tudást, amit megtanultam. Már egész kisgyermekként is igényem volt arra, hogy másokkal is megosszam az ismereteimet. Akármiről volt szó, mindig kerestem valakit, akinek el lehet mondani, vagy meg lehet mutatni a legújabb felfedezésemet. Mikor megtanultam patchworközni, egy évvel a kezdés után már tanítani akartam, megosztani a tapasztalataimat. Ez máig él bennem, a honlap is azért keletkezett.

– A honlapon utólagos leírásokat láttam, ennek mi az oka? Nem nyilvánosak a túrái?

– Nem, ezek a túrák nincsenek meghirdetve, idegeneket nem viszek magammal. Mindig a természetismereti szakkörrel megyünk, a gyerekek mellett esetleg a szülők, barátok szoktak csatlakozni. Így mindig tudom, hogy hányan leszünk. Plusz szabály, hogy aki velem jön, annak mindent végig kell csinálnia. A szülő éppúgy játszik bekötött szemmel fát tapogatva, vagy éppúgy véletlenszerű párt alkot valakivel, mint a gyerekek. Nagyon kedves fotóim vannak például egy apukáról, aki épp feladatlapot tölt ki. Ezt a fajta játékos és egyben szigorú túrát nem biztos, hogy idegenekkel is lehet vinni.

– Említette a játékokat. Hogyan épül fel egy ilyen túra? Mennyi előkészületet igényel?

– Mindig kitalálom a szakmai anyagot, mielőtt a gyerekekkel túrázom; a téma lehet a virágzó növények, vagy az odúlakó madarak, vagy bármi, a lényeg, hogy aköré szervezem az egész napot. A terepi foglalkozás erre az előre kigondolt koncepcióra épül, ami illeszkedik a tananyagba is.

Soha nem megyek olyan helyre, amit egyedül nem jártam még be. Ismernem kell a terepet és a tervezett útvonalat, hogy ki tudjam találni a helyszíneket, a feladatokat. Ha például adott egy nagy mező, vagy klassz fák, akkor tudom, hogy ott mit érdemes majd játszani. Persze semmi nincs kőbe vésve, mindig vannak jolly joker programok, amiket el lehet játszani, ha jut rá idő, de ha elered az eső, vagy fáradnak a gyerekek, akkor ezeket legközelebbre hagyom. Ilyen szempontból rugalmasan kezelem a túrákat, ha elunják a játékot, akkor mindig jöhet a szalonnasütés.

Havonta egy természetjárás és egy benti program van a szakkörösöknek. Utóbbira vendégeket hívok, vagy mesélek valamiről egy különleges szempontból. A legutóbbi téma a sárkányok világa volt. Kicsit játszottunk, majd a komodói varánuszról, más néven sárkánygyíkról beszéltem. Évente legalább három külsős előadót hívok, akik vetített előadást tartanak. Például Tóth Gábor szakképzett állatgondozó is járt nálunk, aki a Sas-hegyen tart állatbemutatókat. Egy teljes műsorral érkezett, egérrel, patkánnyal, görénnyel, borzzal, rókával és kutyával.

– Hogy bírják a szülők ezeket a túrákat, fizikailag mennyire fárasztó egy-egy természetjárás?

– Nem fárasztó, pont azért, mert minden kis vacakot megnézünk közelről; halászunk a tóban, megvizsgáljuk az ebihalakat, ezért ezek sosem húsz kilométerek, hanem gyakori megállásos programok. Egy-egy tanösvényt járunk be, legutóbb a nemrég nyílt Királyréti tanösvényt. Azt másfél órára hirdetik, nekem ezzel szemben négy óra volt a gyerekekkel, mert annyi játék és megfigyelnivaló akadt.

– Ezeket a játékokat Ön találta ki, vagy esetleg tanulta őket valahol?

– Nagyon sokat köszönhetek a Magosfa Környezeti Nevelési és Ökoturisztikai Alapítványnak. Náluk végeztem el a terepi vezető képzést, és rengeteg játékot és sajátos szemléletet tanultam tőlük. Soha nem indulunk neki az erdőnek például bevezető játék nélkül. Ha valaki idegen van köztünk, szülő, vagy barát, akkor mindig megtanuljuk egymás keresztnevét. A túra végén is lennie kell levezetőnek, amikor valamilyen formában átismételjük, mit láttunk és tanultunk. Szükség van egy tervre, de ezt persze nagy rugalmassággal kezelem. Ha nincs szó a hernyókról, de valaki mégis talál egy szép példányt, akkor egyértelmű, hogy húsz percig fotózzuk, körülálljuk és mesélek a gyerekeknek. Ennyi kell, de az semmiképp nem terepi program, hogy elindulunk, és majd látunk valamit. A Magosfánál tanultam meg, hogy legjobb, ha az ember hátizsákja nem az uzsonnájával van tele, hanem azokkal a kiegészítő anyagokkal, amik kellenek majd a nap folyamán.

A felkészülés és a játékok kapcsán a beszélgetés közben egy vélhetően szintén saját készítésű táskából gyönyörű, kézzel varrt patchwork (foltvarrás) társasjátékok kerülnek elő.

– Honnan az ötlet, és mi a koncepciója ezeknek az játékoknak?

– Az ötlet Takáts Margité, aki a Királyréti Erdei Iskola vezetője, és több vezetőképző tréningjén is részt vettem már. A társasjáték megvalósítása egyéni. Mivel tizenkét évig patchworköztem, nem okozott gondot a varrás, a textil pedig azért jó, mert könnyű, összehajtható, nem baj, ha összegyűrődik, le lehet teríteni fűre, földre, osztályterembe. A vízi világ témájú társasnál a gyerekek valódi kagylókkal vagy csigákkal tudnak lépegetni, és mindig készítek hozzá kérdéssort is. Mikor állatot ábrázoló állomásra lépnek, kérdésre kell válaszolniuk, s ha jó a válasz, kagylót kapnak, és csak az indulhat el középre, a célba, aki összegyűjtött tíz, vagy tizenkét kagylót. Az a cél, hogy a gyerek akarja, hogy kérdezzek tőle, és ezzel is tanuljon. A másik ilyen textil társasjáték a magyarországi erdei állatvilág témára épül, itt az a cél, hogy egy gyönyörű erdei házba jussanak a gyerekek. Útközben sündisznót, nyulat, hódot, mókust és szarvast ábrázoló megállók is vannak, ilyenkor szintén kérdéseket kapnak, amiket annak függvényében változtathatok, hogy hány évesek a tanulók.

– A mai világban sokan inkább a számítógép előtt töltik a szabadidőt, mint az erdőben. Mennyire fogékonyak a gyerekek ezekre a játékos-tanulós túrákra?

– Ötszázhúszan vagyunk az iskolában, és kirándulni tizenkét-tizenöt fővel megyek. Ők viszont helyesek, lelkesek, azért jönnek, mert akarják. Ami leginkább inspirál, hogy vannak olyan gyerekek, akikről tudom, hogy ha én nem vinném el egy kirándulásra, akkor nem vinné őket senki. Maradandó élmény, amikor kislányok óriási műkörmökkel állnak a lábszárközépig érő patakban és azon versenyeznek, hogy kinek sikerül szitakötő lárvát fogni. Ilyenkor úgy érzem, nem éltem hiába. Az a tapasztalatom, hogy az osztályfőnököknek néha erőltetni kell egy programot, ami az első napon duzzogásba és elégedetlenkedésbe fullad, de kis idő elteltével, ha nem figyelnek a gyerekek arra, hogy durcásak, akkor máris jól érzik magukat. Néha nagy levegőt kell vennie a pedagógusoknak.

– Az órán fix tananyag van, de módszertanilag mennyire engedi el magát, mekkora a mozgástere?

– Iskolánkban minden évfolyamon van biológia tagozat, ott több a lehetőség, órán is lehet játszani, vagy olyan témákat átbeszélni, amik tágabb értelemben kapcsolódnak az anyaghoz. A 9. és 10. évfolyamon ötnapos terepgyakorlatokat is szervezünk a gyerekeknek, az egyik évben egybefüggően ötnapos a program, ilyenkor egy magyar nemzeti parkot járunk be a vezetőkkel együtt, a következő évben pedig öt egynapos túrát szervezünk, legutóbb Ipolytarnócon töltöttünk el egy szakmai napot.

– Számtalan olyan túraútvonal és tanösvény van Magyarországon, ahová érdemes kirándulni a gyerekekkel. Melyek azok a helyek, amelyeket mindenképpen ajánlana a pedagógusoknak, esetleg egy osztálykirándulás színhelyéül?

– Ipolytarnóc mindenképpen ilyen, persze fontos, hogy a pedagógus előre felkészüljön feladatlapokkal, legyen játékos tanulás és vetélkedő, mondjuk egy csokiért. A verseny azért is fontos, mert enélkül pusztába kiáltott szó, ami elhangzik. Ha tudják a fiatalok, hogy figyelni kell, másképp fülelnek. Ipolytarnócon van egy lombkorona-sétány, ahol, bár mindenki be van biztosítva, és teljesen biztonságos a dolog, mégis izgalmas élmény, hogy a lombkorona magasságában sétálhatunk végig egy pallón. Ami még nagyon tetszik, az a Királyréti látogatóközpont, ami egy új kiállítás, csupán egyetlen terem, de hihetetlenül interaktív és esztétikus. Rengeteg ötlet van benne, ezért számtalan feladatot – találd meg, fejtsd meg, rakd össze – adhatunk a gyerekeknek. Az ott található tanösvény is egy egész napos program lehet. Általában a látogatóközpontokat érdemes a tanároknak előre megnézni, mert ma már nagyon sok olyan elérhető, amire fel lehet építeni egy komplex programot. Budapest környékén a Sas-hegy ilyen, de a Jági és Gyadai tanösvényt is javaslom. De nem hagynám ki a sorból az Esztergom külvárosában található Kökörcsin Erdei Iskolát sem, ami a Duna-Ipoly Nemzeti Parknak egy látogatóközpontja.

Nekem Budapest és környéke számít olcsónak, de aki a Tiszántúlon él, nyilván másként gondolkodik. Nekik érdemes meglátogatni a Tisza-tavi ökocentrumot, ami egy európai szintű látnivaló. A szakmai kiállítás és az élőállat bemutató is nagyon színvonalas. Itt található Európa legnagyobb édesvízi akváriuma, lehet mikroszkopikus vízvizsgálatot csinálni, és kis hajóval átmehetnek egy nádasban található tanösvényre, ahol madármegfigyelést is végezhetnek. Néha nem én magam szervezem a programokat, hanem csatlakozunk a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület egy-egy túrájához, bennük sem fognak csalódni.